Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 16. szám · / · Figyelő · / · Fenyő Miksa: Kaffka Margit: Tallózó évek
A nemzetközi politikában a legveszedelmesebb viharjárásban is több a gondolatokat és az elhatározásokat rejtegető kulissza, mint az egyenes beszédű, tetteket bejelentő szó; a legtöbbször maguk a kimondott szavak is az elhatározásoknak s a cselekedeteknek kulisszái csupán. A nemzetközi politikának nincs meg a maga visszhangos parlamenti nyilvánossága, aminthogy ennek a politikának mozgató elemei is jobbadán a kabinetek homályában érlelődnek. Még ahol a külső politika talán a legjobban alatta áll a parlamenti nyilvánosság ellenőrzésének, mint Angliában, ez az ellenőrzés ott is inkább a befejezett dolgokat s a vezető államférfiaknak azokhoz kapcsolódó felelősségét illeti, mintsem a dolgok megérlelését vagy éppenséggel irányítását. Közvetetlen ellenőrzés vagy irányszabás lehetetlen ott, ahol a legszélesebb alapú és legtöbbet markoló akcióprogramot is sima tapogatózás előzi meg és csendes, a lehetőségig titkolt, sokszor csak véletlenek útján fölfedett megállapodás fejezi be. A diplomáciának ezt a néhány ember felelősségére menő, a nyilvánosság elől majdnem egészen elvont politikacsináló mesterségét a legmélyebb gyökerű demokráciák sem tudták a homályból a napvilágra csalogatni, sem odakényszeríteni. A demokrácia és annak parlamentáris ellenőrző hatalma éppen csak annyit ért el, hogy valamennyire súlyosabbá és érezhetőbbé tette a felelősséget, jobban a lelkiismeretébe kapaszkodott a nemzetközi politika intézőinek, s a mindent kockára vető kalandosságot meglehetősen megszorította, itt-ott majdnem egészen gúzsba kötötte. Hogy sehol sem egészen, arra a legutolsó évtizednek egy pár, a háborús kockázat küszöbéig érő könnyelműsége hangosan beszélő példákat mutat. Annyi máig is valóságnak maradt, hogy a nemzetközi politika ma sem másabb annál, ami volt: kevesek titkos mesterkedése a sokak bőrére.
Ilyen körülmények között, ha sok minden egyéb is nem bizonyítaná, bizonyos volna, hogy Sylvester doktornak, az osztrák képviselőház új elnökének a középtengeri egyensúlyról világgá bocsátott doktrínája egészen elszigetelt gondolatrakéta, s a legelső szempillantásra több benne az ábrándos rapszódia, mint a realizálható valóság. Sylvester doktor a maga, földről a felhőkbe lendülő gondolatmenetében egészen lírai naivitással árulta el, hogy inkább a mindenben harmóniát kereső esztéta beszélt belőle, mintsem a realitásokkal dolgozó, széles horizontú nemzetközi politikus. Sőt egyenesen antidiplomatikus (majdnem azt mondtam: antiesztétikus) irrealitással ezt a Közép-tenger körül keresett harmóniát támadó élűvé faragta az ellen a hatalom ellen, amelynek "keze a világ minden dolgában benne van“; tehát nyomban kihívja ennek a hatalomnak ellenérzését, esetleg az ellenakcióját. A dolog azonban, úgy látszik, semmiféle szöget nem talált a fején, sőt az angol külügyminiszter arra az interpellációra, amely az Anglia ellen élezett kijelentés miatt békekonferenciát kívánt, a Sylvester doktor fenyegetéseitől meg nem zavart jó kedéllyel és derűs nyugalommal válaszolt annyit, hogy hiszen akkor mindig konferenciázni kellene. Ám ennél sokkal jellemzőbb dokumentum a meglepett osztrák sajtó kapkodó tanácstalansága: az egyik része konokul hallgatott, a másik egyenesen kicsúfolta a Reichsrat elnökét, a külügyi dolgokban legsúlyosabb szavú bécsi orgánum pedig nagy ügyesen csavart egyet a veszedelmes tézisen, s a középtengeri egyensúlyból az ő okoskodásán keresztül az osztrák-magyar monarchia és Olaszország őszintébb és megértőbb egymás mellé állásának szüksége lyukadt ki. Így egyelőre bizonyosak lehetünk abban, hogy Sylvester doktor ábrándjai sok vizet nem fognak zavarni s az a kicsike hullámgyűrű, amit a nemzetközi politika vizein útnak indított, igen hamar nyomtalanná simul.
Ám az, hogy ez a gondolat életre képtelenül került világra s e pillanatban már agonizál, a gondolatnak eljövendő évtizedek nemzetközi perspektíváit föltáró jelentőségét egyáltalán nem veszi el; még akkor se veheti el, ha maga Sylvester ezt az ötletét következéseinek végiggondolása nélkül küldötte is világgá. Mert nyilvánvaló, hogy az érdekeknek az a közössége, amely a mai nemzetközi politika szövetségeit összehozta s az érdekeknek az az ellentéte, amely e szövetségeket egymással szembehelyezi, mindjobban eltolódik, egyre több szövetségi köteléket tesz a valóságban fiktív kapoccsá, itt-ott épp a nagyranőtt vagy más irányba fejlődött érdekekre súlyosodó kényelmetlen nyűggé. A világgazdaságnak az a rendkívüli mértékű átalakulása, amely az óriási arányokban megszaporodott produkció folytán hihetetlenül expanzív erőkifejtésekre viszi a kapitalista társadalmakat, ott is érezteti a maga természetes befolyását, ahol eddig a gazdasági érdek az érzésekből és hagyományokból szövődő politikai érdek mögött a második szerepet vitte. Vannak hatalmak, amelyek területileg sehol nem találkoznak össze, de mind a kettőnek kapitalista érdeke találkozik és össze is ütközik a piacokon. Van hatalom, amelynél a politikai védelemnek egy másik hatalommal évtizedekig szembeállott érdeke ma már sehogyan sincs összhangban a gazdasági átalakulás elutasíthatatlan parancsaival, amelyek mind érezhetőbb nyomatékkal mutatnak rá a politikai szembenállás meghaladott voltára s az egymás mellett megférő, egymást kiegészítő gazdasági érdekek találkozásának a politikai közlebbjutásban is megnyilvánuló szükségére. Egészben bizonyos, hogy határponton állunk, amelyen túl kipróbált barátságok, bevált szövetségek s céljukat elért csoportosulások pillanatok alatt széteshetnek, ha az érdekek helyesebb felismerése vagy az eddigi balvélemények és elfogultságok összeomlása új kitekintéseket nyit és nagyobb előnyöket ígér.
Az európai hatalmi csoportosulások legtöbbjére ma már a konzervativizmus patinája kezd reárakódni, ami itt semmiképpen nem az időtálló szilárdulás jele. Inkább arra vall, hogy körülbelül odáig értünk, amin túl a lassú, talán észrevétlen, talán önmaguk előtt is rejtegetett, de alig föltartóztatható szétesés processzusa kezdődik meg. Gyökerükben megváltozott viszonyok mellett változatlannak maradt szövetségek élő ellentétei annak a politikai szükségnek, amely az egymás védelmére utalt népeket vagy ugyanazon agresszív utakat járó hatalmakat összehozza, mindannyiuk érdekeinek kölcsönös szolgálatára. Itt van Európa legrégibb, ma legszilárdabban álló, ma legalábbis ilyennek látszó hatalmi összeállítása: a hármas szövetség. Keletkezését igazi kölcsönös szükségek érlelték meg. A meggyarapodott német birodalomnak nyugat felől volt veszteni valója. s ha talán újra meg újra meg tudott volna birkózni a reváns-gondolattól ösztökélt francia köztársasággal, belső konszolidálódásának és szédületes gazdasági fellendülésének ma már betetőzött munkáját végzetesen hátráltatták volna győzelmes háborúi is. Abban, hogy a revánsra vágyó francia harci kedv sohasem tüzesedett a fegyverhez kapó meggondolatlanságig, az osztrák-magyar monarchiával, majd később Olaszországgal való szövetségi kapcsolatának igen nagy a része. Talán még sokkal több fenyegetett érdekének védelmét találta meg a szövetségben a monarchia, amelynek határain folyton kísértett a Balkánra aspiráló, tehát Ausztria-Magyarország fölforgatást kerülő politikáját kényelmetlen akadálynak érző orosz hatalom sokféle próbálkozása. Bizonyos, hogy a monarchia a 80-as évek végén sehogy sem kerüli el az Oroszországgal való összeütközést, ha ezt a háborút az orosz birodalomnak a csupán egymagában álló monarchiával kellett volna megküzdenie. Olaszországnak belső fejlődését is jórészben a szövetség tette zavartalanná, bárha bizonyos is, hogy a szövetségben Olaszország nyerte a legkevesebbet, amint bizonyos az is, hogy kenyértöréskor ugyancsak Olaszországtól nyerte volna a legkevesebbet.
Azokat az érdekeket, amelyek védelmére harminc esztendővel ezelőtt a három hatalom szövetsége megalakult, szövetkezésük most is védi. De a szövetség birodalmain belül olyan érdekek is nagyranőttek, amelyek benne és általa védelmet nem találnak, s amelyek közül nem egy nőhet hamarosan akkorára, hogy a szövetség kereteit vagy legalább a mostani szilárdságát megrepeszti; azonfelül a szövetséget létrehozó külső okok között nem egy tompult el a harminc év alatt, nem egy ellenhatás gyöngült el egészen s nem egy vált akkor számba nem vett erőből veszedelmessé nőtt, védelemre kényszerítő erőhatalommá. Gyökerében alakult át a német-francia viszony. A revánsvágy nemzeti lázból jelentéktelen politikai csoportok játéka lett. A gyarmatpolitikában fölmerülő ellentéteket, amelyek a pillanatban is a két ország közé ékelődnek, olyan nyugalommal, akkora tárgyilagossággal, a kölcsönös megértésnek és méltányosságnak olyan auspiciumai között igyekeznek elsimítani, hogy a közibük szakadt ellentétek mindkettejük számára új hatalomszerzés forrásaivá lesznek. Amennyire a tárgyalásokban e perceiben előrelátható, régóta nem történt a francia-német viszonyban olyan kedvező kilátásokat nyitó őszinte közeledés, mint amilyen ebből a bonyodalmasnak indult gyarmati csereüzletből ígérkezik. Igen fontos amellett a kettejük folyton javuló viszonyára, hogy a két állam között a gazdasági termelés és értékesítés súrlódási felülete igen csekély, majdnem összesimuló. Németország a maga indusztriális tömegtermelésével olyan piacokat lát el, ahol a francia termelés érdekeivel nem ütközik. Franciaország kifelé inkább pénzpolitikát csinál; iparával elsősorban a maga és gyarmatai szükségét látja el, exportipara pedig legnagyobb részben nem tömegigényt, hanem specifikus szükségleteket elégít ki. A gazdasági ütközőpont tehát a két állam között igen kevés, a politikai ellentétek felülete pedig egyre szűkül. Franciaország mindenesetre sajnálja két szép tartományát, de mind bizonyosabb, hogy erőfejlődésének üteme és iránya nem olyan, hogy a fegyverrel való visszaszerzésnek kilátása volna. A hármas szövetség harminc esztendeje alatt tehát a Németország és Franciaország között való gazdasági és hatalmi ellentétek négyötöd részükben semmivé lettek.
Németország és a monarchia viszonyának fejlődése nem ilyen képet mutat. A politikai viszony a két hatalom között ma még a legjobb. Gazdasági téren az érdekeknek sok helyütt az összetűzésig élesedő ellentéte napról-napra szaporább és nyilvánvalóbb. A német agráriusoknak erőteljesen érvényesülő vámpolitikája a monarchia mezőgazdasági termelést űző államát rendkívül érzékenyen sújtja. Ezzel a bennünket károsító elzárkózással szemben semmi, de semmi ellenszer nincs a kezünkben. Azután a szövetségi viszony ideje alatt halászta el a monarchia elől a német kivitel a Balkánt; nemcsak szűz területeket hódított meg, hanem kiszorított bennünket olyan országokból is, amelyeknek 25 év előtt egyetlen számbavehető importőrjei mi voltunk. Amellett, hogy így elfoglalta előlünk a Keletet s elzárta utunkat a messzebb Kelet felé, majdnem kizárólagos úrrá lett ennek a messzebb Keletnek piacain is. Ma még, amikor az osztrák ipari termelés elsősorban a maga és Magyarország szükségletét elégíti ki s meglehetősen kicsiny expanzivitású, ez az ellentét nem éleződik ki nyomasztóan érzékelhetővé. De Magyarország elmaradhatatlan indusztrializálódásának talán az Ausztriával való vámterületi közösségnél is nagyobb és nyomasztóbb akadálya, hogy a Balkán s a mögötte való Kelet ennyire a német kivitelé. Hova nőhet ez az ellentét, amikor majd a monarchia mind a két államának növekedő szükségei az életfenntartás lealkudhatatlan, politikailag kiegyenlíthetetlen kényszerűségével utalnak bennünket a balkáni piacokra, ahol ma szövetségesünk az úr? A hármasszövetség tehát, amely valamikor elsőrendű politikai szükség volt, előbb-utóbb veszedelmes gazdasági összekülönbözések problémáival fog szembenállni.
A szövetség mint a monarchia politikai szüksége Oroszországgal szemben ugyancsak vesztett az erejéből. Oroszországgal szemben ma nem vagyunk annyira védtelenek, mint az elmúlt évtizedekben. Az orosz politikát jobban leköti a szélső Kelet, mint azelőtt. A birodalom Európának Ázsiával találkozó déli határán is sokkal több probléma békétlenkedik, mint a múltban. A Balkán sem a mindenkori zavarcsinálásnak szabad prédája többé, amilyen az utolsó évtizedekig volt. Az alkotmányos Törökország lassan és akadályokkal ugyan, de konszolidálódik. Az északi balkánállamok a maguk útjára térnek, a maguk politikáját csinálják s erősebbnek érzik magukat, szilárdabbnak az államiságukat, hogysem további gyámkodást kérnének maguk fölé. Az orosz politikának tehát nyilván kisebb az érdeke, kevesebb a keresnivalója a Balkánon, mint akárcsak tegnap is amekkora volt.
Már most nézzük a kettős szövetség vagy inkább a kimúlófélben levő hármas antant hatalmainak egymáshoz meg a hármas szövetség hatalmaihoz való viszonyát. A kettős szövetség világrajöttekor politikailag legelsősorban francia érdek volt: azt az Oroszországot akarta kijátszani ütőkártyául Németország ellen, amely a Balkánon krónikus ellentétben állott az osztrák-magyar monarchiával, szembenállott tehát a monarchia szövetségesével, Németországgal is. Oroszország a szövetséget kevésbé politikából, mint inkább a milliárdok kedvéért kötötte. A francia reménység azonban nem vált be egészen. Az orosz szövetség nagyobb nemzetközi súlyt adott ugyan Franciaországnak, de egy győzelmes német háborúhoz nem segítette hozzá. Azután egyfelől mindjobban enyhült a német-francia feszültség, másfelől a német birodalom és Oroszország egyre közelebb kerültek egymáshoz, közeledésüknek nemrégiben Potsdamban formális kötés lett a végbe. A kettős szövetségnek megkötésekor Németország ellen irányuló éle, amelyet a hármas antanttá való kiterjesztésekor egyenesen a német birodalom testébe akart belevágni, ma már nem fordul Németország ellen.
Marad most utolsónak egy: a német-angol viszony. A valóságos érdekeknek valóságos ellentéte itt a legélesebb. A kockázat, amit ez a két ország a játékba visz, a legnagyobb. Ezt a viszonyt hol erőltetett békeszólamok, hol fenyegető kardcsörtetés, akarom mondani, Dreadnought-táncoltatás teszik hangossá, itt-ott türelmetlenné, de mindig idegessé. Mind a kettőnek nagysága indusztriális termelésüknek hallatlan arányaiban s értékesítő kereskedelmüknek a világot behálózó rendkívüli méreteiben van. szűz terület, amely a gazdasági kiaknázás és csereviszony értékes objektuma volna, ma már mindkettőjük számára kevés akad; mindenesetre kevesebb, mint amennyire termelésük arányai nőnek. Ez a két hatalom tehát csak egymással szemben, egymás rovására, egymás leküzdésével érvényesülhet. Az igazi ellentét csírái íme, itt rejtőznek. Ezért alkusznak, egyezkednek, fenyegetőznek, majd visszavonulnak, hogy aztán újra kezdjék, s közben csendesen, ám szinte erőiket felülmúló nekifeszüléssel szaporítják a kikerülhetetlennek látszó összeütközés fegyvereit. Amint a termelésük produktivitása odáig ér, hogy mind a kettő csak a másiknak már elfoglalt területén kereshet új piacokat: akkor minden további előrelépésük csak fegyverrel törhet utat magának. Ez lesz a század legnagyobb drámája. Merre dől el, az ma megjósolhatatlan, de bizonyos, hogy fordulót hoz a mi sorsunkba is.
*
Íme, Sylvester doktor ötlete idáig vezetett: a középtengeri egyensúlytól az európai egyensúlynak talán nemsokára döntésre kerülő problémájához. E széttekintésből pedig csak annyi látszik bizonyosnak, hogy Sylvester doktor gondolata hiába keres a Földközi tenger körül harmóniát, hiába kiáltja világgá a nem egészen eredeti zamatú doktrínát: a Középtenger legyen a körülötte lakóké. Mert a középtengeri egyensúly kérdése nem ott fog eldőlni, hanem ott, ahol az európai egyensúlynak a kontinenst megrengető csatáit vívják meg.