Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 16. szám
A nagy Duna mellett állt egy kis ház. Egy dombocskán egyedül állt, de amily kicsiny volt, olyan hetyke homlokkal nézett keresztül az örökkévaló vízen... Egy nagy szem és egy nagy száj is volt ezen a házon; mind a kettő a hatalmas Duna felé fordítva. A túlsó parton fűzfák szürkültek szőke selymességgel és nézték a rohanó vizet; azontúl nagy rónaság kezdődött, annak szélén kelt fel hajnalonta a nap és bíborosan, sárgásan rózsaszínű fényével besugározta a ház hetyke homlokát.
Valamikor nem volt ezen a házon ez a nagy szem és ez a különösen roppant nagy száj. Két kis szemmel nézett hunyorogva, szerényen és bágyadtan a Dunára; a hajnali napfényen szemérmesen villantak meg a kis üveglapok. És ilyen bágyadt, ilyen szerény élet folyt ekkor odabent is. Csöndes zsidók éltek odabent; születtek és elmúltak régi idő óta, mint a nagy mályvák, melyeket valaha, valaki régen elültetett az udvaron és azóta vetetlen, gondozatlan minden évben megjelentek, elvirágoztak... Ezek a zsidók mindig batyuval jártak. Szőkén és csendesen elindultak vasárnap és melankolikus bágyadtsággal mindig hazajöttek asszonyiakhoz péntek délután. Mindig így éltek; csüggedt, lassú vérű, álmatag szemű emberek voltak és vagyonilag sohasem gyarapodtak.
Az aprószemű házban mindig mozgott egy-két ősz fej is; mint öreg, lankadt fák éltek ott, amíg lassan elmúltak, hogy akik utánuk jöttek, éppen ilyen sorsa jussanak... Végül nem maradt a házba más, mint két magtalan, csendes öreg, akik zaklatott félelemmel gondoltak arra az időre, ha a szürkülő férfi már nem bírja el falvakon, pusztákon, tanyákon keresztül a nürnbergi áruval teli batyut?...
Ekkor történt a változás.
A víz élte a maga hatalmas életét; hordta a hajókat, dereglyéket, mosta, marta a partokat, szigeteket rakott le homokból és szigeteket hordott el; mindig élt, lassan rontott és észrevétlenül teremtett. A hetyke homlokú ház fölött a parton és háta mögött, beljebb a szőlődombok felé húzódva, nagy falu feküdt. A falu tövében élt, mozgott, rajzott a dunai rév. Emberemlékezet óta onnan indultak, ott kötöttek a kompok. Ott harsogott a zaj, ott kiabáltak az emberek, huppogtak, zörögtek a kocsik, nyerítettek a lovak... A Duna azonban nem törődött evvel; fönn, messze egy szigetet telepített a vízbe és egyre rakta, szélesítette már a rekettyét, fűzet is sűrűn termő sziget partjait; amit itt hozzátett, azt a szemben fekvő parton elvette; kimosta, kimarta, kiszakította és messzire elhordta onnan az omladozó földet. Mély, nagy öböl támadt itt a domború szigetparttal szemben; csattogva, zavarogva, örvénylőn, fehér habbal ütközött, forgott, szilajkodott itt, majd utat kapva, hevesen rohant ki belőle délnek az ár. Új sodra támadt ezáltal a hatalmas hullámözönnek és elmosta eddigi biztos útjait, örvényektől szabad dunai ösvényeit csónakoknak, kompoknak.
A nagy dunaparti falunak is lejjebb kellett jönnie ekkor a révvel. Odatelepítették a kis domb tövébe, mely úgy állt ott, mint egy hősies sírjel; a hetyke homlokú ház tövéből indultak, ott kötöttek ki azóta a kompok. Ott rajzott el a szünetlen cserélődő embersokaság a maga lármájával, kocsijaival, lovaival és mindenféle nyájaival... Ekkor támadt a házban az üzlet is, melynek az a nagy szem: a kirakati ablaka; az a nagy száj: a széles ajtaja volt.
Attól kezdve, hogy ez a szem és ez a száj kinyílt, csakhamar érződött, hogy valami különös él és nő ebben a kis, hetyke homlokú házban. Valami élt és nőtt, ami hatalmasabb volt a két csendes öregnél. Ez az üzlet volt, mely elkezdett parancsolni a háznak és a két halk embernek. Terpeszkedni és ettől a ház mindenfelől dagadni kezdett: ereszek, féltetők, eszkábált kamarák nőttek ki ebből a házból, mely már alig tudott megférni a maga helyén. Az öreg párt pedig megfogta, ide-oda rángatta az üzlet; ugrani és kapkodni, lótni-futni, pincébe szaladni, létrára mászni kellett nekik. Nem lehetett csendesen mélázni, lassan, ahogyan az öreg vér és ványadt izmok azt szerették volna, mozdulni, fordulni. Az ajtó felett egy erős hangú csengettyű volt, az folyton csengettyűzött és szava olyan volt, mint a munkafelügyelők ostora.
Egy napon egy propeller jelent meg a kis domb alatt és attól kezdve az húzta-vonta a kompokat. Attól fogva az üzlet még jobban élni és hatalmasodni kezdett. Ettől kezdve nagyon híres, nagyon jó üzlet lett belőle. Mert azelőtt is forgott, nyüzsgött, vonult arra a sok ember. De most még meg is szaporodtak: mintha arrafelé söpörték volna őket a végtelen síkságról... És a propeller mintha csak a jó üzlet kedvéért lett volna: fölszedte a túlsó parton és ott a ház tövében kivetette őket a kompból. Tavasztól jégzajlásig, hajnaltól sötét éjszakáig így ment ez szünetlenül. A csengő folyton szólt, a jó üzlet szája folyton nyílt és becsukódott, bekapta és kidobta az embereket.
Az öreg pár pedig, mely gyermek gyanánt életet adott ennek a harmadiknak: a jó üzletnek, szomorúan és csüggedten, agyonfáradt tagokkal járt, kelt. Nem gondoltak akkor arra, hogy ez az üzlet majd úgy elhatalmasodik, így föléjük kerekedik és mint a rossz gyermek az elaggott szülőket, ostor alatt tartja őket...
Soványan és haloványan mozogtak: a jó üzlet pedig gőgösen terpeszkedett a dagadt házban és lelke ráült a vén, viselősnek látszó épületre, lesugárzott hetyke homlokáról és kirikoltott telhetetlen szájából...
Ott ült a jó üzlet, mint egy császár, mely fölényesen fogadja a pulpitus mögött adófizető vazallusait, kiket egy füstölgő gép szállít magas színe elé, kiknek zsebéből kiszedi a garasokat.... Az öregek csak pénztárosai, cselédei voltak és könnyes szemmel nézték a pulpitus barnavörös lapján feléjük guruló koronákat, és mindig azt gondolták: miért?...
A jó üzlet pedig fehérítette, fogyasztotta őket; a csengettyű mindig vígabb lett, ők pedig mindig hervadtabbak és szomorúbbak lettek; a halkság és fáradtság sápadtan ömlött öregségükből, míg váratlan, hirtelenül, hamarosan csak elmúltak, eltűntek, a jó üzlet elől a föld alá menekültek.
Így került a jó üzletbe egy kis szőke, gömbölyű fejű emberke, egy ideges férfi, egy megtermett, egészséges, piros, szép, nagy asszonnyal. Messziről jöttek, mocsaras vidékről, ahol tavasszal szeret sárrá dagadni és piszkos, földrohasztó vizeket fölfakasztani magából a talaj, ahol azért kövér televények is vannak a száraz helyeken és nagy jószágok is feküsznek koldus falvak közt. Ezt a szőke embert Mártonnak hívták. Odafönn egy négyszáz holdas bérleten gazdálkodott, de a mocsarak közül, a nyomor és a tudatlanság állapotaiban fekvő parasztfalvak közül a tőzsdével tartott nagy összeköttetést. Ez a természetellenes viszony aztán tönkretette; végül mindenük odaveszett.
A jó üzlet befogadta őket. A bukott szőke embert azonban nem használhatta, mert ez egy gyönge szervezetű, ideges fejű álmodozó volt; az asszony nagy csontjai, erős, egészséges teste, vizsga szeme, hatalmas életvágya, ez kellett neki. Amit közbeeső nemzedékek finomodása, a jó élet modorban, érzésekben kinevelt ebben az asszonyban, azt lassan lehántotta róla. Szolgálatba vette őt és a nagy Bettiből kitűnő boltosnő lett. Finom erős egészsége tagbaszakadtsággá változott, friss kedve falusi szószátyársággá, tartózkodó szenvedélyessége bátorító, meleg érzékiséggé lett. A jó üzlet folyton nyitogatta száját, folyton csengettyűzött és ő mint engedelmes katona viruló egészséggel, meleg, kicsit szeles életkedvvel mindig készen volt, hogy kiszolgálja.
Ez a magából kidagadt ház, melyben a jó üzlet élt, nem állt ott egyedül. Mintha őrséget tartani küldetett volna ki a Dunapartra, szórványosan más házak következtek utána. Előbb kis házak, melyek közt poros, földes kocsiutak kanyarogtak, aztán nagy, oszlopos, utcára homlokos, sok ablakú házak, miknek kettős sora közt vitt a széles, fehér országút. Ezek a nagy házak csupa apró, rostos gyökereknek erejéből, a háttérben vonuló dombok bortermő göröngyeiből eredtek.
A dombok porából csorgó tüzes, zamatos borok különösen kedvezővé tették itt a parasztok sorsát. Úri parasztság lakott az országút melletti nagy házakban, akik már nem dolgoztak, csak a munkára ügyeltek, hatalmasra, büszke egyenesre megnőttek, sok bort megittak, vérmesek, zsírosak lettek és a szép nagy asszonyokért éltek, haltak.
Az erős és szép magyarok odakaptak Bettihez. Jöttek a kompon és betértek a boltba. Megálltak, beszélgettek, összebarátkoztak Mártonnal, elvitték a pincékbe, udvaroltak Bettinek; kívánták és nem is nagyon titkolták. Az érzékiségüket, azt nem tudták takargatni, nyers derűbe kevert élceket mondtak és azokon nagyokat nevettek. Bettinek tetszettek a szép férfiak, pirosak, egészségesek, egyenesek voltak, nagy természet élt bennök, mint az ő vérmes kövérségében is.
- Minek magának ez a nagy asszony! - mondta sokszor egy nagy, Gazsi nevű férfi Mártonnak.
És Márton csak hallgatott, lelógatta fejét és bágyadtan mosolygott. Betti pedig messzire elnézve, egészen különös, madárszerű hanggal szívta az ajkát...
Benn a pincékben, ahova divat volt minden nap eljárni, még erősebb mondatok is estek, buja és meleg szavak törtek ki a bortól megrontott önfegyelem alól és Márton mit tett volna velök: szőkén, halványan mosolygott. A négyszáz holdra, a börzére, a nagy játékra, a gazdasági élet nagy koncepciójú, elvont fejleményeire, egy egészen más stílusra gondolt, amihez való újabb hozzákapcsolódásra azonban elporladt gyenge idegzetében az utolsó csepp energia is. Bágyadtan mosolygott és érezte, hogy nemsokára meghal.
Az örökös borivás bebalzsamozta, konzerválta, baj és betegség ellen óvta ezeknek a pincéző embereknek az életét; ő azonban olyan volt, mint egy rossz hordó: a sok bortól a belei megromlottak, a gyomra tönkrement, az idegei lázban elsorvadtak, a teste szétmállott... Mintha a jó üzlet összerágta és kiköpte volna ezt a nem neki való embert...
Betti akkor a kedvese lett Gazsinak.
Három éve élt már ott ez a nagy Betti és hűen szolgálta a jó üzletet. Az ajtó folyton verte a csengőt, a ház nagy ablakszemével nézett folyton a Dunára, mely változatos hangulataival ott játszadozott vagy harsogott a partok közt, bájos vagy hatalmas kedvében. A tavasz kizöldítette a fűzfákat, óriási fényt sugárzott a ház homlokára a túlsó parton végtelenbe futó rónaságról és beláthatatlan egéről; a víz élt, a hajók, dereglyék folyton föl-le úsztak rajta, a propeller folyton hurcolta, vonszolta a kompot, a komp folyton táplálta a boltot; Betti élt, virágzott, egészséges, vidám, szép és szerelmes volt.
Egy napon azonban asszonyosan, de nagyon megijedt. Semmiféle boldogságot nem érzett, csakis a nagy félelem szállta meg, különösen, ha a későbbi időre gondolt. Látta, hogy egy pár hónap múlva alkalmatlanná válik az üzletre; nehéz lesz és fájdalmai lesznek; egy bizonyos ideig pedig egyáltalán nem fog fölkelhetni... Rettegései közt egy javasasszonyhoz fordult. Kétszer volt nála az asszony, de pár nap múlva Betti borzasztó kínok közt meghalt.
*
Egy kis hervadt vörös asszony költözött most a jó üzletbe. Mielőtt jött, nagy aggodalmai voltak:
- Hogy tudom én azt a boltot magam ellátni?
- Veszel magadnak egy nagy cselédet! - mondták a rokonai.
- A cseléd az nem gazda! - nyafogott a kis fonnyadt vörös teremtés.
- Majd megházasítunk! - vigasztalgatták.
- Hiszen tudjátok... - nem mondott többet, csak keservesen, majdnem úgy, mintha az élettől búcsúznék, nézett rájok.
Mindannyian tudták, mit akar mondani.
- Majd elválasztunk tőle!
- Ajjé! Azt már tíz éve mondjátok!...
Fáni odajött az üzletbe és ott élt a terpeszkedő, dagadt házban. Ám minden mozdulatával, egész létezésével folyton és mindig visszamutatni látszott valahova, valakire; mintha ő maga valamely láthatatlan, messzefutó tárgynak az árnyéka lett volna csupán. Egy férfi volt ez, akivel valaha mint az urával együtt élt, de akiben valamelyik őséről visszaszállt csavargó természet nevelődött föl. Bernátnak hívták ezt az embert, aki három évi együttélés után elhagyta őt és nekiszaladt a világnak.
Ettől a három évtől és a tíz éven át szünet nélkül érzett félelemtől, hogy ez az ember visszatér, agyon volt terhelve ennek a buta, kis vörös asszonynak az élete. Emlékezett a verésekre, a botütésekre és rúgásokra, különösen pedig arra, hogy milyen hiábavaló volt minden testet-lelket szakajtó iparkodása egy kis jobblét után; mert Bernát olyan volt, mint valami átok; miatta és tőle minden elromlott és neki össze kellett száradnia a nyomorban, lelkében meg kellett öregednie a reménytelenség miatt és agyában kissé meg is zavarodni az ütések és a bánat miatt.
A jó üzletben nem tudott hinni. Egészében olyan volt, mint egy fagytól összezsugorodott szomorú féreg. Csak mikor már régóta hallgatta a biztató csengettyűszót és amikor a pulpituson folyton gurult és gurult feléje a pénz, amikor látta, hogy ezt most már az ő akaratán kívül is így van, akkor kezdett fölengedni, kiegyenesedni. Látta, hogy milyen a szerencse. Már hányszor próbálta, de látta másoktól is: odamentek valamely helyre, azt mondták: ez jó hely! Sarokhely vagy piac, vasút vagy országút! És hiába volt, belebuktak, belehaltak: az a hely nem engedett. És most itt van ez a hely! Csak oda kell állani a pulpitus mögé, a jó üzlet egész nap csengettyűzik és adja a maga ajándékait, mint ahogyan az a mesékben van... Hervadt élete fölengedett; kezdett bízni a jó üzletben, visszafiatalodott, megszűnt nyafogni; tíz év óta nem ismert férfit, de most a szeretője lett Gazsinak. Szíve, mint az élet kiáltó szavára dobbant meg a csöngettyűszóra; szeme, melyből az elmúlt nyomor valamely maradék őrültségének egy-egy villanása csapott ki, föl-fölolvadt az öröm fényében... Odaadta magát és ez mindenekfölött boldoggá tette...
Bernát pedig csavargott ezalatt künn a világban, országutakon és dűlőutakon; hált a földön és a szénaboglyákban, kocsiszínekben és istállókban, amerre mindenfelé vándorolnak mindenféle hírek. Egy napon egy kocsmai pajtában találkozott avval a hírrel, hogy Fáninak jó üzlete van... Szilaj fiatalsága akkor már elmúlott, nyavalyák rakódtak korhadó testébe, fáradt volt, pihenni szeretett volna. Elindult hazafelé; mohón és szomjasan ment, nem keresve az országutakat, keresztül a mezőkön és az erdőkön...
Este volt; a jó üzletben égett a lámpa. A boltajtó nyitva állt, nyár volt, csendes, kellemes hűvösség áradt a vízről. Fáni a boltajtóban ült. Mint bolyhos felhő, puha ereszkedéssel terült el az est a folyam fölött. Minden tárgy alaktalanná válva olvadt bele a sötétségbe. Siető hajók úsztak még el a fekete sötétségben a fekete vízen; titokzatos hármas lámpásuk úgy világított, mint láthatatlan madarak csodás szeme. Föl-fölhallatszott a hullámverés zaja, egy-egy horgonylánc csikorgott, szaggatott, érthetetlen hangok riadtak föl egy-egy hajóról, mintha a nagy, fekete estnek testében láthatatlan szájak lennének és azok egy különös fajzatnak a nyelvén kiabálnának... Aztán minden elcsendesült és a dunai malmok szelíd kék lámpásai elfoglalták messze-messze őrhelyeiket; olyanok voltak, mintha szelíd szemű manók nézegetnének ott hűvös és sötét pusztaságokon szerteszét és olyanok is voltak, mintha láthatatlan emberek kutatnának kis kék lámpásaikkal láthatatlan, sötét és hideg temetőkben...
Fáni Gazsit várta. Egy csendes utcán léptek közeledtek. Ezek azonban nem az ő biztos léptei, ezek fáradt ember csoszogó léptei, ez csavargó a térdben már lazán függő lábak kalimpálása volt. Ez Bernát volt, aki nemsokára ott állt Fáni előtt azon gyéren megvilágított területen, melyet a bolt lámpája bederengett.
Fáni ijedten nézett az undorító jövevényre.
- No, nem ismersz meg? - kérdezte az minden bevezetés nélkül.
Az asszony újra ránézett, a hangtól eléje libbent egy régi alak és azonnal megragadta a borzalom.
- Ber-ná-át! - sikoltotta és suttogta el felriadt és hirtelen aláesett hanggal, amely olyan volt, mint az elromlott sípé és halk, erőtlen hosszú á-á-val enyészett el.
Egy pillanat volt; fejében vad zűrzavar csapkodott; Fáni felugrott a küszöbre, szétvetette, mint a tilalomfa, karjait és kimeredt zöld szemével mintha megölni akarta volna Bernátot. Ott állt azontúl és amint a szívére szorult és engedett, ahogyan levegőt kapott vagy fulladozott - mintha egy, a küszöbbe vert vörös fejű kereszt lett volna, mely nő és fogy -, emelkedett és zsugorodott össze.
- Megijedtél? - kérdezte nyers és erőszakos derűvel a csavargó.
- Te átok! - sziszegte Fáni.
- Most utálsz, azt elhiszem. Rongyos és piszkos vagyok, de nem válogathattam a helyekben... majd kimosdózom... hiszen éppen azért... itt akarok maradni nálad!
- Hogy megint üss!
- Nem foglak megverni többet; esküszöm.
- Hogy megint tönkremenjek!
- Keresni fogok neked.
- Dögölj meg!
- Jó, jó, de legalább ágyban akarok megdögleni.
- Te kutya!
- Hidd el, hogy sokban megváltoztam!
- Te átok! Átok!
- Hát mit akarsz? Nem vagyok az urad?
- Dögölj meg! Csak azt az egyet kívánom neked: dögölj meg, mert különben én veszek el miattad.
Valaki jött. Egy magas ember, egy kis zsák gabonát hozott a vállán. Ledobta a zsákot és előrerántotta Bernátot, aztán öklével az arcába vágott. Bernát eszméletét vesztette és elesett; a part ott lejtős volt és ő belegurult a Dunába. Gazsi pedig föllépett a küszöbre, behúzta és bezárta az ajtót.
Odalenn a hideg víz azonnal keresztülszívódott Bernát ruháján és a hullámok, mint a halottat, azonnal nyaldosni kezdték... De több csónak volt ott kikötve; azok egyikébe felhúzta magát és egész testében vizesen ott eszmélkedett egy darabig a hűs éjszakában. Aztán fölkúszott a partra, kivánszorgott a városból és nekiindult az egyik széles útnak, mely ott eredt neki a sötét, világtalan világnak.
Fáni azonban nemsokára meghalt. Az őrültség tört ki rajta, mely lappangva mindig is benne látszott lakni. Mindenféle csodák száguldoztak agyában és mindenféle görcsök rontották össze testét. Nem tudott már többé gondolkodni; ez a találkozás összetörte Fánit nyomorult kis életével, megromlott kis eszével, hervadt lábával, ványadt derekával, madárkoponyájával együtt. Még élt és már meg volt halva...
Ott kellett hagynia a dagadt házat; a találkozás után a jó üzlet olyan hamarosan kivetette őt magából, mintha soha ott sem lett volna...
*
Mindenfelé üde völgyek húzódtak a dombok közt és hallgató falvak feküdtek ott egészen különösen és érthetetlenül, az örökkévalóság csendjében. Egy ilyen faluból indult útnak és jött a jó üzletet elfoglalni egy fogatlan, sovány özvegyasszony és egy halavány, holt arcú leány. Az özvegyasszony folyton kacagott, szélesre húzta a száját, mutatta fogatlan ínyét, és a kacagáshoz, mint a dobszóhoz a dobverőket, folyton rázta a levegőben karjait; már az észnek csak kis maradékával gondolkodott és ezen, mint helyenként már romlott tükrön keresztül, látta az életet. A leány, az folyton hallgatott. Az arca nem mozdult, a szeme nem villant, a szája meg nem vonaglott, a szíve és a fiatalsága halottnak látszott; formátlan is volt, de egészében a szüzesség kétségtelen kifejezését hordta magán; sárgás kövéres arca, ritka szemöldöke, széles szája, lapos szeme, mozdulatlan nehéz kedélye mellett a leánysága rejtve, de erős határozottsággal élt az egyéniségében.
Elfoglalták a házat, birtokba vették a jó üzletet, odaadták magukat neki. Rendet csináltak, leltároztak, fölnyitogatták a szekrényeket, és bámulva látták, hogy mennyi a pompás, öblös, még száz évig is elélő szekrényekben a fehérnemű, ágy- és asztalnemű, mennyi ebből a teljesen új, különösen, hogy milyen sifon, vászon és damaszt van felraktározva egész végekbe. Mert az olyan jó gazdaasszony, amilyen Betti is, Fáni is volt, nem mulaszthatja el az ilyesmit. Látták, hogy milyen nagyszerűek, öblösek, erősek ezek a szekrények. Belefeküdtek az üresen maradt ágyakba is, és boldogan tapasztalták, hogy ezekben a harmadik nemzedékről öröklődő ágyakban milyen pompásan, kényelmesen lehet aludni.
És ez így ment. A Duna folyton futott délnek, a révben folyton mozgott, zajongott a sok ember, a propeller szolgálta a boltot, a jó üzlet sűrű csengőszóval felelt neki, a ház hetyke homlokával állandóan nézett a túlsó partra, az özvegy és leánya, mint kerekek a gépben, folyton dolgoztak a jó üzlet mechanizmusában.
Gazsi, mint egy elmaradhatatlan jel, újból és újból megjelent, de csendesen volt és látszólag minden vágy nélkül jött.
Az állandóság, a látszólagos izgalom nélküliség egyformasága az unalom sápadt langyosságával töltötte meg a levegőt és úgy látszott, a gyászos következetességnek immár vége van. Egy reggelen azonban egy szőke, kövéres arcú, ritka szemöldökű, széles szájú leány teste úszott lucskosan, hidegen és holtan a Dunán... Gazsi pedig attól fogva soha nem jelent meg a boltban...
A jó üzletben ilyenformán csak a kacagó özvegyasszony maradt, ki egy darabig sokat sírt, de aki az ő kis, a megfakult tükörhöz hasonló eszével megint csak visszatért az oktalan kacagásához.
De ez az asszony is hamarosan elmúlt; minden erőlködése, hogy a jó üzletet egymaga kiszolgálja, hiábavaló volt; tönkretette, elfogyasztotta magát és akkor a jó üzlet kidobta őt is a temetőbe...
*
A jó üzlet azonban megmaradt, még most is megvan; hetyke homloka változatlan eltökéltséggel néz a nagy, örökké rohanó vízre és még mindig elemészti a beléje kerülő gyönge, elesett, nem nekivaló embereket. És így lesz az mindaddig, míg nem jön egy erős, egészséges fejű férfi a párjával és birokra kelve a jó üzlettel, le nem gyűrik azt. A jó üzlet akkor meg fogja adni magát és attól kezdve folyton gazdagodó és finomodó nemzedékek fognak kirajzani ebből a gyilkos, dagadt házból...