Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 16. szám · / · Zsadányi Henrik: Az elfogultság széléről
Lantelme francia színésznő sírja most is nedves a színház iránt még komolyan érdeklődni tudó közönség könnyétől.
E sós cseppek közül elemzésre talán azok a legméltóbbak, amelyek a férj szeméből gördültek ki. De ezekből is külön pohárba kell önteni a hitvesgyászolókat és külön azokat, amelyeket az újságírók rosszasága sajtolt elő rejtekükből.
Az első nem mutat feltűnő sajátosságokat. A férj, Edwards úr, hatvan éves, sokat élt, gyűrött, dúsgazdag, már csak a kihegyezett élvezetekre reagálni tudó, ex-élethabzsoló. A feleség talán még huszonöt éves sem volt, és úgy látszik, sugározta ki magából azokat a testi és szellemi tulajdonságokat, amelyek a hím érzékeit megkavarják, elbódítják és lelohadásig hajszolni tudják. Edwards úr megvette azt a gyönyörűség-dobozt, mint ahogy más élvezeti cikkeket vásárol. Természetes, hogy akkor, amikor egy puha, forró, szikrázó női test helyett egy foltosodni kezdő, oszlásnak indult iszapos hullát tettek elébe, kényelmetlenül érezte magát és ez az érzés könnyekben jutott kifejezésre.
A másik pohárkába fölfogott cseppek teljesen elütők az előbbitől. De mielőbb ebbe belemártanák a lakmusz-papirosszeletet, előtt tudomásul kell venniök egyet-mást. Értesülniök kell arról, hogy Edwards úr miképpen szerezte a vagyonát. Újságon. Az ő kezéből került ki először az olyan újság, amely üzleti vállalkozásnál nem volt egyéb. Ezzel nem azt akarom mondani, mintha valaha lett volna vagy most lenne olyan újság, amelynek rugói a liliom-idealizmus szirmaiból voltak vagy vannak összekovácsolva. Akármilyen magasan lobogott is az elv tiszta lángja, egy-egy darab szalonnácska mindig megpirult mellette. Edwards azonban a lapját csupán az ember kíváncsiságnak nevezett tulajdonságára alapította.
- Pártállásokkal, elvekkel, fölfogásokkal mi nem törődünk - mondotta -, mi csak informálunk, mégpedig lehetőleg olyan hangnemben, amely az olvasóink ízlését nem sérti.
Ugyanaz a gondolatmenet ez, amely a fűszerkereskedőt vagy akármilyen kereskedőt vezet; azt tartok a boltomban, amire a vevőimnek szükségük van. Az Edwards úr boltjában csak a közönség legszélesebb rétegeit érdeklő holmikat lehetett kapni. Tehát lehetőleg kevés, a szétválasztásra igen alkalmas politika; még kevesebb száraz tudomány vagy ösmeretterjesztés - de sok-sok szerelemmel és bűnnel kevert feltűnő esetek! Ő ezt "presse "ŕ grande information“-nak nevezte. Hírlapírói benyomultak mindenhova és olyan helyről is hoztak ki cikktárgyakat, amelyről addig azt hitték, hogy oda ugyan újságíró be nem teszi a lábát. Hát betették a lábukat. Edwards úr értette a módját, hogyan lehet kisfizetésű újságírókban felpiszkálni a lelkesedés vesta-tüzét, és hogy miképpen lehet betaszigálni őket olyan házak kapuján, ahonnan a jóérzésük visszahőköltette őket.
Ez a sajtó azóta iskolát teremtett. Edwards úrnak követői és versenytársai akadtak. Ezekkel ő azonban már nem törődött. Milliomossá lett, visszavonult és másoknak adta át azt az ostort, amellyel embereket szenzációk kitúrására lehet serkenteni. A magánéletbe vonult, mondom, és megmaradt étvágyával enni kezdett ebből a gyönyörű életből. A szenzációk eladásából összegyűlt milliók mindent asztalára hordtak, amit csak megkívánt. Palotát, földet, jachtot, asszonyt. A palota, föld, jacht hűségesen lerótta azt a szolgálatot, amelyet megvételekor ígért. Hanem az asszony hirtelen megszüntette a magára vállalt kéjszállítást.
És tette ezt olyan formában, amelyre Edwards úr lapjai a szenzáció céduláját szokták ráragasztani. Csupasz mellel fölült a jacht párkányára, hogy egy kis levegőt lopjon a Rajna habjaiból. Éjjeli ingben volt, fésülködött, hátrahanyatlott, sikoltott is egyet, de csak akkorát, mint egy sirály, és a tőle alig pár méternyire heverő férje mindebből nem vett észre semmit. A többiek a jachton szintén nem. Edwards úr iskolájának leggyöngébb tanulója szerint is itt valaminek történnie kellett. Minek? Micsoda dráma játszódhatott itt le a fülledt éjszakában? Az öreg férj és a fiatal feleség között? Mi, mi? Ezt kell kikutatni, föl kell tárni, napfényre kell hozni, szét kell szedni, oda kell szervírozni a közönség elé (az Edwards úr nevelte közönség elé) ízesen, csípősen, pikánsan és jól föladagolva.
Ekkor hullottak ki a második számú pohárkába öntött könnyek.
- Tudni akarják - mondotta Edwards úr jóval a katasztrófa után -, hogy miért célozgattak az újságok drámára, tragédiára, meg tudom is én még, hogy mire? Azért, mert kereken ajtót mutattam a riportereknek. Hogyan? Rám szakadt életem legnagyobb csapása, elvesztettem legdrágább kincsemet és ebben a lelkiállapotban azt kívánják tőlem az újságírók, hogy mondjam el nekik a baleset részleteit? Nem-e azt parancsolja a tisztesség és kegyelet legelemibb érzése, hogy ilyenkor ne zaklassanak? Hogy tiszteljék fájdalmamat? Hogy respektálják vergődő szívemet? Sírtam a keserűségtől, amikor arra gondoltam, hogy vannak emberek, akik előtt még egy gyászba borított férj érzése sem szent!