Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 17. szám
A szalonban ő volt a legnagyobb lány.
Elnevezték Brünhildának.
Fekete harisnyás pici lába alig bírta a ránehezedő fehér hústömeg terhét, ezért - bár nagy gráciával tudta mozgatni, himbálni a testét, - csak ritkán állott a táncolók sorába, ami miatt az öreg asszony haragudott is rá. De ő vajmi keveset törődött az öreg asszonnyal. Órákig elhevert a szőnyegen, mesterséges sással koszorúzott fejét tömött párnákra fektette. Füléről széles aranykarikák lógtak le; nyaka meztelen volt, keble meztelen volt; fehér emlőjének két rózsája karminal volt megfestve, úgy, hogy csaknem beleolvadt a redősen testére omló vékony selyem lepel piros olajába.
Nagy fekete szemével úgy nézett, mint egy tíz éves lány, akiben a szerelem sejtése ébredezik. Frakkos és gyémántgyűrűs urak telepedtek melléje, meztelen karjába kapaszkodtak és lomha, nehéz lábszárait bámulták. Ő azonban csak szemének fekete bársonyát legeltette rajtuk, - némán, semmitmondóan - valahányszor elhangzottak azok az elmésségek, amelyek játéka nem volt egyéb otromba bujálkodásnál.
Parancsszóra odasímult mindenkihez és ijedten bújt meg a férfiak karjai közt, mintha csak egy nagy, lusta macska lett volna. Nem érezte azt a beteges tiszteletet a saját maga teste iránt, mint legtöbb társnője, - ennélfogva nem bánta, ha reszkető, csontos férfiujjak mohón tapogatták végig a mellét, vagy felemelgették vörös peplumjának alsó szélét, hogy láthassák omló fehér csipkék közt húsának vajsárga márványát. Még a szobájában is, ahol a falakon végig elhelyezett tükröknek napfehér mélységeiből láthatta önmagát, hidegen hagyta az ívelt vonalak szépsége, álmosan csukta le szemhéjait és tagadólag rázta a fejét, ha a férfi, aki véletlenül nála volt, a műértelem, vagy a vágyakozás elragadtatásával kiáltott fel így:
- Milyen szép vagy!
Egy boldogtalan és elhagyatott fiú volt nála a szobájában. Ott térdelt mellette és mint fél esztendő óta mindennap, most is könyörgött neki:
- Szeress! Szeress engem, Brünhilda.
A lány úgy magához szorította a szerencsétlent, hogy az levegő után kapkodott. Aztán mélyen a szemébe nézett és szomorúan mondta:
- Nem, nem! Téged nem szeretlek. Nem is foglak szeretni soha.
A fiú ledobta magát a földre és könnyeivel megnedvesítette a szőnyeg bolyhait. Brünhilda símogatva borzolta fel a fiú szőke haját, majd karjába emelte és gyengéden ráfektette az ágyra... Mellé ült, sajnálkozó szelídséggel még jobban elkeserítette.
- Te csacsi! Hát hogy gondolsz olyat, hogy én téged szeresselek! Hiszen te nem vagy én hozzám való! Cseppet sem vagy az! Hát el tudod gondolni, hogy mi ketten illünk egymáshoz? Te kicsi vagy és szőke; én meg a nagy ... nagy fekete vagyok! ...
Búgva mondta ezt, mint mikor a mesemondó dajka a tengeren túli óriásról beszél.
- ... A nagy ... nagy fekete! - Ismételte. - Hiszen végig sem mehetünk egymás karján az utcákon! Mindenki visszafordulna felénk és azt súgná: "Itt megy a nagy, nagy fekete, a picike szőkével!“
A fiú dacosan ütötte fel fejét a párnáról és közbevágott:
- Hadd mondják! Törődöm is én a világgal!
A lány elszörnyűlködött.
- Te ostoba! te haszontalan! Már hogy lehet ilyet mondani! Hát van-e valami, ami fontosabb volna annál, amit a világ mond rólunk? Te, az még a Bibliánál is fontosabb! Az én anyám, aki nagyon okos asszony volt, mert az élet megtanította rá, mindig mondta nekem: "Lányom, megszól a világ, ha csak amolyan cselédféle lesz belőled!“ ... Ahol dolgozott, elkérte az elhullt piros és sárga selyemrongyokat, azokból ruhácskát varrt nekem. És amikor beléöltöztetett, ezeket mondta: "Becsüld meg lányom a szép fehér bőrödet, mert azt a jó isten adta neked; - hadd cirógassa tisztabelű selyem a testedet! Látod, olyan a kis kebled, mint két gömbölyű márványkavics, amivel tündérek szoktak játszadozni; úgy vigyázz rá, mint a szemed fényére. És ha majd eljön érted a királyfi, olyan tisztán találjon téged, mint a patyolat vásznat. És hogy senkise mondhassa neki rólad, hogy olyan voltál, mint az anyád, akinek tenyere bőrét feltépte a lúgos mosogató víz, arcát aszottra sütötte a kemence tüze, keble két halmát elfújta a nyomorúság meleg szele!...“ Na, ne sírj már te bolondos. Avval úgy sem leszel boldogabb, ha sírsz! ... Sírsz?...
Egész komolyan megharagudott; dühösen a fiú fejére dobta a kék selyem paplant és ő is sírni kezdett.
- Hát királyfi vagy te, hogy feleségül akarsz venni? Te rongyos! Te senki! ... Te utolsó! ... Nem szégyeled magad? ... Ne sírj, hanem szépen csókolj kezet és eredj haza lefeküdni.
Leemelte az ágyról, a kalapot a fejébe nyomta és kituszkolta a szobából. Sokáig állt az ajtónál és nézte, vajjon csakugyan elmegy-e. Csak amikor végképp elhangzottak a lépései, tért vissza az ágyhoz, belefeküdt és behunyt szemmel nézte az álmait. A fehér gyöngyvirágos menyasszonyi koszorút, a hosszú fátyolt, mely szemérmetes fehér ruháját az uszályig befedte; az ezüstcsattos fehér selyemcipőket a lábán; a könyökig érő fehér keztyűt és oldalán a királyfit, aki óvatos tisztelettel csak az ujjai hegyét érintette, amikor a fényes kiséret diszfalai közt a templom márvány garádicsán az oltár felé léptek.
Az öreg asszony hangja ébresztette fel.
- Brünhilda! Brünhilda! Keresik magát!
Bejött a szobába.
- No lám, hogy lustálkodik! Keljen föl!
Elkezdte csiklandozni a nyakán, a hóna alatt.
- No nézze meg az ember, - szólt nevetve, - még csak nem is csiklandós!
Lehuzta a lány papucsát és ujjaival a meztelen talpakon játszadozott; közben majd kiugrott a szeme és idegesen kacagott. Aranyplombás fogai vacogtak, keze reszketett. Brünhilda meg se moccant.
- Egy finom, finom úr van itt, Brünhilda! A szőke Magdolna már kifeszítette rá aranyporos hálóját... De bizony isten, nem való az az úr másnak, csak magának. Tudom, hogy mindjárt magába szeret, ha meglátja! Egy nagyon, nagyon nagy úr! Magának meg is sugom, kicsoda!
Egész halkan, majdnem súgva folytatta:
- A kis főherceg!
Brünhilda felpattant az ágyban és vállon kapta az öreg asszonyt.
- Mariska, ne tréfáljon velem! - mondta izgatott hangon. - Ne hazudjon!
Az öreg nő lefogta válláról az engedelmes kezeket és megcsókolta a jobbot és a balt is.
- Igen, igen, - erősítgette aztán, - a kis főherceg.
Brünhilda leugrott az ágyról és a tükör elé állott.
- Jőjjön, vén asszony, - mondta izgatottan, - és fésüljön meg hamar.
Kibontotta haját, mely mint kék hullám csapott le a hátára és betakarta testét egész a térde hajlásáig. Az öregasszony beletemette puderes arcát a fekete selyemtömegbe és megduzzasztotta annak illatával a tüdejét.
- Siessen, Mariska, - türelmetlenkedett a lány; - köröskörül a borostyánszínű fésüket és a koszorút tegye föléjük ... Úgy! ... Mit gondol, tetszeni fogok annak az úrnak?
Ezt az erőltetett, cseppet sem őszinte megvetés hangján mondta, amelynek mélyéből azonban kirezgett az igazi nagy hódolat.
Amikor végre elkészült, átható tekintetet vetett a tükörbe, amelynek nyugodt zománcában pompás mozdulatlanságban rögződött meg fenséges alakja. Csak a fehér nyakát átölelő lánc üveggyémántjainak fénye futkosott ide-oda, éles és láthatatlan sebeket ejtve a tükör napfényes lapján.
- Menjünk! - szólt a vény asszony.
- Mehetünk, - mondta Brünhilda.
És mint az őskori amazon férfiakat írtó csatájába, úgy indult neki Brünhilda a piros szalonnak. Mögötte tipegett a szerelem öreg csatlósa.
A piros szalon ajtaja belül el volt reteszelve. A vén asszony jelt adó kopogására azonban kinyílt a vastag szőnyeggel elfalazott sesam-ajtó. Egy penészes arcú gyereklány engedte be őket.
A vörös Magdolna az asztalon ült; meztelen lábszárait a levegőben himbálta. Pezsgőspoharat tartott a száján és nyaldosta az aranyszinű folyadék fehér harmatát. A pamlagon két szégyenlős fiatal ember ült; mind a kettő sárga hajú volt, mint a mesék alakjai a mesekönyvek fametszetein. A fiatalabbik egészen vézna volt, de magas termetű; ijedten nézett a belépő Brünhildára. A zöld arcú lány a zongorához ült és vidám dalt kezdett játszani. A vén asszony bemutatott:
- Ez Brünhilda!
És gyorsan kitávozott.
Brünhilda hosszas tekintettel nézett a sovány fiatal emberre és méltóságos lépésekkel közeledett a pamlaghoz. Leült a herceg mellé, aki ijedten húzódott meg a pamlagsarokban.
- Fenség! - szólalt meg szertartásosan a lány. - Milyen megtiszteltetés!
Az idősebbik úr, - nyilván a nevelő vagy hadsegéd, - ideges gyorsasággal vágott közbe:
- Nem szabad a fenséges urat fenségnek szólítani.
Brünhilda mosolyogva szólt:
- Hát ön ... milyen megtiszteltetés.
Nevetett; a főherceg is mosolygott és nem tudta, mit csináljon a kezével meg a lábával. Valami ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy Brünhildától megkérdezze:
- Hogy van ön? Jól?
Brünhilda kezébe fogta a főherceg kezét és gyengéd szeretettel simogatta.
- És ön?
- Köszönöm, jól és ön?
Most már mindaketten egyszerre nevettek.
A vörös Magdolna, aki valósággal betömte arcával a pezsgős poharat, azon keresztül nézte a jelenetet.
- Egész jól mulatnak, - szólt bele a pezsgős pohárba. - Talán én elmehetek? Talán zavarok?
A hadsegéd némán intett a kezével, felkelt és Magdolnával együtt távozott. Oly halkan nyitották ki az ajtót, hogy a főherceg és Brünhilda, akik farkasszemet néztek egymással, észre sem vették távozásukat. A zöld arcú lány egy láthatatlan tapéta-ajtón sompolygott ki.
Brünhilda egyre simogatta a fiatal ember kezét, aztán hirtelen lehajolt és megcsókolta azt.
- Tudtam, hogy el fogsz jönni hozzám! - súgta boldogan.
- Igen, ... azaz nem, - dadogta a főherceg. - Nem mondtuk meg senkinek. Az őrnagy volt oly szives titokban idehozni.
Szomorú kis arca volt és éles apró fogai fölött vörösen mutatkozott a foghús.
Tudtam, hogy el fogsz jönni! - ismételte a lány.
A főherceg félénken kapta ki kezét a lányéból és még kisebb térfogatra húzta össze a testét.
- Hogy van? - kérdezte udvariasan.
Eszébe jutott, hogy ezt már egyszer kérdezte és elvörösödött. Mintha ezért ért volna meg benne az elhatározás, hogy vakmerőbb lesz, gyorsan utána vágott kérdésének:
- Maga szép lány!...
- Fenség!
- ... és nagyra termett.
Körülnézett a szobában; szeme idegesen keresni látszott valamit. Brünhilda letérdelt előtte, kezét ráfektette a főherceg térdére és mélyen a szemébe nézett:
- Tudtam, hogy el fogsz jönni! - súgta.
- Honnan tudta?
- Megjósolta az anyám, amikor még kis lány voltam.
- Igen... Legyen szíves, adja át neki tiszteletemet, ... az édes anyjának ... Mért ment ki az őrnagy...
- ... Hogy eljösz és fehér gyöngyvirágot szórsz a fejemre! ... És megcsókolod szűz ajkamat, mely soha férfi ajkát nem érintette.
A főhercegnek kinyilt a szája ... Brünhilda elpirult és a legcsodálatosabb szeméremérzés hatása alatt lesütötte szemét.
- Nem hazudok, - mondta a fejét rázva. - Mert aminek nincs lelke, az nem az igazi! Úgy-e?
A főherceg nem értette ezt a dodonai bölcsességet, de a fejét igenlőleg rázta. Felkelni szeretett volna a pamlagról, de Brünhilda átfogta lábát és térdére fektette koszorús fejét:
- És most eljöttél hozzám, hogy szeress engem, aki mást még soha nem szeretett, hogy letépj engem, mint virágot szoktak és a kebledre tűzz, ahol nem hervad el soha!
Odaszorította fejét a főherceg dobogó szívéhez és karjával, melyről lebillent a piros selyem takaró, átfogta a derekát. A főherceget kissé elkábította a lány édes lélekzete és a parföm, melynél ravaszabb kerítője nincs a világon a szerelemnek; reszkető kézzel nyult a lány kebléhez, amelynek sárga bársonyán nagy piros vércsepp volt a bimbó. Brünhilda ijedten ugrott fel és szégyenlősen takarta le magát a lepellel. Mindketten sápadtak voltak az izgatottságtól és a lány szemén két vastag könnycsepp csillogott.
A főherceg felkelt és az ajtó felé lépett.
- Haza kell mennem, - szólt habozva, félénken ...
Brünhilda kitárta az ajtót; a főherceg majdnem ijedten haladt el mellette és kilépett a sötét folyosóra, amelynek egyik pamlagán ült az őrnagy térdén tartva Magdolnát. A főherceg beléjük botlott; Magdolna felsikoltott, az őrnagy lecsúsztatta lábáról a lányt, felugrott és mélyen meghajolt a fiatal ember előtt.
- Elmenjünk? - kérdezte az őrnagy...
Magdolna a főherceg nyakába borult:
- Ne! Ne még! - könyörgött.
A szalon ajtaján állt Brünhilda, tágra nyitott szemmel meredve a csoportra. Magdolna a főherceg fején keresztül meglátta Brünhildát és a főherceg fülébe súgott valamit. A vézna ifjú a fejét rázta, mire Magdolna kacagni kezdett. Oly hangosan nevetett, hogy a vén asszony álmosan futott ki valamerről. Magdolna egyre kacagva, egyik karjával a főherceg derekát fogta át és megfogta az őrnagy kezét. Majdnem erőszakkal vitte be őket a szalonba, amelynek ajtaján még mindíg ott állt Brünhilda sápadtan és tágra meresztett szomorú nagy szemével... Az ajtó nagy robajjal csapódott be mellette és ő csak állt ijedten, fájdalmasan, mint akit kiűztek a boldogság országából. A vén asszony zsémbes hangja riasztotta fel mozdulatlanságából:
- Eredj a szobádba! ... És feküdj le, - mondta. - Ostoba liba!...
A szalonból kihallatszott a zongora keringője és Magdolna éneke... Brünhilda odaszorította fülét az ajtóhoz és hallgatózott. A vén asszony mérgesen ráncigálta a karját...
Takarodjál el innen! - mondta.
Brünhilda egy ideig válaszra sem méltatta, de aztán önkéntelenül feléje sújtott a karjával; az öreg nő háromszor megfordult a tengelye körül; úgy esett aztán a falhoz, melyet nyomban véresre festett behorpasztott feje... A szalonból férfikurjantás hallatszott ki; Brünhilda a szívéhez szorította kezét, majd magasra fogva peplonjának alsóját és a jajgató vén nő testén átugorva futott be a szobájába.
A feje szédült és zúgott; egy ideig nem vette észre a fiút, aki az utcáról visszajött és az ágy mellett kuporgott egy karosszékben, ahol ijedt irtózattal nézte a lányt, amint az a tükör elé állott és ledobta fejéről a koszorút, letépte magáról a vörös leplet és mialatt lábával taposott a ledobott tárgyakon, a fejét ütögette az öklével. A tükörből meglátta a fiút. Visszafordult és csak most vette észre a szemközt lévő másik tükörben, hogy egészen meztelen. Levetette magát a földre és jajgatni kezdett. A fiú moccanni sem mert, úgy félt most a lánytól...
Csak amikor nyöszörgésbe fáradtak a szakadozott feljajdulások, mert lelépni a székről és lábujjhegyen közelítette meg a lányt. Kezét gyengéden a fejére tette és simogatni kezdte a kibontott hajat.
- Te jó! - mondta neki az ő szelid hangján, - te jó! Ki bántott meg?
Kezéből dacos mozdulattal siklott ki a lány feje. Leült melléje.
- Ki bántott? - kérdezte megint.
És amikor a lány nem válaszolt, egymásután sokszor megismételte:
- Ki bántott? Ki bántott? Ki bántott?
Brünhilda csak sírt; most már egész halkan, de símán, egyhuzamban. Olyan volt, mint valami hosszú, végtelen vinnyogás.
- Ne sírj, Brünhilda!... Hisz majd eljön érted a királyfi, arany rojtokkal a vállán, gyémántos koronával a fején.
Brünhilda felugrott és mérgesen dobbantott a lábával.
- Ne beszélj! - kiáltott a megrendült fiúra. - Nem kell a királyfi! Nem kell! Értetted, nem kell! ...
Hirtelen megszelidült; ránézett a fiúra és megfogta a kezét.
- Mondd, szólt hozzá, - nálad van a pisztoly?
- Minek az?
Újra dühös lett:
- Azt kérdem, nálad van-e? Igen, vagy nem? - Ordította rikácsolva, ordináré cselédhangon.
- Nálam van.
Brünhilda leült az ágy szélére és térdére ültette a fiút.
- Szeretsz még? - kérdezte szelidebben.
A fiú nem tudott válaszolni; a megilletődés fojtogatta. De megfogta Brünhilda fejét és hevesen magához szorította.
- Ha szeretsz, - sugta a lány, - haljunk meg együtt.
- Haljunk meg együtt, - ismételte gépiesen a fiú.
A zsebéhez nyult. Mind a ketten egyszerre könyekbe törtek ki.
- Ugy-e, te nem szeretsz engem? - zokogta a fiú.
Brünhilda tagadólag rázta a fejét.
- Hát akkor mért?
A lány vad csókjaival borította el a fiú arcát.
- Hát akkor mért?- kérdezte megint a fiú.
- Mert a királyfit szeretem és a királyfi nem szeret engem.
- Azért haljak meg én is?
A leány nagyot bólintott a fejével, hogy igen. Aztán újra csókolta a boldogtalan férfit.
A fegyver eldördült és Brünhilda lehanyatlott az ágyra. Magával rántotta a fiút, aki ajkát a lány melléhez szorította, oda ahol szép pirosan szivárgott ki a vér.
- Csókolj nagyon, - mondta a lány. - Jobban; hadd gondoljam, hogy te vagy a királyfi!
- Azt szereted?
- Azt...
- Ő érte fogsz meghalni.
- Ő érte... Csókolj... jobban! jobban! ...
- Én meg te éretted! ... Ugy-e, hogy furcsa! ... Ugy-e, hogy furcsa.
Belekarmolt a lány vállába és rázni kezdte...
- Ugy-e, hogy furcsa? ... Együtt halunk meg, de te nem miattam... Brünhilda, mért nem felelsz? ... Brünhilda! ... Te! ...
Még egyszer megrázta a lányt, aztán eleresztette és nézte, mint egy megrémült kutya...
- Furcsa, - mondta még egyszer, halkan.
Aztán még halkabban mondta és a tükörbe nézett. A fegyver még egyszer eldördült.