Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 17. szám

Nagy Géza: Zilahi Kiss Béla
(Született 1856. április 24-én Kolozsvárott, meghalt 1911. július 24-én Gödöllőn.)

Jobban ismerték Június néven. Írói működésének legtermékenyebb, nemcsak mennyiség szerint, hanem tartalmilag is a leggazdagabb szaka ehhez a névhez fűződik. saját neve alatt jóval kevesebbet írt s inkább csak pályája kezdetén és utolsó éveiben.

Harminc évvel ezelőtt jelentek meg első történelmi tanulmányai a történelmi társulat szakközlönyében, a "Századok-ban, s ettől fogva mindvégig hű maradt a történelemhez, bár egyetemi tanulmányai szerint inkább vonzották irodalmi kérdések, utóbb pedig vérmérséklete s a körülmények a hírlapirodalom terére sodorták, mely szabadabb mozgást biztosított neki, mint a hivatalos lekötöttség, ami sehogy sem felelt meg könnyen lobbanó s mindenféle korlátot nehezen tűrő természetének. Nem tartozott a céhbeli történészek sorába, bár köztük kezdte meg irodalmi pályáját, nem is igen maradt utána nagyobb alkotás, az is inkább az irodalom körébe vág, mint a Katona Józsefről és Kisfaludy Sándorról írt művei. Amit Napóleon és koráról kezdett meg "A francia forradalom és Napóleon cím alatt Borovszky S. szerkesztésében megjelenő nagy irodalmi vállalatba, azt már nem fejezhette be, a halál megakadályozta benne, a munka megszakadt a 371. írott lapnál.

Nagy művek helyett százakra rúgó kisebb terjedelmű hírlapi tárcákban aprózta fel írói tevékenységét, melyek jobbára a "Budapesti Hírlap-ban jelentek meg 1881-től 1908-ig, de ezenkívül írt még írói pályája kezdetén a "Fővárosi Lapok 1881. évfolyamába. "Az ősemberről, ismertetve b. Nyáry Jenő aggteleki ásatásait; írt aztán a nyolcvanas évek derekán és második felében a kolozsvári lapokba, az "Ellenzék-be, jobbára színházi kritikát, s több történelmi tárgyú cikket a "Kolozsvár-ba, továbbá a kilencvenes években a "Magyarország-ba, hol az utolsó évek alatt is jelent meg nehány tárcája; 1898-1899-ben a "Pesti Napló-nak volt munkatársa, midőn az "Új Idők-nek és a "Hét-nek is dolgozott; 1903-ban részint Június néven, részint saját neve alatt a "Pesti Hírlap-ban láttak napvilágot tárcái; aztán ismét visszatért a "Budapesti Hírlap-hoz, melybe kis ideig név nélkül, *** jegy alatt írt; midőn pedig 1908-ban végképp megvált a "Budapesti Hírlap-tól és a sajtóirodában talált alkalmazást, a félhivatalos "Magyar Nemzet-en kívül a "Vasárnapi Újság-ban, "Az Újság-ban, "Magyar Hírlap-ban és "Neues Pester Journal-ban helyezte el cikkeit, Gyulai Pálról írt tanulmányát pedig a "Nyugat 1909. december 1. száma közölte.

Legalább is félezerre tehető tárcáinak száma, melyeknek egész sorozata foglalkozik a régi magyar és erdélyi élettel s kiválóbb személyekkel, Hunyadi Jánostól kezdve egész a legújabb időkig, aztán a reneszánsszal, a Lajosok korával, a francia forradalommal, direktóriummal és császársággal, a bécsi kongresszus korában szereplő személyekkel, fejedelmekkel, politikusokkal, írókkal, nőkkel, kalandorokkal s az újabb időkből különösen a német és olasz egység megalkotóival... Ha töredékesen is, mégis van a tárcák egyes sorozatai közt bizonyos egység és összefüggés, és mindannyi tanúskodik Zilahi széles látókörű és mélyen megalapozott nagy tudásáról és fényes tehetségéről., melynél nagyobb talán Salamon Ferencet kivéve alig volt a magyar történetirodalomban.

Mesterien tudta nehány jellemző szóval megrajzolni s éles vonásokban kidomborítani egy-egy korszak és a benne élő emberek képét, uralkodó eszméit, erkölcsi életét, vágyait és törekvéseit s már első tanulmányai, miket Tinódy Sebestyénről, a XV. századbeli szász földről és Szeben városáról, a magyar demokrácia fejlődéséről, középkori egyetemeinkről s Thököly Imréről és a bujdosóról írt a századokba könyvismertetések alakjában, egyszerre ismertté tették az országos levéltár ifjú alkalmazottjának kiváló tulajdonságait, ítélőképességének erejét, tiszta látását, talentumának a jellemző vonások fölismerésében és rövid, tömör összefoglalásában nyilvánuló nagyságát, előadásának világosságát és erőteljességét. A csélcsap barát egymaga tesz és gondolkozik az egész kor helyett - írja Tinódy Sebestyén idejének rajzában, s e pár szóval jobban és találóbban jellemzi Utjeszenics Fráter Györgyöt és az akkor szereplő személyeket, mint mások hosszú hasábokon keresztül.

Valamennyi művének sajátossága, hogy mindig annak a megrajzolására fektette a fő súlyt, miképp illik bele valamely egyéniség abba a korba, melyben szerepelt s mennyiben tudott befolyást gyakorolni az események irányítására vagy megfordítva, mennyiben volt kitéve az események forgandóságának. Ezért szeretett kiváltképpen olyan személyekkel foglalkozni, kik egyszersmind írók is voltak, s ha más nem is, levelezés maradt utánuk, melyből felismerhető gondolatviláguk.

Nem volt ugyan olyan mértékben hőstisztelő, mint Carlyle, aki szerint minden történelmi alakulás egyes kiválóbb személyek egyéni tulajdonságainak a végeredménye; de ha nem is tagadta meg a történelemben megnyilvánuló törvényszerűséget, amit kissé egyoldalúan - mindent gazdasági tényezőkre vezetve vissza, a materialisztikus iskola vall: Zilahi egész felfogásán végigvonul az a gondolat, hogy kritikus pillanatokban mégis csak egyeseknek a tettei szabják meg, milyen irányt vesz az események további fejlődése. Eszerint például a mohácsi csatának nem kellett szükségképp a magyar sereg megsemmisülésével végződnie; a Drávától Mohácsig húzódó mocsaras területen való támadás olyan helyzetbe hozhatta volna a kimerült török sereget, mely könnyen végződhetett volna a magyarság győzelmével, s akkor ki lett volna kerülhető az a felbomlás, ami Mohács után következett az országban.

Felfogásunk e tekintetben nem egyezett meg, a politikai, társadalmi, vallási és erkölcsi forrongás, ami meggyöngítette Magyarországot a törökkel szemben, általános volt Európa-szerte, s folytonos győzelmek is csak arra vezettek volna, hogy a magyarság elvérzik a törökség nagy számbeli túlerejével szemben, mellyel könnyen pótolhatta emez a vérveszteséget. De a kérdés természete olyan, hogy egyikünk sem győzhette meg a másikat felfogása helyességéről.

A történész nem természettudós, kinek sokféle eszköz áll rendelkezésére, hogy kísérleteket végezhessen. A történésznek nincs módjában a kísérletezés, csak együttes és kölcsönös hatásuk után egyetemlegességben jelentkeznek a történelmi eredmények, az egyes tényezőket nem választja külön, hogy önmagában tanulmányozza mindegyiknél azt a hatást, amit gyakoroltak, mint a vegyész tanulmányozhatja az elemeknél. Néha szembetűnő a törvényszerűség: a reformációt egy évnyi különbséggel egy időben, egymásról mit sem tudva, különböző helyen indította meg Zwingli Helvéciában, Luther Németországban, annyira megérett rá az idő; még az ok is ugyanaz volt, mely a két reformátort fellépésre késztette: a bűnbocsátó levelekkel való visszaélés. De hogy lehet azt megcáfolhatatlanul bebizonyítani, hogy például 1815-ben azon fordult meg Európa és a világ további sora: győz-e Napóleon Waterloonál vagy sem? Nem tudjuk kísérletezéssel eldönteni, mi történt volna Napóleon győzelme esetében; csakugyan bekövetkezik-e, hogy egymás után teszi tönkre a szövetségeket, s akkor aztán ő diktál nemcsak Európának, hanem az egész civilizált világnak. Csakhogy az ellenkező felfogás sincs különb helyzetben. Az is csak észbeli okokkal vitathatja, hogy Franciaország kimerültsége, a végnélküli háborúk után a nyugalomra való vágyakozása s Európa népeinek, nemcsak a fejedelmeknek, hanem már a népeknek is a szövetkezése a Napóleon által személyesített francia világuralom ellen kikerülhetetlenné tette Napóleon bukását, mely mindenképp bekövetkezett volna, csakhogy Waterloo helyett más helyen történt volna a megsemmisítő vereség. Épp így nem lehet kísérletezéssel eldönteni, vajon Kossuth agitációja idézte-e elő az 1848-i forradalmat vagy Kossuthnak nem volt benne több része, mint hogy az ő személyiségében voltak legtökéletesebben és legszembetűnőbb módon megtestesülve azok az eszmék, vágyak és törekvések, melyek részint nyíltan, részint lappangva áthatották az egész nemzetet, és Széchenyire akkor sem hallgat a nemzet, akkor is kitör a forradalom, és az udvar reakciója akkor is belekergeti a nemzetet az önvédelmi harcba, ha Kossuth egyáltalában meg sem születik.

Lehet azonban bármi felfogás a történelmi törvényszerűség vagy az egyéni szerep jelentősége felől: a lényeg mindig az marad, hogy a történész a valóság részrehajlatlan és lelkiismeretes megállapítására és feltüntetésére törekedjék, akár a gazdasági állapot, akár a szellemi és erkölcsi mozgalmak, akár pedig a politikai és társadalmi áramlatok megrajzolásában. És Zilahiban megvolt a részrehajlatlanság és lelkiismeretesség amellett, hogy mestere volt egyes korszakok megjelenítésének.

Az utolsó évek alatt, midőn érezni kezdte erejének fogytát, keserű humorral így jellemezte önmagát: "azelőtt olyan semmi voltam, akiből minden lehetett, most pedig olyan semmi vagyok, akiből ezentúl sem lesz semmi.

Nem volt igaza, legalább nem volt írói működésére vonatkoztatva. A szellemi kincsnek harmincéves pályája alatt termelt nagy tömege, tanulmányainak hosszú sora cáfolja meg ezt az igaztalan, csakis szubjektíve, a csalódások okozta keserűség által igazolható önbírálatot. Majd csak akkor fogjuk őt egész nagyságában megismerni s megtudni, milyen rendkívüli erő volt ez a "semmi, s irodalmunknak milyen kincsesbányája rejlik tárcáiban, ha akad kiadó, ki vállalkozik az "elhunyt Június műveinek összegyűjtésére és közzétételére, amire az "élő Június hasztalan törekedett. Ami sikerült akárhány tizedrangú "kortárs-nak, neki nem sikerült. Ebben is üldözte a balsors, mely vörös fonálként húzódik végig életén.

Fátuma volt, hogy vérmérsékleténél s a nyárspolgárias életmóddal és gondolkozással homlokegyenest ellenkező természeténél fogva sehogy sem illett bele ebbe a gazdasági alapon szerveződő társadalomba, mely még az irodalmi érdekeket is üzleti szempontoknak rendeli alá s végsőkig kizsákmányolja az írói tehetséget, míg ki nem merül, s kérlelhetetlenül eldobja, amint egyszer megrokkan az író. Júniusnak sem elég szerencséje, de temperamentuma sem volt ahhoz, hogy erre az időre gondoskodni tudott volna magáról.

A meghunyászkodás, hízelgés egyáltalában nem volt kenyere, sőt ellenkezőleg, szélsőségekre hajló, lobbanékony, szilaj és zabolátlan természete szinte kereste az alkalmat, hogy nem törődve a következményekkel, valami csípős megjegyzést tegyen azoknak a nagyképűsködéseire, kik a véletlennél, a szerencsésebb körülményeknél fogva följebbvalói voltak.

Zilahi Kiss Béla született 1856. április 22-én Kolozsvárott, egy, a régi kapcsolt részekhez tartozó közép-szolnok megyei református vallású köznemesi családból. Közel rokona volt Zilahi Károly és Imre, a hatvanas évek nagyreményekre jogosító, de ifjan, 25 és 22 éves korukban elhalt két írója. Ahhoz a kemény nyakú, erősen tatár jellegű, részben tiszántúli, részben erdélyi kálvinista magyar elemhez tartozott, melyből származott Salamon Ferenc is, ez a lángeszű tudós, Zilahinak tanítója, mestere és példaképe a történetírásban.

Nagyatyja Zilahi Kiss Márton, nagyanyja László Mária, atyja Zilahi Kiss István, anyja Nagy Róza volt. Atyja 1825. augusztus 27-én született a kolozs megyei Türén s meghalt 56 éves korában a szintén kolozs megyei Boóson, hol gazdálkodott. Özvegye negyedszázaddal élte túl, meghalt 1906. október 12-én, 71 éves korában Nyír-Bélteken. Zilahi Kiss István és Nagy Róza házasságából kilenc gyermek, négy fiú és öt leány született: Árpád, Béla, Kálmán államvasúti hivatalnok, Berta, Ecsedy Károly ref. pap neje, Ilona, Gizella, Emma, Géza és Erzsi. Közülük leghamarabb elhunyt Árpád, aztán 1884-1886-ban, rövid két év alatt egymás után a 18 éves Ilona, majd Géza s aztán a 16 éves Emma; nehány évvel ezelőtt önkezével vetett véget életének - menyasszony korában - Gizella. Ma már csak hárman élnek a testvérek közül.

Az elemi iskolát Zilahon és Kolozsvárott végezte Június, 1864-ben rövid időre a kolozsvári lutheránus iskolába is járt a német nyelv végett, de onnan öt hónap múlva hazaszökött. Gimnáziumi tanfolyamra a kolozsvári református főiskolába íratta be atyja, ott tett érettségit is 1876 nyarán; a történelemben a lelkes Sámi László, a magyar irodalomban a legkevésbé ismert Szabó Sámuel, a latin és hellén nyelvben a kiváló filológus, Hegedűs István volt a tanára. A mennyiségtan és természettan kivételével kitűnően vizsgázott, amazokból azonban csak jót (3-ast) kapott.

További tanulmányai folytatására Budapestre jött s beiratkozott a református teológiára is, a tudományos egyetemre is. Az egyetemre az 1877-i nyári tanszaktól 1880 nyaráig járt, szünetelve az 1879/80-i félév alatt. A két első félévben kizárólag, azután is többnyire irodalomórákat vett. Gyulai Pálnak mindvégig hallgatója volt a magyar irodalomtörténetből, ezenkívül két féléven át hallgatta Greguss Ágost s a régi magyar nyelvemlékekből egy féléven át Simonyi Zsigmond előadását; Rochlitztól angol, Rákossy Sándortól francia irodalomtörténeti, Mayr Auréltől francia nyelvtörténeti órákat vett. A történelmi előadásokra csak a harmadik félévben, 1878 nyári szakán iratkozott be először; Kerékgyártó Árpádtól hallgatta Magyarország művelődéstörténetét és a középkori kútfőket, Horvát Árpádtól az oklevéltant és pecsétismét, s végül csak az utolsó félévben, 1880 nyári szakán járt Salamon Ferenc előadásaira, melyet Európa XVIII. századi történetéről tartott, ezúttal rajta kívül még csak Gyulai Pált hallgatta. Bár csak félévig volt Salamon F. hallgatója, mégis tőle tanult a legtöbbet; igaz, hogy utóbb nagyon bizalmas viszony fejlődött ki közöttük. - Salamonban is sok bohém vonás volt, s ahhoz, hogy tőle tanuljunk, nem kellett semmiféle komoly egyetemi előadás, egy-egy gondolatkeltő megjegyzése abban, ki maga is szeretett gondolkozni, nagyobb világot nyújtott , mint akárhány száraz katedrai előadás, melyek tele voltak adattal és évszámokkal, csak a szellem hiányzott belőlük. Akik egykor Salamontól vettünk történelmi órákat, eleinte nehezen tudtuk megszokni döcögős előadását, melyben minduntalan megakadt - keresve a kifejezéseket, mintha valami rossz diák lett volna, de csakhamar kárpótolt bennünket a nehezen kinyögött gondolatok tartalmas volta és gazdagsága. tőle tanultuk meg, amire Zilahi is hivatkozik egyik cikkében (Budapesti Hírlap, 1900. jún. 8.), hogy az akta nem história és kevés írás méltó arra, hogy helyet kapjon emlékezetünkben. Azt is ő mondta A török hódoltságról írt művében, s azután is többször megírta, hogy a történetírásban nem mindig köszönjük a legtöbb világosságot a legújabb adatnak, hanem többször a régi, elcsépelt adatok a legtanulságosabbak és legfölderítőbbek. Ez is mélyen bevésődött Zilahi emlékébe, erre is hivatkozik (Montijó Eugénia, Budapesti Hírlap, 1908. márc. 19.). Méltán kesereg a Salamon F. emlékének szentelt név nélküli vezércikkében (Budapesti Hírlap, 1902. nov. 9.), hogy őutána nemcsak megfeneklett, hanem meghígult és elposványosodott históriaírásunk.

Még jóformán be sem fejezte Zilahi az egyetemi tanulmányokat - akkor még csak hat félévre volt szükség a bölcsészeti szakon -, midőn meghalt atyja, kit akkoriban súlyos anyagi veszteségek értek. Egyszerre ránehezedett a családfenntartás, édesanyja és kiskorú testvérei eltartásának gondja.

Állás után kellett néznie.

Még 1880 folyamán az országos levéltárba került, eleinte díjnoknak, Pauler Gyula alá, hol aztán 1885-ig hivataloskodott. Pauler Gyula maga is a legtanultabb és leglelkiismeretesebb történettudósaink egyike volt, kritikus fő, kinek egyes tanulmányokon kívül két nagyszabású becses művet köszönhet irodalmunk, a Wesselényi-összeesküvésről és az Árpádok koráról. Kissé száraz és pedáns ember volt, nemcsak alantasaival szemben, de a társadalmi érintkezésben is, mindamellett rendszeretete mellett is sokat elnézett két zseniális ifjú tisztviselőjének, Zilahinak és Tagányi Károlynak, kik a nyolcvanas évek első felében dr. Réthy László akkori múzeumi segédőr társaságában, mint elválhatlan barátok, sok víg estét és éjszakát mulattak át együtt, melynek akárhányszor az lett a vége, hogy átaludták a hivatalos időt. Egyszer aztán megtörtént, hogy valami korholó megjegyzésre fölpattant Zilahi, otthagyott Paulert, hivatalt s mindent és kilépett az országos levéltár kötelékéből.

Akkor Kolozsvárra került az egyetemi könyvtárhoz, Szabó Károly alá. Ezen időben halt meg egymás után három testvére, ez is hozzájárult, hogy Kolozsvárra menjen, ahol magához vette édesanyját és húgait. Ekkoriban dolgozott az Ellenzéknek és Kolozsvárnak, színi kritikák és történeti tanulmányok mellett írt nehány erősen szocialista ízű cikket is. Mikor valamelyik elöljárója - mert hiszen Szabó Károlyon, ezen az áldott jólelkű emberen kívül voltak még egynéhányan - megjegyzéseket tett Zilahi inkább csak hangban, mint elvben leledző szocialistaságára, azt válaszolta: "Kérem, van kétféle disznó, kövér és sovány; mindegyik a vályúhoz akar férni, de a kövérek kitúrják a soványokat, ezek aztán ordítanak s ehhez joguk van; hát már ezt a jogunkat is sajnálják önök tőlünk, soványoktól?

Egyik utolsó tanulmányában Szenczi Molnár Albertről "A vándor tudós cím alatt ír (Az Újság, 1911. ápr. 15.), kinek sehol sem volt maradása, valami kóborlási vágy hajtotta egyik helyről a másikra. Zilahiban is sok volt ezen tulajdonságból. Nem tudott egy helyen maradni. Megvált a kolozsvári egyetemi könyvtártól is. A kilencvenes évek legelején elment Sopronba tanárnak, a Lähne-féle nevelőintézetbe. Midőn átutazott Budapesten, együtt töltöttük az estét s tréfásan egy hónapi időt adtunk neki, amíg kibírja a tanárkodást. Tovább kibírta. Tanítványai imádták, de nem tudott nagyképűsködni, pedagógiai nézeteit nagyon is szabadelvűeknek találta igazgatója, félév múlva Sopront is odahagyta.

Újra visszatért Kolozsvárra, hol néhány évig Bölöni S. intendánssága és Ditrói Mór igazgatósága alatt a Nemzeti Színház rendezője lett. Belekerült egy saját magánál is bohémebb természetű környezetbe s aránylag elég sokáig kibírta a színészek közti életet s a velük való bajlódást. Mert baja volt velük elég, természetesen elsősorban is az elkényeztetett primadonnákkal, kiknek szeszélyeit azonban nem nézte el, ha okot adtak rá, kérlelhetetlenül fölírta és a színházi törvényszék elé vitte őket; az igaz, megtette azt is, hogy ő maga fizette ki helyettük a büntetéspénzt. Sőt arra is volt eset, hogy valami rendellenesség miatt önnönmagát büntette meg.

A kilencvenes évek derekán megvált a kolozsvári Nemzeti Színháztól, Budapestre költözött s ettől fogva teljesen újságíró lett. Aztán megnősült. 1898. április végén feleségül vette Hevér Erzsébetet, kinek szülei Rimaszécsen laktak, de elhaltak, úgy hogy teljesen árva volt, midőn színésznőnek készülve, megismerkedett Zilahival. Negyvenkét éves volt az új férj s tizennyolc a fiatal asszony, de a nagy korkülönbség mellett is boldognak ígérkezett a házasság, s az is volt jó ideig. Nyolc év múlva felbomlott. A huszonnégy évnyi korkülönbség érezhetővé kezdett válni, Zilahit mindinkább apjának kezdte nézni a fiatalasszony, kiben megmaradt ugyan a ragaszkodás és hála érzete, de megszólalt benne a szív és vér is. Új ideál, egy vele egyidős fiatalember, Zilahinak valami rokona tűnt fel a láthatáron s kölcsönös megegyezéssel elvált egymástól a két házasfél. Zilahi imádta a feleségét, de azért maga könnyítette meg a válást s neje újból leendő férjhez menetelét, midőn a válás minden terhét és ódiumát magára vállalta.

Ez a csapás azonban megrendítette egész valójában.

Csak egyes szakadozott részleteket árult el élete ezen legválságosabb időszakának titkaiból szegény boldogult barátom, de talán nem csalódom, ha 1904 derekára teszem azt az időpontot, amikor tudatára jutott, hogy megszűnt közte és neje közt az a lelki összhang, mely előbb annyi boldogságot juttatott neki.

Ekkor történt, hogy egyszerre galambősz lett, úgy hogy midőn valami négy-öt havi időköz után, 1904. október végén egy múzeumi előadás alatt ismét találkoztam vele, alig tudtam felismerni. Hiszen alig kezdett még szürkülni, midőn előzőleg együtt voltunk. Haja és szakálla aztán csodálatosképp ismét barnulni kezdett, úgy hogy voltak, kik azt hitték vagy legalább ráfogták, hogy festi magát; nem tiltakozott ellene, csak annyit mondott, hogy nagy munkájába került, amíg külön elkészül minden egyes hajszállal, mert csak minden másodikat festi feketére, a másikat meghagyja fehérnek.

Hiába barnult vissza, megrokkant.

A kétség és remény, mely között hánykódott a válópör tartama alatt, testileg megőrölte, szellemi rugékonyságától megfosztotta. Nem tudott dolgozni, s a lelki csapáshoz, amit még fokozott Gizella húgának öngyilkossága s csakhamar anyja halála (1906. okt.), anyagi zavarok is járultak.

Sokáig magába zárta lelki szenvedését s ez a hallgatás még kínosabbá tette helyzetét, úgy hogy attól tartott, bele őrül. Hosszas habozás és tépelődés után 1906 nyarán fölkeresve bennünket Alagon, feleségem előtt öntötte ki lelkének minden keservét, mert csak az asszonyi szív az, mely képes megérteni s átérezni, mily fájdalmas a helyzete.

A válás is megtörtént, s ekkor egy olasz lánykával, Zaramella Antóniával ismerkedik meg. Ez némileg visszaadta lelkének egyensúlyát s elviselhetőkké tette az utolsó éveket. Ez újabb munkálkodásra serkentette s nagyobb szabású művek elkészítését tervezgette. Szerette volna Forgách Ferenc, az egykorú váradi püspök művének keretében megírni a XVI. század erkölcs- és természetrajzát, amelynek alapvonásait megrajzolta tárcáinak egész nagy sorozatában.

Majd Zrínyi Miklós életrajza lelkesítette, ki nagy volt költőnek, hadvezérnek és államférfinak. Róla is van nehány tárcája. Utóbb gr. Széchenyi István felé fordult érdeklődése. A két Hunyadiról, Jánosról és Mátyás királyról is kimerítőbben szeretett volna írni annál a pár tárcánál, melyekben velük foglalkozik.

Mindez megmaradt tervezgetésnek.

A napi munka nem engedte meg, hogy valóra váltsa terveit. A testi megrokkantság is mindjobban erőt vett rajta. Már régóta beteg volt anélkül, hogy ágyba döntötte volna. Az a tüdővérzési roham is lábon találta, mely rövid szenvedés után véget vetett életének 1911. július 24-én délután 3 órakor.

Az írói világ s a Gödöllőn nyaraló és ott lakó intelligencia megdöbbentő közönye és részvétlensége mellett tettük sírba a gödöllői temetőben 55 éves és 3 hónapos korában 1911. július hó 26-án, délután öt órakor.