Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 16. szám
Azon gondolkozom, milyen lehet: januárban vérpadra menni. Nyilván hajnalban vagy kora délelőtt (pontosan nem emlékszem az esetre, mely szemem előtt lebeg). Milyen lehet királynak - finom, elkényeztetett, förgeteges hadi időkben is körmét gondozó úri embernek, ki még néhány nappal előbb, már fogságban, értetlen elképedéssel nézett körül, mikor kesztyűjét leejtette, s őrzői, kínzói, hájas, sörös és izzadságos polgári hatalmukat orra alá dörgölői közül senki sem hajolt le, hogy felvegye... Nyári meleg évadján, augusztus 11-én reggel jön a hír, hogy az angol felsőház elfogadta a parlamenti billt, s ezzel a válságnak vége. Mikor ezt olvasom, látom az angol parlamentet, látom belül egyik szárnyában a felsőháznak faragásos és aranyozott kis üléstermét, s elgondolom, micsoda forróság és micsoda forró indulat fűthette át a fülledt augusztusi éjszakán. S nyomban rá, vagy nem is rá, hanem közben és mellette, látom a Whitehall szürke kőfalát, tetemes ablakait, köztük a középső felsőt és alsót, amely kettő között 1649. január 30-án nyílás volt törve, emeletnyi vagy mondjuk, vérpadnyi magasságban, aminthogy ebből a nyílásból palló vitt a vérpadra, s ezen a pallón ment bárd alá I. Károly angol király. A király halvány kis szőke ember volt, de nyilván edzett, mert lovas és vadászember. Azért mégis fázhatott, január 30-án. rossz lehet meghalni így, hogy az ember mellette még nyomorultan is érzi magát, megalázottnak, kisemmizettnek, s a halált úgy látja szembejönni magával, mint valami kérlelhetetlen utcatisztítógépet... Ez, tudom, anakronista kép, mert 1649-ben nem voltak utcatisztítógépek. De Károly királynak mégis így kellett kimúlnia a világból, mint valami útból kitett darab piszoknak - s lehetetlen, hogy a művelt, az elmés, a sokra gondoló nagy úr: mentül érthetetlenebb volt előtte, hogy ő vele ilyesmit megtehetnek, annál inkább át ne érezze s át ne értse, bárha csak átfutó sejtelemmel is, hogy ily nagy, ily világrend-átzökkentő esemény nem lehet emberek szerzése -, ilyen hatalma csak a legnagyobb hatalomnak lehet, melyet a görögök okos megérzéssel az istenek felett is uralkodónak hirdettek: a végzetnek - vagy, ami ezzel egyet jelent, a történelmi szükségszerűségnek. Ha emberek ölik meg az embert: az semmi. Az lepereg önérzetéről, mint a hattyúról a szennyes víz. De ha ő maga válik piszokká, s a természet, a történet, a világ rendje fokozza le azzá, az rettenetesen fájhat. Ha az ember figyelmesen olvassa a két éjszakán át tartott beszédeket, melyeknek végén az angol felsőház maga fejezte le magát: a megalázottság kínja ordít ki a legostobább lord legstílustalanabb nyelveléséből éppúgy, mint a legeszesebb érsek legravaszabb körmöntfontságából. Azt hiszem, csütörtökről péntekre virradóra Anglia fenséges lordjai mindenekelőtt fürödni mentek. Úgy érezhették magukat, mint aki selyemágyban feküdt le s szemeteskocsin ébredt fel. Még Károly királynak is jobb dolga volt, mert ő legalább meghalt, miután lefejezték. Utálatos lehet: piszoknak bizonyulni s ezt még túl is élni.
Kérem a szemérmetes vagy kényes füleket, ne akadjanak fenn ezen a szón. Lehet, hogy régebb angol mondás: Én Arthur James Balfournak egy cikkében olvastam - ugyanannak a Balfour-nak, ki az alsóházban a konzervatívok vezére, s pártjának irtózatos vereség elől szerdán délután Gasteinba szökött -, mondom, nála olvastam először a mondást, hogy a piszok nem egyéb, mint anyag, mely nincs a maga helyén. Ezzel a filozófiával vigasztalódhatnánk, ha vigasztalás, a kitűnő mister pártfelei és mágnásvérei, kik szerdán és csütörtökön éjjel a hatalmukat kisikáló parlamenti bill ellen tajtékoztak. Csütörtökről péntekre virradóra az angol arisztokrácia megtisztult, mert abba a semmiségbe tették, ahová való. Nincs már rá szükség, s arra sincs szükség, hogy hatalma legyen. Hát el is vették tőle.
Feleslegesnek azt kell mondani, aki, amit ő tud, azt más is tudja, s ami őneki kell, azt más elől veszi el. Ha a lordok felesleges volta iránt a polgári s a munkási átlátás vak, s szeme a hagyományok tündérfátylától vagy boszorkányhályogától eltakart lett volna: a fenséges lordok maguk öklözték a szemébe. A fenséges lordok kocsisai kiszöktek Amerikába s ott megszedelőzködtek vasútkirályokká - s a fenséges lordok fenséges elsőszülöttei törték magukat az után, hogy valamely amerikai vasútkirály lyányának kezével jussanak újra vagyonhoz. Ezzel megmutatták, hogy úrnak a vagyon nemcsak honalapításért és nemzetfenntartásért jár. A fenséges lordok közé tegnapról mára bejuthatott minden meggazdagodott serfőző - s ez megmutatta, hogy a lordi fenséghez nem ágyéki kiválasztás kell, hanem zsebbeli elhivatás. A birodalomnak, melynek egységét és dicsőségét őlordságaik annyira féltették, rengeteg pénz kellett hadihajókra s munkásai ellátására. S őlordságaik leereszkedtek s meghívták kastélyukba a feltolakodó munkásság egypár felcseperedettjét. S mulattak, mikor a major domus elmesélte: milyen képet vágott a kitűnő jöttment, mikor a külön az ő szolgálatára rendelt inas elébe tette a listát: hogy a gentleman írja meg, milyen kocsit parancsol ma hány órára; maga hajtja-e vagy hány fogatút, s ha netalán gyászban van, ezt is írja meg, mert akkor gyász-szerszámú lovak s feketébe bujtatott inasok, lovászok és kocsisok állanak rendelkezésére... A gentleman pedig a reggelinél azt mondotta (szabadon Bernard Shaw után) elragadóan bőkezű és szeretetreméltó gazdájának: mylord, mily elragadó a vagyon s a velejáró kényelem és műveltség! Valóban, a tulajdon szent. De van valami különbség a sétabotomra vonatkozó tulajdonjogom közt s a közt, hogy 365 millió font nemzeti jövedelem olyanoknak, igen keveseknek a zsebébe ömöljön, kik ennek létrejöveteléért a kisujjukat sem mozdítják, s a pénzt, amit százak verítéke s napi tíz-tizenkét óra munkaideje teremt, olyan léhaságokra pazarolják, mint hogy nekem, ha kocsizhatnám, gyászruhás inas üljön-e a kocsim bakján vagy papagájszín!
S őlordságaik kezdtek nem imponálni. A király együtt vadászott gazdag zsidókkal, mert ezeknek nemcsak volt pénzük, de kölcsön is adtak. S őlordságaik is vadásztak ugyanezekkel a zsidókkal, ugyanezen okokból. Diplomatának lenni, hadvezérnek lenni, miniszternek lenni: vargáknak vagy gyapjúmosóknak fiai megmutatták, hogy nem mágnási születettség dolga. Születettség? - lakájok és kocsisok notórius becsempészettjei megmutatták, hogy éppúgy tudnak elsőszülöttek lenni, mint akármelyik ellenőrzés mellett nemzett kékvér. Előkelőség? úri viselkedés? - még színész is el tudta tanulni a jó kabát szabását, s hogy nem szabad a kést a szájukhoz emelni. Aztán meg: ha őlordságaik megmaradtak a semmittevés s a földbirtok élvezete és védelme mellett: akkor herék voltak, kik nem vettek részt a nemzeti munkában. Ha részt vettek részvénytársaságokban, ipari vállalkozásokban, állami szállításokban: akkor élősdiek voltak, kik mások munkáján akarnak hízni vagy telhetetlenek, akiknek a maguk rengeteg és megvédett vagyona és jövedelme nem elég, hanem a polgári munka jövedelmét is maguknak akarják. Akármit tettek vagy nem tettek: hiba volt, tehát mint Talleyrand mondta, a bűnnél is rosszabb volt. Tudnivaló, kik kerülnek ilyen helyzetbe. Azok, akikre nincs szükség. A fenséges lordok Anglia nemzeti életében feleslegessé lettek. Feleslegessé, vagyis kártékonnyá. Szegények, nem tehettek róla - éppúgy, mint a vakbél nem tehet róla. De mégis ki kell operálni.
Van benne valami megható, hogy egy, egy utolsó rendeltetést találtak, melynek, úgy hitték, mögéje bújhatnak. Akiknek annak idején ellenére, akiknek megtörésével, akiknek az ő hatalmukkal s megélő termelésükkel versenyző hatalmak és termelő módok gyökéreresztésére alakult és küzdetett ki nemzet, állam és egységes birodalom: most a nemzeti, állami és birodalmi egység megvédésében találták meg jogcímüket s törvényhozó hatalmuk megmaradásának szükségét. Hát nem látjátok, kiáltottak a nemzet felé, hogy rólad van szó?! Megmaradásod egyetlen biztosítékáról: az egységes birodalmi szerkezetről? Nem látjátok, hogy itt a home rule előtt akarják megtisztítani az utat? Amely Irlandot kiszakítja a birodalom testéből s megbontja e testnek szerkezetét? Csak testünkön keresztül! Csak testünkön keresztül!
Hát azon. Keresztül a testükön. Valóban: szabad az út a home rule előtt, s lehet, hogy ez kezdete a birodalom a nemzet, az állam felbomlásának.
De: hátha már nem is kezdete?
Haza, nemzet, álladalom, birodalom: ezek, ha százszor és tizennyolc nemzedék imádatától megszentelt egységek is, mégis csak expediensek. Szervezkedési módok, melyek régebb másokat váltottak fel, s melyeket újabb mások vannak felváltóban.
Fáj elgondolni, de így van. Van - nemcsak lesz. De mialatt ágyúkat és dreadnoughtokat vonultatnak fel védelmükre, ez elzárkózási köröknek a perifériájukon nincs egy pontjuk sem, amit valamely rendnek, rétegnek vagy érdeknek nemzetközi összeköttetése át ne törne. Ezek a dicső szerkezetek olyanok, mint a rossz ernyő, melynek selymét minden cikkénél áttépi a vasborda, amely tartja és feszíti. Az egyes nemzet és birodalom elzárkózik egymástól, de közben az agráriusa, a kereskedője, az iparosa, a tudósa, a munkása, a felekezetisége, a királya és hadserege szövetkezik egyik a másik nemzetbelivel és birodalombelivel. Igen, még a hadserege is - ezt mi itt az osztrák-magyar monarchiában látjuk legtanulságosabban. A hadseregek a birodalmak elzárására rendeltettek - de a mi hadseregünknek nemcsak a mi királyunk az ura, hanem a német császár is. Mialatt ordítjuk a nemzetiséget és üldözzük a nemzetköziséget, az alatt szemünk láttára alakul ki a Kozmopolisz: a világbirodalom, vagy az egész világ, mint egy birodalom, melyben a legkülönbféle nemzetek és birodalmak társadalmainak megfelelő rétegei olyan egységekben rétegződnek együttesen, mint ezelőtt az egyes birodalmokon belül. Viszont az egyes birodalmokon és nemzeteken belül az egyes nemzetiségek és nyelvterületek úgy különböznek el és gömbölyödnek egyessé, mint hajdan a nemzetek és birodalmak a német-római vagy egyéb világbirodalmakból. Nyugat-Európa Kelet-Európát, Anglia a kontinenst, Amerika a régi világot, a sárga világ a fehéret nagy világbirodalmi egyesülésekbe szorítja. Viszont a megszerzett műveltség s a kényszerítő különérdek erejével ahány város, nyelvterület, nemzetiségi töredék, sőt ahány foglalkozás: az egyes nemzeteken belül mind külön kis nemzetekké oszlik. Hiába ezeknek a hazáról prédikálni. Hiába ezek előtt a nemzet zászlaját lobogtatni. Hiába feddés, börtön, kitagadás, kinézés, lenézés és védekezés. A kis részekre való feloszlás s a sokkal nagyobb egységekbe való összeállás már úton van. Úton van és semmi sem tartóztathatja. Legkevésbé a született urak, kiknek történelmi igézete megtört abban a percben, mikor világos lett, hogy a legbüdösebb pénzcsináló melléjük emelkedhetik, sőt föléjük kerekedhetik, ha csak elegendő pénzt csinált. Hiszen ez az egy rendeltetésük talán meglett volna. Meggátolni a legrettenetesebb uralomnak, a plutokráciának kialakulását. Nem álltak útjába, sőt szolgálatába álltak. A világnak ma nem az urak az urai, hanem a tőkések. S mikor a munkások öklei hódító és kilakoltató hadjáratra emelkednek az új uralom ellen: az urat, ki a maga erejéből lett úr, még tisztelettel morzsolhatják össze, de a szolgára, aki úrból lett azzá, csak megvetéssel sújthatnak le.
Anglia a világ élén s a világ előtt jár - mint 1649-ben, másfél századdal a francia forradalom előtt, úgy most is. Ugyanazon éjjel, mikor a felsőháznak le kellett nyakaznia önmagát, az alsóház billt fogadott el, melyben a népképviselők négyszáz font évi fizetést szavaznak meg maguknak. Négyszáz font nem sok font, koronának is csak kilenc és félezer, s egy angol gentleman-nek igen-igen össze kell huzakodnia, hogy Londonban megélhessen belőle. De éppen ez az: az angol törvényhozás azok számára nyitja meg kapuit, kik négyszáz fontból meg tudnak s ma még kötelesek megélni. S ezt ugyanakkor, mikor ez a Ház Angliának egyetlen és korláttalan ura, sorsának igazítója, életének berendezője. Anglia az ő életét a dolgozó emberek érdekibe helyezi át. S ezzel kezdődik, s nem a francia vagy az amerikai alakulással az új demokrácia története.