Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 17. szám · / · Figyelő
Krúdy Gyula az utolsó magyar író, aki még sok újságot talál a hazájában. A legfiatalabb, aki még nagyon tudja szeretní a fajtáját, s aki érdemesnek találja a szót ejteni róla szeretettel és dicsérettel, különbözik azonban mindenki mástól.
Szellemi rokona Mikszáthnak. Mint író és stílusművész kisebb nála, de finomabb, érzékenyebb és érdekesebb lélek. Magasabb szempontjai vannak. Az életet jobban ismeri és jobban szereti, mint Mikszáth. Fölényesebb, nemesebb. A humora nem kedélyeskedő és paprikás, hanem fájdalmas és sós-édes.
A rokonszenves faji vonások, amelyek a mai magyar emberben már elmosódnak és a más fajokkal való kereszteződés miatt mindinkább elvesznek, az ő művészetében még fokozottan, összegyütjve vannak meg. Szereti az embereket, tiszteli a jó nőket, de nem tud haragudni a rosszakra sem. Érzékeny. Szerény. Az írásban mérsékli magát. Szereti a földet és a természetet. Amiben több Munkácsynál Rippl Rónai, ugyanabban nagyobb Mikszáthnál Krúdy. A művészete őszintébb, mélyebbről jön. Tudja azt, amit Mikszáth nem tudott, hogy a vázlat sokszor több, mint a kész kép.
Belőle kellemesen hiányzik a törhetetlen politizálás s az országos ügyekről való beszélgetési vágy, ami Mikszáthnál és Jókainál helyenként bosszantóan terheli az olvasót.
Krúdy igazi lyrikus. Akit nem érdekel semmi, csak a saját szenvedései. Regényírónál és novellistánál ez annyi, mint: a szenvedés általában. Mindig érdekes. De sohase ír másról, mint ami neki magának is nagyon érdekes. Finoman rajzol. Novellái hasonlítanak azokhoz a halvány és graciőz ceruzarajzokhoz is, amelyeket hegyesre faragott irónnal vigyázva rajzolt Fragonard. A márkánsvastag vonalakat, a sötétebb tónusokat szigorúan kerüli. Csak a kedves színeivel dolgozik. Vannak színek, amiket teljesen perhorreszkál. Nem szenvedheti őket. Érzékeny és mégis harmonikus ember, akinek az írás - (nem ismerem) - bizonyára nagy élvezetet ad, de aki valószínűen nem érezné magát jól valami régi emlék csendes fájdalma nélkül.
Az elmult időket idézi vissza. Mint minden helyesen látó ember, aki jó nagyot csalódott az életben és tisztába jött az élés tökéletlen értéktelenségével, - a jelentől semmit sem remél már. A multban éli ki magát. Az elmult szép időkben, amelyet a fantáziája tökéletes szépségűvé alakít. A jelen boldogtalanságáért kárpótolja őt a mult teljes boldogsága.
A régi magyar franciás idők visszaidézésével Krúdy sok-sok bájosat és szépet ad. "A fejnélküli barát“ című novellában a felvidéki város teljes interieur-hangulata örökítődik meg néhány mesteri színfoltban és vonalban. A takácsok, a kosztadó öreg asszonyság, a kisváros népszerű kokottja, a végletekig paszianszozó vénkisasszony - csendes, kedves emberek. - Bájos a podolini takácsnéról szóló történet; közvetlen, igaz és meglepő. Nem lehet meghatódás nélkül olvasni. Nem annak, akit még meghat Jókai és aki sírni tud "A karthausi“-n, hanem, aki ezen már rég túl van.
Krúdy Gyula kitünően ismeri a felvidéket, s Magyarországon mindent meglátott, ami erre érdemes. Ha az ember végigutazza a szepesi városokat s a Tátra környékét, akkor se kap többet, mint ebben a könyvben az irójától. Mesteri az "Őszi nap falun“ cimű történet. Ennek a novellának lassú és könnyed folyásában, kellemes és langyos atmoszférájában az iró teljesen megérezteti velünk az őszi nap bágyadt sugárzását, jóllehet ennek festéséhez egyáltalán nem is nyúl.
Krúdy Gyula azon kevés magyar irók közül való, akiket európai mértékkel lehet mérni. Nekünk emellett különösen rokonszenves.
Ezt az új könyvét nagyon meg kell becsülni.