Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 17. szám
A haragoskék égen már szakadoztak a vastag, fehér felhők. Az étert sajátságos fény árasztotta el, a tavasz csalhatatlan hírnöke. A hatalmas nyárfák alatt ugyan még piszkos hó takarta a füvet, szinte sárgálltak rajta a fázó libák foltjai, de azontúl már minden feneketlen fekete sárba süllyedt a kastélyig, mely fényes ablakai és sárga falaival világosan és barátságosan nézett el a tanyán.
Kati nyitott bundácskájában határozatlanul nézelődött kifele a lépcsőről. A ruhája füstös volt egy kicsit... alig tudott a sok házidologtól szabadulni, de nem bánta, ha a fáradtság le is szorítja kissé a sok fölös életerőt benne s csak annál jobbkedvűvé teszi, ha van mire örülnie. Úgyis olyan ritkán van valami külső szórakozása itt az isten háta mögött, hogy nem csoda, ha alig bír magával s szinte féktelen olyankor... legalább úgy találja az anyja. Pedig élni csak kell... úgy igazában, nem mint mások, akik mintha csak véletlenül élnének s mindjárt meg tudnak elégedni szörnyű szelíden és ildomosan, mintha semmi sem mutatná nekik, mit is szeretnének és mit csináljanak csupa erényességből és mert úgyis szinte valószínűtlen és közönyös minden előttük. Mintha nem faragnák meg az évek úgyis eléggé az embert! Mennyi önző s merev vadság volt még az ő éretlen éveiben is, pedig az anyja vaskézzel nyomta el... még most is valami éhes fiatal állatra emlékeztette, miben csak később fejlődött ki valami, amit léleknek lehetne nevezni.
Igen, az édesanyja... aki, merev ráncokkal a hajdan szép, most fásult és hervadt arcán itt élt vele elvonultan s keményen dolgoztatta... hisz még ő is másképpen élt egyszer, ha nem is beszélt soha róla: gazdagon, ünnepelten, míg el nem rontotta az életét egy ostoba házassággal hirtelen, dacból, maga se tudta, miért. A férfi megcsalta, otthagyta, el is pusztult valahol, míg ő, az asszony, későn született kislányával dacos keserűséggel húzta meg magát utolsó, nagynehezen megmentett birtokán. Itt éldegéltek tehát, bátran s most már meglehetősen gondtalanul... jobb soruk is lehetett volna, ha az anyja nem fecsérli el asszony módra apróságokra az erejét, képtelenül az általános vezetésre.
Elgondolkozva jött le a lépcsőn s mind messzebb merészkedett a pocsolyák közt. A levegő megenyhült már, tele a föld s az állatok páráival. Fekete kislány volt Kati, nem szép, de karcsú és erőteljes; erős és domború homloka, akár egy férfié; az ember mindig is azt meg a szemét látta meg legelébb s el is feledte a csinos gyöngéd vállalkat s a kemény mellét.
Az anyjára gondolt és hogy azt milyen kevéssé is alakították át a hosszú tapasztalatok... asszonyélet... milyen egyforma mindig s szinte kívül eső a saját akaratán, egyetlen tett által jóvá nem tehetőn tönkre téve... s az anyja mégis, úgy látszik, mindent elfeledett a napi egyformaság közt, meg hogy neki parancsolhatott. Néha szinte kényelmetlenül lepte meg ez a tájékozatlansága.
Figyelni kezdett a távoli halk, de falusiaknak már észrevehető kocsizörgésre. Csinos csizmáiban kilépett az útra; a kocsi gyorsan közeledett; valami rossz dogsart volt, a fiatalember maga hajtotta fülig sárosan.
- Ni, Kató... üljön fel hamar, őzet jeleztek a kis ligetben...
- Nem tudom... ámbár...
Fölkapaszkodott a keskeny ülésre; úgy rázott, hogy meg kellett fogózkodnia s mind a ketten elnevették magukat.
- Fogja meg a karomat - mondta a fiú.
Kati ártatlanul fogadott szót; csakhogy minden zökkenésre odaért a feje a fiú vállához. Melege lett a kis bundában, zavarodottan ki szerette volna húzni a kezét, de az nem engedte és pajkosan pillantott rá.
Hamar odaértek. A fiú leugrott s mint valami babát a derekánál fogva emelte le a kocsiról. Milyen erős volt! Jólesett csak a mozdulatait is látni.
Valami zörgött a haraszt közt. Óvatosan közeledtek... egy lövés... érdeklődve hajoltak a mozdulatlan szép állat fölé. A fiú meglátta a lány csinos nyakát a fekete fürtöcskékkel...
Kati fölegyenesedett, olyan pirosan, hogy még a szeme is tele volt könnyel. Most már mit tehetett volna Pali mást, mint magához szorítani, míg a haja csupa víz nem lett a bundájától.
Azután megfogták az őzike két lábát és a kocsiig vonszolták. Pali fölsegítette s melléje ült, meglehetősen zavartan. Hogy hallgatott, a lány elhúzódott tőle és mereven, könnyű remegéssel ült ott, pirosra csókolt arca égett s képtelen volt egy gondolatra is.
Gyorsan alkonyodott. Ahogy a ház elé értek, már égett a lámpa az előszobában s az anyja dühösen állt a lépcsőn.
- Hol mászkálsz? - kiáltott a lányára.
- Őzet hozunk, nagyságos asszonyom - próbálkozott a fiatalember elfogult nevetéssel.
- Igazán? nagyon kedves - mondta fagyosan az asszony. - Menj már be, Kati, hisz csupa víz vagy. Üdvözlöm a sógornőjét, Pali.
A fiatalember, aki már le akart szállani, elvörösödve mormogott valamit, köszönt és a lovára vert. Kati szédelegve ment föl a lépcsőn a szobájába.
- Hiszen itt akart maradni, mama - mondta.
- Nem kívánom, hogy annyit itt legyen; azt hiszed, nem látom.
Kati nem válaszolt, gyerekes félelemben az anyja hirtelen, féktelen haragjától. Miért most, hiszen évek óta csaknem minden nap látták egymást.
Levetette a nedves ruháit s félig levetkőzve, fogvacogva állott a sötétben...
*
Hány éve lehetett már ennek?
Hány éve következett el ismét a tél, sötét, sáros és vigasztalan tél, amikor az ember már délután háromkor összeborzad saját kongó lépteitől a homályos folyosón és siet meggyújtani a lámpát a szobájában, hogy ezeket az idegesítő árnyékokat a szelíd és határolt fény a sarkokba kergesse... pedig tán ott vannak még, szinte nem is jó hátrafordulni feléjök. Hiszen oly hosszú, hosszú az est, minden kis hang úgy zörög és hallik a homályban... zongorázni kellene, kiabálni... ha véletlenül mégis volt ott valami barátnője, az idegesen úgy megrázta s futkosott vele a szobákban ilyenkor... ő már azt se teszi, beleszokott, belefásult. Tudja, hogy senki és semmi a már három órakor bezárt ajtókon be nem jöhet, hanem meg kell lenni egyedül önmagával, ha mindjárt képes lenne a legnagyobb őrültségre is, hogy ettől megmeneküljön... Nyáron nem is magányos az ember, kinyit ajtót, ablakot és olyan egynek érzi magát a nappal, levegővel, s a kicsi, mozdulatlan sziget a mindenségben, az "én“ veszít kissé halálra fárasztó fontosságából, mely kínoz és késztet, végre célt saját magán kívül keresni.
Hogyan bírt mégis mindig újra így nekimenni a télnek! hogy semmi élmény ne vigye dűlőre elhatároztatón jó vagy rossz vágyait, akaratát.
- Nem akarom, hogy ez az ember idejöjjön, éretlen kölök és nem való neked. - Ennyit mondott az anyja s ebben maradtak... nem gondolt rá, hogy bölcsessége talán elkésett már a két fiatal lényre nézve. Végén mégse tudott elég "kegyetlen“ lenni, Kati meg nem elég okos? A többi lánynak is megvolt a táncosa... egyszerűen ők is együtt voltak megint és egyszer, szüretkor... igen, a Mélykútnál állottak s ő, csacsi, éretlen gyerek, aki akkor volt, kis papírt vett elő a kebléből, hamar egy kavics köré tekerte s a vízbe dobta.
- Elsüllyedt - mondta a fiú. - Ugyan, mit írhatott rá?
Kati már röstellte a dolgot. - Semmit... - suttogta zavartan, de Pali persze nem hagyta abba.
- Úgyis tudom; a nevét persze.
S ahogy megnyugodva fejét rázta, a két keze közé vette s csókjaival lezárta az ajkát.
- Hiszen az én nevem is volt - mondta aztán csaknem meghatottan. - Lesz még valami belőlem, akkor aztán eljövök magáért...
Most tehát várhatott reá. A homályos, határozatlan szóra, amiről nem is beszéltek többé s ő mégis szent ígéretnek vette. Hiszen olyan ritkán lehet beszélni, mellékes is a szó, ha értelmet adunk neki. És így abbamaradtak, hogy összetartanak, míg ember lesz belőle s az anyja elé állhat. Az tán be is adta volna a derekát, hiszen inkább gőg és praktikus gondolkodás, semmint konzekvencia s tényleges antipátiából ellenkezett... észre is vehette, hogy tulajdonképp szimpatikus neki, mint másnak is - vidám és ügyes fiatalsága. Különben, azt be kellett vallania, nem volt éppen csinos, sőt tehetséges vagy előkelő sem. Ott henyélt a bátyja birtokán, várva a jószerencsét, hogy valami munkakörhöz jusson, ami elég nehéz volt, kevés pénzzel s még kevesebb készültséggel. Pedig ezt az egyet komolyan elvárta tőle, hogy maga segítse ki magát helyzetéből s illő otthont adhasson neki. Evvel érezte, legalábbis tartozik magának s egyelőre meg is próbálta szabadnak érezni magát.
...Sajátságos, hogy a körülmények mintha mégis jobban tudták volna... mintha az élet már eleget tett volna érte és véletlenei elmúlnának, bármennyire is szeretné folytatni. Szívesen meg is feledkezett volna időnként róla, de minden külső elszóródástól ment életében ő és képe visszavonhatatlanul beleékelődtek emlékezetébe.
*
Soká, nagyon sokáig.
Hosszú, forró, álomszerű nyári napokon, mikor a fák csak úgy roskadoznak a két hölgy szerény táplálékának nagyon is fölösleges gyümölcs alatt... a munkások csetepatéja közben, kiknek rendszabályozására ugyancsak szükség lett volna férfikézre, kit pedig oly könnyen idehívhatott volna... olyan könnyen megtehette volna... olyan nagyszerencse lenne a lustán bizakodó fiúra nézve. A külsőségek ellene voltak... hiszen édesanyja már azt is rettenetesnek találta, hogy régi nevét ilyen fénytelennel kelljen fölcserélnie. Ő akarta, azt hitte, választotta is... most látta csak fájdalmas csodálkozással, hogy az úgynevezett közvélemény hányszor eltalálja az igazat, s hogy tulajdonképp semmi őbenne nem egyezhet evvel a véletlen társsal. Mentek-e egy pillanatig is úgy egymás mellett, mintha a végtelenségbe mennének? volt-e valaha is boldog ebben a dologban... hiszen azt se tudta eleinte, mi történt vele s hogy igazán ez lett volna az elhatároztató? Csak később... olyan lassú természete is volt, vagy mindenki úgy van-e vele?... csak később jött tudatára lénye mélyen belső szükségleteiből, hogy így kellett elkövetkeznie. Az ember mégis előre érzi az életét... mást se tud a végtelen változataiból a saját tapasztalatainál, akármilyen meddők is. A sors nem értelmetlen, dehogy is az... sajátosan keserű logikája van minden gyöngeségen és hiábavalóságon keresztül. Neki ezek a nyomorúságos kicsiségek voltak a sorsa... egy asszonynak örökkévalóság, mint ahogy mindennap a női élet egész lényegét ismételheti. Egy nap elég már... egyetlen sugárzó örömnap, hogy hozzá mérhessük az egész életet... számára még nem jött el ez az óra, s így nem mondhatott le az egyetlenről, akitől remélhette. Mind azt mondták, hogy dacoskodik, hogy nincsen igaza... lehet, de csak nem fogadhatta el az ő gondolatukat az igazának a helyébe. Hiszen eszébe se jutott földicsérni ezt az embert... szüksége volt rá, összekapcsolódott vele hosszú évek szokása, tervei, gondolata, külső élete, mozdulatlansága által. Ő vele látta az életét, különben alaktalan ködbe foszlott minden. Lehetetlen volna érzései, gondolatai krisztallizációját szétzúzni... hiszen bármily hirtelen is történik külsőleg valami, előkészítve, folytatódva kell lennie bennünk, hogy realitássá váljék. Így kell, hogy a fiú a kellő órában jött légyen hozzá - s ha ezt az egyet is elvennék, akit természetes ösztönből kívánt, nem vesztené-e el a fokát, a mértékét is annak, mit lehet, mit érdemes akarni. Meg miért is hinné, hogy ebben a nyomorúságos, megalkuvásokkal teli életben éppen a házasság lenne az, amibe nem lehet beletörődni, s ami még akkor is problémákat tartogatna, ha már hat gyereke van az embernek s estére halálosan belefáradt. Ilyen gondolatai csak a természetellenesen élő nőknek lehettek... szinte elrémült, ha eszébe jutott, hogy még nem is látott egészen közelről asszonyt, aki férfival élt... és így nem csoda, ha megint elfogja az alattomos félelem őtőle, akitől atavizmusból annyi férfiimádó asszonynemzedék nyomában ostobán elvárta, hogy kitüntesse magát valamivel, hogy igaza legyen vele és a világgal szemben is kényszerítse, hogy alávesse neki magát. A férfiak bizonyosan nem tartották valami különösen nagyra a szerelmesüket, elég volt, ha nekik tetszett, míg őt vaknak gúnyolták, mert el se tudták hinni, hogy nem is lát valami hőst szerelmesében. Hiszen az emberek még látni se tudtak, hiába érezte, hogy a legokosabb a két szemében bízni, az erős idegen befolyás mégis meghamisította elébb még oly tiszta érzéseit.
Hiszen ez haszontalan ember - mondták primitív kifejezésmódjukkal. Lehetséges-e, hogy meg nem látta volna, mikor olyan fiatalon és jókedvűen álltak egymással szemben? Nem, nem lehetett színlelés: iránta való érzésében olyan volt akkor, aminek látta, a szerelmi ostromláshoz nem elég az ügyesség, őszintének kell lenni, ha győzni akarunk. Akkor igaz volt minden... az érzései, emlékei mutatták, hogy ő volt az igazi, noha tán nem is tudta még... nem érezte oly tisztán, míg benne élt. Mert ha ez sem lett volna igaz, akkor nincs, mi az életen keresztül vezesse, nincsen mihez mérje az ő valóságának erejét, minden árnyékszerűvé válik és soha többé nem lesz jó vége.
Feledni! ha még itt vannak a régi emlékek s nem lehet eltakarni ujjal! Azt mondják, hogy az asszonyok nyomtalanul elfeledik a régi históriáikat és szenvedéseiket... hova is tette volna mindazt, ami úgy összekötötte vele az első boldog kacagás idején?... tánctól égve vagy egymást kergetve a mezőn, olyan keveset törődve egymással, hogy már az kellett, hogy összehozza őket.
Boldog... igen, akkor az volt, mert nem is tudta; azóta sem. És a csúnya és bizonytalan tapasztalatok nem is engedték a jó múltra gondolni... pedig mindenre képes lett volna a belevetett hitében, ami a saját magában való hitet is jelentette... de így? Ha nem akart a fiú hibáival törődni, nem látja meg a jót se, nem bír tenni valamit, pedig kell, mert ha elszakad a szál, ami régi énjéhez köti, szomorú, örökös tévelygés lesz a sorsa. Hiszen már most is úgy érezte nála, hogy a régi gondolatokba kapaszkodik csak, hogy legyen valami, egy szoros kör, ami az élethez köti... hirtelen bolond félelemben a káosztól, mi beléje költözne akkor és rosszabb lenne a halálnál.
Már nem is volt semmihez sem kedve, pedig ilyenkor tavasszal minden évben barátnőjéért készült a fővárosba: volt egy kis célja legalább; összekereshet egy pár elrontott ruhát és eltölthet valahogy egy hetet mindenféle programmal. Ilona pedig szeretni fogja.
Ezt az érzést legalább nem szabad elereszteni, hogy csupa szerencsétlenségből el ne süllyedjen feneketlen önzésbe, mely már adni se tud, csak szerettetni akar... Néha szinte félt attól a lánytól, aki elkényeztetett szépségében minden tavasszal visszatért hozzá, s aki mindent, de mindent tudott felőle... amit szégyellni is kell, hiszen az érzések legmélyén talán mindig is valami szégyenletes rejlik. Vajon szerették-e még egymást... nem veszett-e el még a hídja őhozzá is, és maradt-e más egy ostoba leánybarátságnál, nem is elég rágondolni hosszú telek szürke óráiban... Amikor nem unatkozott, isten ments! csak nem is tudta már, mennyire unatkozik... csak lemorzsolta számlálhatlannak tűnő egyformaságban a gyönyörűséges fiatal éveket... éveket, miknek nincsen véletlenük és nem is helyettesíti okos és számító akarat sem, hogy szinte kívánná már az öregség nyugodt mozdulatlanságát, vágytalanságát. Túl lenni rajta, leszámolni, mert így... hiszen gyűlölni tudta volna néha az anyját s az aggszűz nagynénjét, ahogy végnélküli foldozások mellett a legszebb napokat elüldögélték. Türelmetlenül... irigykedve... hogy a világosodó reggel ne hozna neki se olyan szörnyűségesen hajszoló álomképeket, hogy csak kimerülve tud utánok magához térni, homályos szégyenérzettel, iparkodva elfeledni azt, amiről nappal a lelke nem is tudott. A hosszú, álmatag, zárdai csendben elringatott napokon, miket már oly mindegy volt, mivel tölt. Olyan értéktelenné vált az ideje. Meg is utálta már a rendes asszonyfoglalkozásokat, hiszen egymás kezéből vették ki ővelük, fölöslegessé tették egymást meddő, kiegészülés nélkül való együttlétükben.
Vajon Ilona boldogabb-e, szép ruháiban, háta mögött a livrés inassal, amint látható örömteljes türelmetlenséggel áll az indóházban és szorítja őt magához? Ilona öregebb volt nála, szebb, finomabb fajtából, az élettől nagyon is elkényeztetett és vele már egészen leszámolt ember halvány mosolyával. Mindig derült volt, ritkán víg, közönyössége tán csak takarója volt magasabb akarásoknak, mikhez ereje nem volt s így inkább hanyagul lemondott, semmint az élet második osztályával érje be. Arisztokratikus természet volt - nyugalmat s függetlenséget akart és már pár éve járt ezen az úton, mely mozdulatlan magányhoz vezet.
Kati kedvéért most persze százféle kedves terve volt, annyira örült, hogy kissé szórakoztathatja és szomorúan látta, hogy már elkésett vele. A sok embernek, ki egyedül nem tud mit csinálni s azért összeül "ostoba“, "üres“ beszéde, mulatságokról, emberekről - életről, untatta Katit, vagy egyszerűen bosszantotta és irigykedett mások könnyű dolgáért, s hogy ő már képtelen részt venni valamiben, ami már nem egészen a maga dolga? Hálás volt Ilonának, hogy nem kényszeríti, hogy még jobban érezze saját fogyatékosságát, és siet vele haza, a pusztára, ahol ezekről az üres semmiségekről, ha beszél róluk, elhiheti, hogy színes, érdekes élmények voltak.
Első este hamar a szobájukba mentek mind a ketten: kicsit talán kifárasztották egymást, mi nem ritkaság, ha két ember már elszokott egymástól. Katinak még el is kellett raknia a holmiját; egy csúnya tarka kártyát talált közötte, rajta otromba gyerekírással csak pár szó - Isten veled, Kati - s alul apró betűkkel, szinte szégyenkezve: Tibor.
Tibor... az Ilona kisöccse... tíz éves kisfiú. Mosolyogtak egypárszor rajta, hogy alig lehetett elküldeni mellőlük és komikusan szolgálatkész volt... elrejtette ide az üdvözletét bizonyosan nagy szégyenkezve és titkos reménnyel, hogy mégis rátalálnak. És hogy kitudódik az ilyesmi mégis, bármilyen gyerekség is... szinte egyformán jólesik. Hiszen olyan régen nem érzett már ilyet; olyan régen nem talált el már hozzá semmi ilyen izenet... talán nem is hall már soha többé hízelgő gyöngéd szavakat, nem fogja soha érezni, hogy valaki még. Miért is jönnek mostanában olyan hamar a szemébe ostoba és váratlan könnyek.
És mit csinál az, kinek a kedvéért az élet összes véletleneiről, minden ilyen kedves meglepetésről lemondott? Miért álmodik mostanában megint annyit róla; hiszen ki emlegeti, ki emlékszik még rá, ki mondja, hogy róla álmodjon és reggel hova legyenek az álmok, mik annyira nem illenek bele a nappalaiba? Okosabb lett volna kijózanodni belőlök... és akkor? mi adná vissza még egyszer azt az érzést, hogy az élet magaslatán, teljességében van végre. Csak még egyszer... miért kutatna akkor ismeretlen után. Ő vele boldog volt, összekötve bohó emlékek, gyönyörű napok által, mit csak ő látott és senki más s már az övé volt általuk... mint mikor Gyges megleshette a királyasszonyt a sötétben.
Miért is még továbbélni az ilyen bódultan öntudatlan napok után? ...inkább ütnék agyon a fiatal nőket, ha életük nem formálódhatik tovább ezeknek a napoknak a hangjaiból, hanem a múltba kell bámulniok, míg már semmit sem látnak... míg a legközönyösebb dolog s a legostobább szó után is csak keserűség marad a szájában. Miért nem nyúlt bátran a kevés öröm után, amit még adhat az élet, míg nincs az a szomorú állott íze és semmi sem teszi kívánságossá többet... miért nem egyesült vele, mikor a gyors elhatározások hathatósságával segíthettek volna magukon.
Várni... míg zúg a feje és a halántékán megfeszülnek az erek a mozdulatlan és tehetetlen kívánástól... és az élet egyszerűen és közönyösen csak nem hozza, amire várt. Azt hitte, ez nem úgy van, nem lehet így... Keserű, keserű lett minden, meggyűlölt, zsákutcába keveredett.
Nem érdemel meg - mondja Ilona is... azaz dehogy mondja; csak gondolja; sokkal több esze van, hogy ne tudja, hogy nem lehet fekete valami, ha a másik vörösnek látja. Hiszen voltak vörös színei... a fiú ragaszkodása, bizalma hozzá. Ilona tán ezt is másképp híná, másképpen magyarázná... fizikailag rosszul esik látnia, mily képzelődőn számít a fiú az ő oly kevéssé kiérdemelt érzésére... hiszen az volt a fölfogása, hogy az teszi legkönnyebben kockára az asszonyok szeretetét, aki túlságosan bízik benne. Egyszer mondta is: mivel érdemelt téged Pali, hiszen egy férfi kell hogy már élt, szenvedett légyen, legyen valami... mindenki számára éretlen, tehetségtelen kölök volt. Ő nem látta tán? s nem erejét akarta-e próbálni, épp mint ahogy e percben erőt érzett magában benépesíteni ezt az egész, boldog embereknek való nagy házat. Hiszen ezt nem akarhatta az Isten...
Ilona csendesen nyitott be hálóköntösében.
- Még fenn vagy? - kérdezte.
- Kinéztem...
A kert a holdvilág tejszínű ködében úszott, telve milliárd tücsök hangjával. A nagy gyepre nyulacskák merészkedtek, tündéries játékban.
- Milyen mozdulatlan - mondta Ilona. - Olyan jól esik minden évben változatlanul itt találni, hosszú, hosszú vasutazás után az egyforma, szinte véletlenül változó vidéken át, míg valahol megáll az ember és végnélküli úttalan úton, ami éppúgy máshová is vihetne, egyszerre virágillatos oázisba téved. Szinte elvarázsolt az egész világ s néha úgy rémlik, nem is létezik, ha nem vagyok itt. Úgy vagyok vele, mint a munkások, akik a kisasszonyokat csak sétaidőben, alkonyatkor látják... mintha nem is élnénk máskor, de ehhez az órához hozzája tartoznánk... ki tudja, hány éve már!
- Kegyetlen vagy! - mondta Kati.
Ilona magához szorította a fejét.
- Hát igazán annyira lennénk már, hogy akármiről beszélünk, csak fájdalmat okoz? Nagyon is jól ösmerjük már a bajainkat, elmondtunk mindent - miért ne néznénk ki egy kicsit az ablakon ilyen szép estén?
- Mert nem vagyok képes - mondta Kati keserűen. - Mert már nem bírom tovább, már évek óta nem. Te elmégy télen, végre is még folytatod valahogy csinos kedvteléseidet, míg én azért élek, hogy egy régi fölsőszoknyából egy alsót csináljak és mindennap újra takarítsak; ugyan kinek? Hisz épp ez, hogy hasznos lehetne az életem, annyira utálatos és kétségbeejtő, hogy néha csodálkozom, hogy a mutató elmozdul mégis az óraszámról s minden elmúlt félóra valami bevégezett nagy fáradtság érzését kelti. Fölkelni reggel, hogy múlhatatlanul ugyanazt a helyzetet találjam évek óta, ugyanazt a beszédet; még a vágyaim is ugyanazok kell, hogy maradjanak, míg magam lassan mássá lettem. Borzadok az anyám és a néném sorsától s mégis már hozzájuk szoktam; egy férfi jelenléte már buta és kényelmetlen zavarba dönt, s bár fogalmam se lehet, mit szerethetne, gyáván törődöm vele, mi tetszhetne neki. Magam kedvéért akarnék élni s nem gyáva engedelmességben s alkalmazkodásban; s már sehol sem találom azt, amit így, ahogy most vagyok, akarnék, kívánnék még.
- Hja, az anyáink tán még csak keresték az individualitásukat, s mi, hogy megvan, csak nem tudunk mit kezdeni vele... éppoly kevéssé saját maguknak élni. Hisz az a lányélet tragikuma, hogy még magunk is csak átmenetnek vesszük, aminek nem is érdemes berendezkedni... mi meg itt ragadtunk ebben a véletlennek gondolt helyzetben, beláthatatlan időkig, és minden bátorságod elhagyott, mert még csak nem is tudhatod a végét, bármily messze lenne is. Belátom, hogy nem is termettél rá, a fekete szemeddel, mitől megérik a gyümölcs, ha csak rája nézel. Hiszen nagyon is jól ösmerlek. Neked tulajdonképpen csak most van szükséged a férfira, hogy aztán soha többé ne légy rászorulva.
- Nem gondoltam így el...
- Persze, hogy nem. Az a baj, hogy szükségtelenül okosak lettünk mindezekben a kérdésekben, és hogy kevés dolog fölött nagyon is sokat gondolkodtunk, ezekben nem egyhamar tehet valaki túl rajtunk. Mármost mégis csak igaz, hogy éppen ezek volnának az élet legfontosabb kérdései: maga az élet, amit mi, nők, lényegében tán jobban meg is értünk, mint magunk is hinnénk. Mit gondolsz, véletlen lenne, hogy a bölcsesség minden nyelvben feminin és minden mitológiában asszony által van megszemélyesítve.
Kati el kellett, hogy mosolyodjék.
- Ne félj, nem akarom folytatni... - mondta Ilona. - Különben is túl sokat beszélek; mire való ez neked most... aludjunk inkább. Olyan jó aludni.
- Én rosszul alszom - vallotta be Kati szégyenkezve.
- Hiszen azelőtt mindig olyan pompásan fáradt voltál.
- Sajnos, lusta lettem. Alig vagyok képes betartani régi szokásaimat.
- Az istenért, csak azt ne! ne hagyd el a legkisebb apróságot se, olyan hasznos a nyugodt tárgyilagosságban. Csókolj meg hát.
Kati megértette, hogy barátnője nem engedi beszélni s szavakba öltöztetni mind az alaktalan bánatot, hogy csak annál jelenlevőbb s nyomasztóbbá legyen. Hogy a rejtett rossz sejtelmek közelebb jöjjenek s torkon ragadják... hiszen úgyse segíthet senki, csak saját magán segíthetett; mint már az iskolában is tanulta... milyen kegyetlenség!
Szerencse, hogy mégis, épp a legnyomorultabb napok után a természet bizonyos nembánomsággal könnyít magán, hogy tovább lehessen élni - talán mert érzi már, hogy rosszabb már úgy se lehet.
Azaz, hogy épp a helyzete folytatódása volt a legrosszabb; hisz minden nap - a női ifjúság keservesen megszámolt napjai - elvitt valamit rugalmasságából, hogy már nem lett volna képes a kisujját se mozdítani, már nem volt meg az ereje, mely a dolgokat szinte maguktól, a mi javunkra határoztatja el.
Remegve bújt az ágyba és elfújta a gyertyát. Mit is akar voltaképpen? Mit tenne, ha egyszerre beteljesülne?
Gondolatai összezavarodtak. A nyitott ablakon keresztül a hold sápadtan és kísértetiesen kúszott be a szobába.
*
- Fáradtnak és álmatlannak látszol - mondta másnap Ilona. - Sétáljunk egyet?
- Meleg van, por... - felelte Kati határozatlanul. A meleg áldást osztó földérő kenyérszaga egyszerre bódítóan hatott az idegeire... valahogy eszébe jutott a tél, zárt szobák hosszú délutánokon... egyszerre mégis eljött Pali és csatakos csizmáival milyen jó havas levegőt hozott a szobába...
Ilona jóindulatúan ült le vele az árnyékba.
- Az biztos, hogy a klíma itt szinte kényszerít álmos és tétlen életre... szinte muszáj kicsit melankolikusnak lenni. Te már megszoktad és nem érezheted a megnyugtató hatását úgy, mint én. Nekem nagyon is elég egy évben egyszer a tavaszébredés nagyon is kétes örömeit végigélvezni, melyek az egész organizmust megrázkódtatják és szükségem van erre a hosszú egyformaságra, hogy kipihenhessem magam. Az idegeim alighanem rosszul bírják a hegyes vidékek gyors átmeneteit és meg-megújuló tavaszait.
- Engem csak kínoz a tavasz, mert elkéstem már, nem tudok vele menni....
- Pedig bizonyosan jól éreznénk magunkat, ha túltennénk magunkat az ostobaságokon, miket már az iskolában is tanítanak... boldognak lenni, boldogság... micsoda értelmetlen szó! Igazán szeretném tudni, mit értett alatta a tanár úr.
- Én tudnám... - mondta Kati fájdalmasan.
- Elvégre én is képzeltem valamit bakfiskoromban teljes, szemérmes odaadásról, ami - ha éppen rágondoltam - eltöltene egészen s amit semmi kézzelfoghatóság vagy cél el nem homályosított... valami egészen elmúlt fölfogásban, hiszen mennyire metafizikai elképzelésekre képes az ember; egészen olyannak hiszi a szerelmet, amilyen sohse lehet s mindent elvesz tőle, ami lényege. Nem hiszed, hogy húsz éves koromban, pedig azt hittem, "fölvilágosodott“ vagyok, még sohase gondoltam el, hogy férfigyöngédség kellemes lehet... pedig be tudom neked a régi naplómból bizonyítani. Idővel persze észreveszi az ember, hogy szamár volt, de tulajdonképp inkább meglátni kénytelen, semmint megérezni. Azután megszokja a helyzetét, bizonyos lelki kényelemből; nincs is kedve emóciók és változások általi, úgynevezett magasabb lelki életre. Meg van elégedve és azt, amije nincs, amit alig kíván, az idegent, az elérhetetlent - szerelemnek nevezi.
- Te sohase szerettél senkit és fogalmad se lehet róla.
- Meglehet... bizony, néha szegényesnek érzem hűvös és bizonytalan ifjúságomat, mikor meghatóan tiszta eszmeéletet éltem, míg mások erőteljes nekifeszülések s elég vad kívánások közt... a kedvesen iparkodó gondolatokkal; mily ostoba is a fiatalság, ha okoskodni akar érzések helyett. És hogy akkor gondolkoztam a magam fejével, mikor még nem kellett volna, belátom, hogy némely dologban visszavonhatatlanul csacsi maradtam... hiányzott nekem a tanítás, amit az ember megért, fölvesz, beszí az egész lelkével, az egész testével, elemi erők hatalmasságával, ahelyett, hogy kényeskedő válogatás után üres kézzel távozzék. Emlékszel-e a csinos passzusra Mann Buddenbrooks-jában? Tony asszony ott egyre valami mézről beszél, ami tiszta természeti produktum... legalább tudja az ember, mit eszik. Ezt az egyetlen szerelemre mondta húsz év előtt, és ez volt körülbelül az egyetlen poggyász, amit az egész életből magával vitt.
- Azt hitted tán, nem fognak megérteni s nem érnéd be...
- Mégsem vagyok olyan csacsi. Nagyon jól tudom, hogy minden lelki harmónia és sápadt intellektualitás mit sem ér, ha nem tetszik "ő“ nekem. A nő nem sokat törődik olyankor az ilyesmivel és elfelejti, hogy a férfi meg sohasem is törődött vele. Azért nincs mért elpirulnod. Hibáival együtt ő a te társad, férjed, mondjuk; örülj, hogy nem vagy annyira előítéletes, hogy mindenáron értékeset akarj kapni.
Kati megütődve nézett rá.
- Most megértem, hogy mondod. De nem tudok fölszabadulni alóla. Hiába értettem meg, hogy meg lehet lenni eszményi boldogság nélkül is, de hogy az a másik vonzódás tönkreteszi az embert. Azért van mindig a fiatalságnak igaza - az ő fiatalságának... az enyémnek vége, mert úgy érzem, legyőzött.
A mama türelmetlen hangja már másodszor hallatszott a ház felől. Kati felállt; a könnyek égették a torkát.
- Bátornak kell lennem - mondta - magammal szemben is, és...
Nem fejezte be és elszaladt. Ilona gyáva kis sóhajjal maradt ülve. Értette jól Katit, hogyne, tán dicsérte is az erős és szerény akaratát... de hogyan tudna segíteni hozzá, mikor az egész fölfogása olyan idegen előtte, hogy az eszére van szüksége, hogy megérthesse... mert nem tudja túltenni magát az érzésen, hogy az asszony annyira eggyé lesz választottjával, hogy minden rossz választás lealacsonyítás. Egy férfi, hogyne, összeállhat akárkivel... ha jól megnézzük, itt az egész kérdés, ami oly nyomorulttá teszi az asszonyokat. Hiszen már beszélni se tudott barátnőjével úgy, hogy az jól essen neki reménytelen szomorúságában, hol csak valami vak ösztön tartotta fenn, hogy: nem engedem... már mindent tönkretett a hosszú várakozás, megölője az örömöknek. Hány éve is tartott már ez a viszony, ami a tapasztalatlan lány lelkivilágához tán illett s minek az érett nő most már kiszolgáltatva érezte magát? Egy év nem nagy idő még... ha beszél róla, mintha csak tegnap lett volna s még el se kopott a ruha, amit akkor vett és mégis... hova lett, amit egy év előtt kívánt, aminek örült volna? Mi mindenről lehet egy óra alatt álmodni? Hiszen Mahomed a paradicsomból jött vissza és a fölfordított kannából még nem folyt el a víz.
Az érzéseknek hány megszámlálhatatlan útját járhatta be a szegény lány végtelen telek és néma nyarakon át, mióta megengedte, hogy a férfi könnyelmű csókjai ilyen hosszú és keserves történetté válhassanak.
Szeretett volna beszélni ezzel az emberrel, noha az első szót sem tudta, amit mondhatna. Emlékezett rá, még egészen fiatalon, amint kacagó ajkaira néha odaszorította a zsebkendőjét, mintha valami előtörő ujjongást, bohó beszédet akarna visszafojtani. Aztán tavaly megint látta. Eldurvult, elhanyagolt vidéki uracs lett belőle, napbarnította, közönségesedő vonásokkal. Még az a megmagyarázhatatlan valami is hiányzott belőle, ami a legalább pillanatnyilag is őszintén szertő férfit a nők szemében mindig szimpatikussá teszi, úgy hogy rendesen sikerül előnyösen mutatkozniok. Ebből pedig muszáj volt azt következtetnie, hogy alighanem már nem is szereti Katit.
De ő lenne az az örökös magas csizmás, lovagló ostoros alak a föltűnő nyakkendővel, aki most lefelé jön az allén? Kati mellette megy, megkeményedett tekintettel - úgy látszik, nem is örül neki, pedig már olyan régen nem látta... s az élet ilyen elkeseredett, tanácstalan percben hozza őket össze, mikor már nem is hisz a saját érzésében és a férfi közeledése olyan könnyen helyrehozhatatlanul megsértheti... hallgatnak is, előbb meg kell valahogy találniok egymást - szavak nélkül.
Segíteni kell hozzá. Ilona elmosolyodott; - eszébe jutott valami, hogy nem is gondolt már régen erre. Ilyen egyszerű mód - túlságosan egyszerű: külső segítség, nem a dolgok belsejéből fejlődő; de most nem akart töprenkedni fölötte, tenni akart végre valamit értök. Fölkelt és észrevétlenül iparkodott a bokrok közt a ház felé. Még hallotta Katit mondani:
- Talán bement már, majd megkeressük.
Feszengve és határozatlanul álltak egymással szemben a lugas előtt; a férfi a virágokat csapdosta a pálcájával és nem tudott mit mondani.
- Mit művel olyan régóta? - kérdezte mégis a lány.
- Oh, én... nem is tudom... olyan nehéz az élet - felelte a vidéki széptevők szenvelgő hangján.
Katinak úgy rémlett, mintha valami, az agyvelejéből kiinduló görcsös merevség fogná el, megfagyott volna minden körülötte és ez az ember, akire pedig a nap minden órájában gondolt, a legidegenebb lenne előtte.
- Miért nem szól már? - gondolta lázongó keserűséggel. - Miért nem adja elő nyomorúságos mentségeit? - és mégis remegett minden szótól, mely, úgy érezte, feneketlen mélységet fog közöttük fölrántani. Hiszen beszéddel soha meg nem értjük egymást; - meg van-e szó a világon arra, amit most érzett? Évek szörnyű feszültsége egyszerre elhagyta; nem is akarta volna most, hogy másképp legyen; egyszerre nem is hitt benne, mintha nem is gondolt volna soha rá.
Kicsit fölegyenesedett. Próbált fölülemelkedni... nézni a másik nyomorúságos vergődését.
- Miért jött ma? - kérdezte gúnyosan. - Vagy miért nem jött eddig?
- Mi ez, Kati? - kérdezte a férfi elvörösödve, isten tudja, hol kipróbált fenyegető és szerelmes hangon; meg akarta fogni a kezét, a derekát. Egészen közel volt már; a ruháján érzett a por s a ló szaga, a kezei porlepték voltak s nedvesek. Őrült volt-e... hogy a forró és nedves kéz átfoghatja a derekát, érzi a könnyű ruhán keresztül; s a poros és dohányillatú bajusz megszokott és bizakodó gesztussal közeledik az ajka felé.
Kiszakította magát. Az anyja jött a ház felől, Ilona mellette, szalmakalapját lóbálva; finom fehér arcába az izgalom egy csöpp pírt kergetett. Szinte érezni vélte már a hűvös bőre és a haja illatát, milyen elérhetetlen szép volt így! Mögöttük a szobalány szivarokat és frissítőket cipelt. Kati szinte elhűlt ennyi kegyesség láttára.
- Jó, hogy most jött, kedves Pali - kezdte a mama szokatlanul, édeskésen. Tanácsot adhatna Ilonkánknak...
- Igen, az elébb beszéltünk róla a nénikével. Van itt nem messze egy jó kis birtokom a nagyanyámról, régen nem lakjuk s most a bérlet is lejár. Társat keresnék, fiatal úri családot, hogy ne hanyagolnák el a házat, kertet... - sietve mondott számokat, részleteket, félénken kémlelve Kati arcát. - Ösmeri a tanyát, nem? olyan kedves... nem tudna valakit?
- Ilyen körülmények közt - felelte zavartan a fiatalember -, esetleg... ha megengedné... én magam is...
- Ezt a legszívesebben - mondta Ilona túlzott élénkséggel. Beszéljük meg mentül előbb a részleteket.
Később aztán bementek a házba, Ilona elöl a mamával, de még hamar visszafordult és megcsókolta Katit, mint hosszú, hosszú távollét előtt.
- Mégis jó lesz - mondta nagyon halkan.
Kati nem felelt. Üres, unott érzéssel engedte előre, hogy szóval tartsa a mamát, kinek hiúságára próbált hatni. Az asszony ellenkezésének egyszerre vége volt; hiába, csak olyan volt, mint a többi asszony s az összehozás, házasság érdekelte legjobban; röstellte, hogy lánya pártában marad s túlságosan csábító volt őt ily hamar s hozzá még a közelébe férjhez adni.
A kis akácosnál a fiatalok elmaradtak tőlük. Pali nem tudott hová lenni diadalmas örömében, máris elképzelve, hogy minden az ő érdeme, s Kati? máris látta, hogy úgy fog tenni, mintha elhinné s boldog lenne a tolakodó csókok alatt, az anyja mozdulatlan, méltóságos háta mögött. Ilona megkönyörült rajta, s egy csapásra minden nagyszerű, nekimehetnek az új életnek s ezentúl az övé lesz.
Még csak boldogtalannak sem szabad lennie.
És mégis meg fogja tenni. Meg, ámbár semmi sem változott és nyomorúságosan gyáva és tehetetlen marad továbbra is az élettel szemben, melynek kegyeit eddig sem bírta maga felé fordítani bátor szembenézéssel.
Mi változott volna élete e nagy fordultával?
Visszaadta a csókokat, míg belsejét láthatatlan, szégyenkező könnyek árasztották el.