Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 16. szám · / · Halász Imre: Egy letűnt nemzedék
Mintha miazmákkal lett volna tele a levegő, a retrográd irány ránehezedett az egész közéletre és szárnyát szegte minden igazán elvi magaslaton álló alkotásnak. A sivatagban az utat állati csontvázak jelzik. A magyar politika is sivatag volt a fúzió utáni években, a lendület nélkül való opportunizmus sivataga. A zsidó-keresztény vegyes házasságokról szóló bukott törvényjavaslat amolyan útjelző csontváz e sivatagban. A büszke szabadelvű zászló alatt szereplő párt hagyott maga után ily dísztelen emléket öt évvel Deák Ferenc halála után.
Ezzel a torz törvényjavaslattal mint alkotó eszmékben való meddőségének szegénységi bizonyítványával szerény kérelmező gyanánt jelent meg ez a számra hatalmas párt a főrendiház sorompója előtt s az ott uralkodó elbizakodott retrográd ligától megkapta, amit megérdemelt.
Ez a szabadelvű tábor igazi reform helyett beérte volna egy selejtes szurrogátummal. A főrendiház ezt sem adta meg. Neki a szurrogátum se kellett.
Hatféle házassági jog és ötféle juriszdikció volt érvényben Magyarországon. Akkora volt a házasságjogi anarchia, hogy a kormány maga sem ismerte ki benne magát. A külállamok értésére, hogy egy magyar állampolgárnak külföldön kötött házassága Magyarországon érvényes-e, a kormány azt felelte, hogy az ily házasság minden különbség nélkül érvénytelen, ami képtelenség. Most a hat házassági jog mellé egy hetediket akartak behozni.
Ezt a hetedik házassági törvényt a jó Pauler Tivadar tákolta össze annak a Tisza Kálmánnak a rendeletére, ki 1873-ban, mikor Deák azt a híres egyházpolitikai beszédét tartotta, ugyancsak energikusan követelte a kötelező polgári házasság behozatalát.
A szabadelvű párt eddig azzal a fikcióval ámította magát, hogy akarja a polgári házasságot is, a vallásszabadságot is, de csak majd egy távoli jövőben, mikor majd az állam és egyház közti viszony gyökeresen szabályoztatni fog.
Végre Trefortban volt annyi őszinteség, hogy kimondja, hogy mindez csak önáltatás. A polgári házasságot és a vallásszabadságot minden évben ismételve sürgeti Irányi-féle indítvány alkalmából kijelentette, hogy ő vallásszabadságról szóló törvényt nem akar, Magyarország a vallásszabadságot még nem bírja. Ilyen javaslat szerinte oly vihart keltene, mely Magyarország létét veszélyeztetné.
Ily légkörben született meg a keresztény-zsidó vegyes házassági törvényjavaslat.
Szilágyi Dezső 1883. november havában a javaslat tárgyalása alkalmával tartotta egyik legszebb beszédét. Ezt hallgatva szinte dúskáltunk az ő olimpuszi humorának gazdagságában. Elfelejtettük, hogy a Sándor utcai ház nyomott atmoszférája vesz körül s megfürödtünk egy tisztultabb világnézet üdítő levegőjében. A közönség addig azt hitte, hogy ha túl szerény alkotási is ez a zsidó-keresztény törvényjavaslat, legalább megszüntet egy botrányos jogsérelmet, hogy az Ausztriában kötött vegyes házasságokból született gyermekekre nálunk a törvénytelenség bélyege van sütve. Ez volt a közhiedelem, s azért a közvélemény némi jóakarattal ítélte meg ezt a javaslatot. Szilágyinak beszédéből tanultuk meg, hogy ez a törvényjavaslat kodifikatórius tekintetben is mily gyarló alkotás, s hogy letöröl ugyan egy szégyenfoltot, de nemcsak hogy meghagyja a házasságjogi anarchia összes többi szégyenfoltjait, hanem megteremti az új törvényhozási képtelenségeknek egész új sorozatát. Szilágyi kimutatta, hogy az addig létezett hatféle házassági törvény mellé ennek a hetediknek a behozatala a kollíziók számát még szaporítani fogja. Ezt érdekes példákkal illusztrálta. Lássunk ezek közül mutatóul csak egyet.
Ha az ily vegyes házasságban élő katolikus fél ezen házasság fennállása alatt katolikus pap előtt köt egy új házasságot: előbbi házassága érvényes lesz az állami törvény szerint, az utóbbi érvényes lesz a kánonjog szerint. Az előbbinek bírája a törvényszék, az utóbbié a szentszék. Az államügyész kérni fogja az ily egyén megbüntetését, de a házasság, amely miatt büntetik, érvényes lesz, a gyermekek, kik abból születnek, törvényesek. Ha a katolikus lelkész tud az első házasságról, meg fogják büntetni. Nem furcsa, hogy egy lelkészt az állam az ő saját törvényeivel felhatalmaz oly tettre, amelynek megtételével súlyos bűnt követhet el?
Szilágyi meggyőző erővel mutatta ki, hogy csak egy konkrét, egy becsületes megoldása van a házassági jognak: a minden állampolgárra nézve érvényes kötelező polgári házasság.
Érdemes Szilágyinak a polgári házasság mellett 1883-ban történt eme határozott állásfoglalására rámutatni azért is, mert ez megcáfolja azt a némelyek által hangoztatott állítást, mintha Szilágyi nem is lett volna meggyőződésből híve a polgári házasságnak, s mintha ezt igazságügyminiszter korában csak azért javasolta volna, hogy gr. Szapáryt kitessékelje a minisztériumból.
Szilágyi Dezső e határozott fellépése az egyházpolitikát érintő eme fontos kérdésben kétségkívül szinte hozzájárult annak az űrnek a tágításához, mely őt gr. Apponyitól elválasztotta. Néhány hónappal később ugyanis, 1884. március 20-án történt meg Simor prímásnak nevezetes ultramontán zászlóbontása a Szent István társulat közgyűlésén. Ekkor választották meg gr. Apponyit e társulat egyik világi elnökévé. Apponyi egy oly beszéd kíséretében foglalta el állását, melyet bátran elmondhatott volna a hercegprímás is, alapgondolata lévén az a manapság sokat hangoztatott klerikális áldoktrína, hogy a kereszténység a kultúra valódi alapja. Apponyi mint anyagyilkosokat bélyegezte meg azokat, kik a népet keresztény jellegéből ki akarják vetkőztetni. Ezzel természetesen a klerikalizmus ellenségeire, a szabadgondolkozókra célzott.
Maradhatott-e két ily homlokegyenest ellenkező világnézetű politikus, mint Szilágyi és Apponyi soká egymás mellett, mint ugyanazon pártnak vezére?
Egyre sűrűbben felhangzott a retrográd törekvések vádja a sajtóban az egyesült ellenzék ellen. Szilágyi jó ideig minden előforduló alkalommal cáfolgatta az ily vádakat. Végre ez a kemény nyakú magyar megunta ezt a ferde állapotot. Különben is egyre világosabb lett előtte, hogy ez az ellentétes elemekből álló párt, melyet gúnyosan habarékpártnak neveztek, fokról-fokra veszti a talajt a közvéleményben és a gyakorlati politikában való érvényesülésére kilátás nincs. Levonta tehát a konzekvenciát, 1886. március elején kilépett az egyesült ellenzékből s a pártokon kívül foglalt állást.
*
Az az ellentét, mely a hetvenes évek második felében Andrássy keleti politikája és a magyar közvélemény között kifejlődött, lényegesen különbözött attól, mely a Tisza-kormány és az országgyűlés ellenzéki pártjai közt fennállott. A Tisza-kormány ellen csak az ellenzéki pártok sorakoztak, melyek a szabadelvű pártból kiszakadozott elemekkel tetemesen felszaporodtak. Az ellenzéki harc, mely az országgyűlésen folyt, éles, sőt elkeseredett harc volt.
Andrássy keleti politikája ellen nem egyes pártok csoportja, hanem az egész közvélemény sorakozott. De viszont az Andrássy keleti politikája ellen folyó küzdelem egy bizonyos mérséklet és lojalitás híjával sohasem volt.
Azok a megkapó érdekességű csatározások, melyek 1877-től 1882-ig a keleti kérdésben s annak bennünket legközelebbről érdeklődő részében, a boszniai kérdésben lefolytak, hasonlók voltak egy csatához, mely oly időben vívatik meg, mikor sűrű köd borul a tájra s az ellenfelek inkább sejtik, mint látják egymás hadállásait.
Ezekben a félhomály által letompított élű parlamenti küzdelmekben fejtette ki Szilágyi Dezső ellenzéki korában legnevezetesebb tevékenységét. A delegáció több-kevésbé a parlament kiválóságainak gyülekezete. Negyvennégy évi tapasztalás kimutatta, hogy e testület vitáinak hangja államférfiasabb volt, mint a képviselőházé. E szűkebb alapon gyengébben visszhangzik a frázis és biztosabban érvényesül az erősebb értelmiség.
Ma már eloszlott a köd, s ha Andrássynak vagy az ő külpolitikai szócsöve gyanánt szerepelt Tiszának akkor oly dodonai hangon tartott nyilatkozatait ma olvassuk, mindent oly egyszerűnek és világosnak találunk.
Akkor egész Magyarország és nem kevésbé egész Ausztria abból a feltevésből indult ki, hogy Bosznia megszállása a három-császár-szövetség előre kicsinált következménye. Ma már tudjuk, hogy az okkupáció nem a három-császár-szövetség következtében, hanem ennek dacára történt meg, mert ez az ún. szövetség akkor, mikor az orosz-török háború készülődött, már csak a papíron létezett. Akkor kevesen értették meg Bismarck 1878. február 19-én tett nyilatkozatát, hogy az ún. három-császár-szövetség tulajdonképp "három-császár-viszony“.
Andrássy, mikor kevéssel később a delegációk a 60 milliós hitelt tárgyalták, így nyilatkozott: "A szövetség létezett és nem létezett, amint veszi az ember. Létezett a három uralkodó megbeszélése alapján és nem létezett, mert határozott, forma szerinti megállapodások hiányoztak. Célja kezdetben a béke fenntartása volt. Létezett, mielőtt a keleti háború kiütött és csak a háború kezdetekor vétetett fel a boszniai kérdés a megbeszélendő ügyek sorába. Hogy Oroszország mint hadviselő fél külön állást foglal el, az természetes.“
Ma már Bismarck hátrahagyott irataiból tudjuk, hogy a Szentpétervár felől 1877-ben megindult zivatarfelhő először a mi monarchiánk felé vette útját s csak később hajlott el Konstantinápoly irányában. Az akkor hihetetlen magasságra hágott pánszláv áradat hajtotta bele Sándor cárt a keleti háborúba. De Sándor cár jól tudta, hogy egy ellenséges Ausztria-Magyarországgal a háta mögött nem indulhat Konstantinápoly ellen, s hogy mint mondani szokták, Konstantinápolyba Bécsen át visz az út. Azért az volt a szándéka, hogy vagy leszámol elsősorban monarchiánkkal vagy biztosítja Oroszország számára ennek a semlegességét.
Bismarck herceg írja, hogy 1876 őszén Livádiából táviratot küldött neki Németország katonai megbízottja. Ebben a táviratban Sándor cár kérdezteti: semleges marad-e Németország, ha Oroszország háborút indít Ausztria ellen?
Hosszabb meggondolás után Bismarck ezt felelte: Németország elviselheti, hogy barátai egymás ellen csatákat nyernek vagy vesztenek, de nem viselhetné el azt, hogy közülök az egyik oly súlyosan megsebesíttessék, hogy nagyhatalmi állása veszélyben forogjon.
Ez az "egyik“, akire Bismarck gondolt, Ausztria-Magyarország lett volna.
Most már az orosz kormány tárgyalásokat kezdett monarchiánkkal, illetőleg folytatta az uralkodók közt már Reichstadtban megkezdett tárgyalásokat abban az irányban, hogy Törökország ellen indítandó háborúja esetére magának monarchiánk semlegességét biztosítsa. Az erre vonatkozó szerződést 1877. január 15-én aláírták. A semlegességnek kikötött ára volt Oroszország beleegyezése Boszniának általunk való megszállásába. Ezen eleinte még Bismarck előtt is titokban tartott megállapodás után három hónapra (ápril 23-án) megjelent a cár hadikiáltványa s megindult a görgeteg a Balkán félsziget felé.
A magyar közvélemény a háború diplomáciai háttere és előzményei tekintetében bizonytalanságban volt. Andrássy, valamint Tisza orákulumszerűen hangzó nyilatkozatai szándékosan bizonytalanságban tartották.
Bosznia okkupációjának eshetőségét a "Times“ dobta ki a nyilvánosság elé. E közlemény valószínűsége mellett szólt az is, hogy monarchiánk 1877. július 31-én tényleg bizonyos csapatösszevonásokat eszközölt déli határainkon.
Interpellációkban, az újságok vezércikkeiben folyton vita tárgya volt a boszniai okkupáció, s nálunk és Ausztriában mindenki elkárhoztatta azt. De igazán tisztában senki sem volt ezzel a dologgal.
1877-ben nálunk egymást érték a törökbarát tüntetések. Ünnepelték a török szoftákat és az egyetemi fiatalság díszkardot vitt a győzelmes Abdul Kerim pasának Konstantinápolyba. A megyék feliratokkal ostromolták az országgyűlést s oly politikát sürgettek, mely biztosítja Törökország integritását. Kossuth is egymás után írta a leveleket Turinból, melyekben még a háborúnál is rettenetesebb szerencsétlenségnek, hazánkat és Ausztriát halállal fenyegetőnek nyilvánította az orosz hatalom terjeszkedésének megengedését. Végül Plevna eleste után pedig már azzal zárta levelét: Tehát háború minden áron.
Ez az egész mozgalma a magyar közvéleménynek rendkívül feszélyezte Andrássyt s a magyar kormányt is. 1877. június utolsó napjaiban nagyszabású külügyi vita volt a képviselőházban. Tisza Kálmán ismételve nyilatkozott részint interpellációkra adott válaszokban, részint ennek a nagy külügyi vitának a során. Ezek a nyilatkozatok mintaképei voltak a szándékolt kétértelműségnek s a diplomáciai begomboltságnak. Akkor úgy festettek, mint feladott rejtvények, ma olvasva szinte kézzel foghatjuk bennök az okkupációt. A nagy külügyi vita során egy képviselő konstatálta, hogy Tisza nyilatkozatában benne volt az a kijelentés, hogy a kormánynak nincs szándékában az okkupáció. Erre Tisza kijelentette, hogy ő csak azért vállal felelősséget, amit mondott, de amit bárki hozzá gondol, azért nem.
Az egész 1877-i évben a közvélemény s a képviselők zöme is pártkülönbség nélkül úszott a török ügy iránti lelkesedés áradatában s a háborútól sem riadtak volna vissza a török birodalom integritásának fenntartása céljából. voltak természetesen higgadtabb politikusok is, s ezek közé tartozott Szilágyi Dezső is, kik hideg kétkedéssel, de növekvő pesszimizmussal szemlélték a dolgok menetét, óvakodtak végleges ítéletet mondani, különben pedig hajlottak az Angliával való szövetség gondolatához. A boszniai okkupációt ezek is mind szerencsétlen gondolatnak tartották.
Csak egy tagja volt a magyar képviselőháznak, ki már az 1877. júniusi vitában határozottan védelmére kelt Andrássy külpolitikájának: Kállay Béni. Boszniáról azt mondotta nagy feltűnést keltett beszédeiben, hogy akár azt mondjuk, hogy akarjuk az okkupációt, akár azt, hogy nem akarjuk, mind a két esetben káros erről beszélni.
Kállay volt az egyetlen, a kormányon kívül álló politikus, ki Andrássy politikájába és terveibe már akkor be volt avatva. A következő választásnál már nem is lépett fel s a berlini kongresszus után Andrássy kinevezte a Kelet-Rumélia ügyeinek rendezésére kiküldött nemzetközi bizottság - conférance á quatre - tagjává, később osztályfőnökké.
A keleti kérdés görgetege ezalatt gördült tovább. 1877. december 10-én elesett az Ozmán pasa által hősiesen védett Plevna. A feszültség ekkor érte el tetőpontját. Anglia mozgósított. A magyar közvélemény sürgette az Angliával való szövetkezést. Egy nagytömegű budapesti népgyűlés, országgyűlési képviselők részvéte mellett, követelte a fegyveres beavatkozást. A miniszterelnök megtagadta a népgyűlés küldötteinek fogadását, mire a tömeg beverte ablakait. Tisza rendeletet bocsátott ki, mely tetemes korlátozta országszerte a népgyűlések tartását. Nagy vita és heves támadások e miatt a Házban. E viták az egyesült ellenzék is, élén Szilágyival és Apponyival, a kormány ellen foglalt állást.
1878. január 31-én aláírták a drinápolyi preliminárékat, 1878. március 3-án a san stefanói békét. A brit kormány elrendelte a tartalékosok behívását. Derby külügyminiszter kilépett a Disraeli-minisztériumból. A brit hadihajók a Bezika-öbölben horgonyoztak. Hosszabb, de sikertelennek látszó tárgyalás a kongresszus létrejötte tárgyában. A kongresszus létrejötte bizonytalannak, a háború kikerülhetetlennek látszott.
Február 19-én, egy és ugyanazon a napon nyilatkozott Tisza Budapesten, gr. Auersperg Bécsben, Bismarck Berlinben a politikai helyzetről. Ezek a nyilatkozatok nem voltak valami megnyugtatók. A san stefanói béke akkor még nem volt megkötve, tehát a kormányok sem voltak tisztában a tervezett békefeltételekről. A drinápolyi preliminárékat sem közölték velük, de úgy látszik, legalább nagyjából ismerték ezeket, mert Tisza kijelentette, hogy vannak oly feltételek, melyek a hatalmi viszonyok megváltoztatását idézhetnék elő a Keleten, a monarchia rovására. Végül következett a sztereotip fázis a monarchia politikai és anyagi érdekeinek megvédéséről.
Bismarck nyilatkozata sok tekintetben aggasztó volt. Ő úgy vélekedett, hogy ha Oroszország el nem érhetné a hatalmaknak a san stefanói békéhez való hozzájárulását, valószínűleg megelégednék a beatus possidens helyzetével. Akkor azután majd felmerül a kérdés, hogy a legközelebb érdekelt hatalmak hajlandók-e háborút viselni, hogy Oroszországot feltételeinek enyhítésére, részben feladására kényszerítsék. Bismarck elutasította Németország részéről a döntőbíró szerepét és - ismét egy szállóigét bocsátva világgá - azt mondta, hogy megelégszik a becsületes alkusz szerényebb szerepével.
Így festett a politikai helyzet, mikor a közös kormány által kért 60 millió forintnyi hitel megszavazása végett a delegációk 1878. március elején összegyűltek. Hat nappal a san stefanói béke megkötése után, március 9-én tartotta meg Andrássy külügyi expozéját. Andrássy érdemnek tartotta, hogy ily későn folyamodik a népek áldozatkészségéhez, s hogy a monarchia befolyásának érvényesítését a békekötés pillanatára tartotta fenn.
Szilágyi lojálisan felelt a miniszter fejtegetésére, támogatta az óhajtását, hogy mellőzzék a külügyi helyzetnek a nyilvános ülésben való megbeszélését. Midőn a nyilvános ülésen (március 18-án) nagyobb beszédet tartott, főleg annak megokolására helyezett súlyt, hogy ellenzéki létére is miért tartja kötelességének a 60 milliós hitel megszavazását. Kimondotta, hogy vannak helyzetek, mikor az ellenzéknek kötelessége a kormányt mint kormányt erősíteni.
Ami azonban Andrássy politikájának várható sikerét illeti, erre nézve Szilágyi nem hallgatta el kételyeit. Úgy vélekedett, hogy az ügyek mostani (márc. 18.) stádiumában nehezebb lesz elérni a célt, Oroszország hatalmi túlterjeszkedésének meggátlását, mint előbb lett volna. "Én, hogy elérjük e célt - úgymond - még az annexiótól sem riadok vissza. Elfogadom azt, ha a célra kikerülhetlen eszköz.“ (Arra nem is gondolt, hogy ha ily irányban történik valami, az pusztán okkupáció, ne annexió legyen.)
Andrássy még mindig azt erősítette, hogy az annexió soha sem volt politikájának célja, de viszont nem tartaná célszerűnek előre kijelenteni, hogy az okkupációt minden körülmények közt kizártnak tekinti, mert ez szabad prémium volna azoknak, kik ama tartományokat szeretnék magukhoz ragadni.
Abban, hogy a 60 milliós hitel megszavazása egyhangúlag történt, legnagyobb érdeme volt Szilágyinak, s erre az eredményre Andrássy záróbeszédében büszkeséggel mutatott rá.
A márciusi delegációs ülésszak és a berlini kongresszus létrejötte közti időben a magyar képviselőház ismételve volt élénk külügyi viták színhelye. Ez időben Ignatiev tábornok, "a hazugság atyja“ járt Bécsben s az volt a közhiedelem, hogy abban mesterkedik, hogy monarchiánkat elvonja Angliától. E napokat nevezte Szilágyi Dezső találóan a "kockarázás napjainak“. Különben kiemelendő, hogy e napokban a kongresszus létrejöttét már nagyon valószínűtlennek kezdték tartani, és Szilágyi egyúttal a vele egyetértő politikusok nevében is nagy energiával küzdött minden oly politika ellen, "mely anélkül, hogy az orosz befolyásból a származó veszélyt elhárítaná, megfosztana bennünket azon egyetlen támogatástól, azon egyetlen hatalomtól (Angliától), mely bátor szóval s úgy látszik, tettel is kész ennek az irányzatnak ellenszegülni“.
A májusban újra összeült delegációban - melyben Andrássy még mindig nem lebbentette fel a fátyolt a boszniai problémáról - hasonló irányban küzdött Szilágyi s örömmel látta, hogy külügyeink vezetése legalább párhuzamosan halad Angliával s nem kíván külön szerződést kötni Oroszországgal a san stefanói békekötésre nézve. (Hogy efféle szerződés már 1877. január 15-én megköttetett, azt nem tudhatta.)
Május 30-án végre Anglia és monarchiánk fáradozásai eredményeképp biztosítva volt a kongresszus s fixírozva lettek a san stefanói békén eszközlendő módosítások. Hosszabb előmunkálatok s a bolgár dolgok elintézése után végre elérkezett június 28-a, mikor rákerült a sor Boszniára. Andrássy előterjesztette erre vonatkozó nevezetes emlékiratát, melyben sürgette az ottani örökös nyugtalanság megszüntetését s kijelentette, hogy a monarchia nem kívánja ama tartományok annektálását (vagyis megelégszik azok puszta megszállásával), különben pedig kész magát alávetni a kongresszus határozatának.
Erre felemelkedett Salisbury márki, az új brit külügyminiszter s Bismarck nemrég kiröppentett szállóigéjét magára alkalmazva mint "becsületes alkusz“ javasolta Bosznia és Hercegovina indirekt egyesítését Ausztria-Magyarországgal. S mivel - mondá humoros kifejezéssel - nemes barátja, Andrássy a nyílt foglalást visszautasítja s a balkézről való annexióval megelégszik, indítványt tett, hogy Ausztria-Magyarország bízassék meg Bosznia és Hercegovina elfoglalásával és adminisztrációjával. Mind elfogadták, a legtöbben hosszabb vagy rövidebb megokolással, Gorcsakov egy szó indokolás nélkül, Karatheodori pasa, Törökország képviselője azonban tiltakozott.
Ez volt az a nevezetes nap, mely óta a boszniai kérdés éveken át állandó témája lett a parlamenti vitáknak nálunk és Ausztriában. A Burgot kivéve, nálunk és Ausztriában mindenki, pártkülönbség nélkül, szerencsétlenséget látott az okkupációban. (Csupán a horvát országgyűlés örült és hálálkodott.)
Szilágyi és Apponyi e gyakran kiújuló boszniai vitákban évekig vállvetve küzdöttek, s e közös küzdelem bizonyára késleltette a köztük fennálló kapcsok meglazulását. E közös küzdelem nélkül valószínűleg hamarabb beállt volna a szakadás e két nagytehetségű, de egymástól annyira eltérő világnézetű politikus közt.
Az 1878 őszén összegyűlt új képviselőház felirata kínos töprengés volt az okkupáció megtörténte felett. E kicsinyes töprengéshez járult az, hogy a képviselőházi többség úgy tett, mintha komolyan remélné, hogy a király az okkupációt még vissza fogja csinálni. Ilyféle önáltató reménykedéstől az ellenzéki pártok tagjai sem voltak mentek. De tartozunk Szilágyinak azzal az elismeréssel, hogy ő őszintébb volt. Ő nagyszámú beszédeiben, melyeket e kérdésről tartott, ismételve kijelentette, hogy Bosznia megszállását véglegesnek tartja, onnét való kivonulásunkat politikai lehetetlenségnek tekinti, s hogy a megszállásnak nincs és nem lehet más komoly értelme és célja, mint a végleges bekebelezés, mert az okok, melyek előidézték, állandó természetűek és soha megszűnni nem fognak.
Ennek a keserves valóságnak belátására az alkotmányos testületek nagyon későn jutottak el. Ebben része volt a kormány titkolódzó taktikájának is. Ha a kormánynak lett volna bátorsága hamarabb tiszta bort önteni az alkotmányos testületek poharába, továbbá ha a megszállás keresztülvitele s később e tartományok kormányzása körül oly végzetes hibák nem követtettek volna el, melyek oly ijesztő mértékben nagyobbították a megszállás okozta áldozatokat: akkor a közvélemény hamarabb beletörődött volna az okkupációba.
Magára a megszállás keresztülvitelére a 60 millió forint nem lett elég. Még 46 millió póthitelt kellett rá kérni, s e rengeteg összegekben még nem volt benne a felhasznált anyagok sokmilliónyi értéke. Ez el lett dugdosva a következő évek hadügyi költségvetéseinek számoszlopaiba.
A bekövetkezett országos elképedés közepette ismét Szilágyi Dezső volt az, akinek volt bátorsága az 1879-i delegációban komolyan felvetni azt a jogosult kérdést, hogy mi és ki okozta az áldozatoknak azt az óriási megnövekedését. És ekkor egy nemigen épületes látványnak voltunk tanúi. A hadügyminiszter azzal mentegetődzött, hogy nem látta előre a nehézségeket, nem képzelte, hogy csapataink oly erős ellentállással fognak találkozni.
Szilágyi ezzel nem elégedett meg, hanem tovább kérdezte, hogy hát kinek a hibájából történt a helyzetnek ez a nem ismerése? Hangsúlyozta, hogy okvetlenül lehetett volna kellő információkat szerezni s ha ez meg nem történt, kinek a hibájából eredt a mulasztás?
Andrássy úgy vélekedett, hogy a megrovást két miniszter közül egy ellen kellett volna intézni, vagyis hogy ez csak a hadügyminisztert terhelheti. Elhárította magától azt, hogy a hadműveletek körül elkövetett hibákért őt tegyék felelőssé. De Szilágyi nem tágított, Andrássy viszont ennek érveivel azt az állítást szegezte szembe, hogy két héttel az okkupáció megkezdése előtt nem lehetett tudni, lesz-e okkupáció, várható-e a dolgok békés megoldása, vagy európai háború következik-e be?
Beksics Gusztáv is a katonai körök késedelmeskedésével mentegeti az okkupáció túlságos áldozatait. Szerinte Andrássy "közvetlenül a kongresszus után“ akarta a bevonulást. Akkor kevesebbe került volna. A katonai hatóságok késlekedése közben szervezkedett a felkelés.
Egyáltalán nem volna helyes a katonai hatóságok vállairól levenni azt a felelősséget, amely őket terheli. De sem Beksics előadása, sem Andrássy fent említett védekezése nem világosítja fel ezt a még mindig félhomályba burkolt kérdést.
Beksics okoskodásánál első percben szembeötlik, hogy nem precíz. Mit tesz ez a kifejezése: "a berlini kongresszus után“? A bevonulás július 28-án kezdődött. A berlini kongresszus június 28-án, tehát egy teljes hónappal előbb megszavazta az európai mandátumot. A berlini szerződés szövegezését július 13-án fejezték be, a ratifikáció augusztus 5-én történt meg.
Andrássy azt mondotta, hogy két héttel a bevonulás előtt még nem lehetett tudni, lesz-e okkupáció. Ha ennek a kijelentésnek logikai értelmet akarunk tulajdonítani, akkor azt kell feltennünk, hogy azt akarja mondani, hogy a berlini szerződés ratifikációja előtt egyáltalán nem lehetett tudni, lesz-e okkupáció. vajon ez az álláspont nem hihetetlen naivitást tételezne-e fel a közönségnél, vagy ami még különösebb volna, magánál a kormánynál?
Azok a hibák és mulasztások, melyek az okkupáció keresztülvitelénél a pénz- és véráldozatokat oly nagyon felrúgtatták, tényleg nem a kongresszus alatt, hanem sokkal régebben kezdődtek. Valamint az oroszok nagyon csalódtak, mikor azt képzelték, hogy egy rohammal halomra döntik majd a korhadt török birodalmat, úgy a mi vezető köreink is túlságosan könnyűnek képzelték az okkupációt. Ebben a tévedésben volt az alaphiba. Nem kutatom, nem volt-e helytelen taktika, hogy a parlamenti testületek előtt szándékos homályt terjesztve, folyton úgy beszéltek, mintha az okkupáció valószínűtlen, de legalábbis igen bizonytalan volna. De feltéve, hogy ez a taktikázás igazolható: mindenesetre hiba volt, hogy a kormány az egész orosz-török háború alatt - jóllehet, eleitől fogva tudta, hogy akar is, fog is okkupálni - úgy viselkedett, mintha maga is valóban hitte volna azt, amit a delegációk és a parlamentek előtt mondogatni meg nem szűnt.
Lássuk, mit mond maga Andrássy. Ő maga azt mondja, hogy két héttel a bevonulás előtt úgy állott az alternatíva, hogy vagy lesz bevonulás vagy lesz ennél is több, lesz európai háború. Tehát szerinte is úgy állott a helyzet, hogy vagy be kell vonulnunk Boszniába, vagy meg kell verekednünk Oroszországgal. Vajon az utóbbi esetben nem lett volna szükség katonai készenlétre? és pedig milyen készenlétre!
A külügyi vezetés és a hadügyi kormányzat eljárása az egész boszniai problémával szemben csak egyképpen magyarázható. Mind a ketten sokkal könnyebbnek képzelték a dolgot, mint aminő valóban volt. Andrássy éles elméjét is megtévesztette közegeinek tudatlansága és felületessége. A katonák pedig az okkupációt afféle katonai sétának képzelték, mely inkább sport, mint komoly hadművelet. Maglajnál és a Verbász melletti szorosban azután meggyőződtek az ellenkezőjéről.
Csak így értjük meg, hogy miért láthatott Andrássy - mint a 60 milliós hitel tárgyalása alkalmával mondotta - érdemet abban, hogy csak az utolsó percben vették igénybe a nép áldozatkészségét. Hát csak azért, mivel azt hitték, hogy még mindig elég korán van ez.
Mikor Szilágyi egy ízben, 1882-ben felemlítette a delegációban, hogy gr. Andrássy állítólag egy zenebandával és egy eskadron huszárral végrehajthatónak mondotta volna Bosznia megszállását, ezt Andrássy határozottan megcáfolta. El is hihetjük, hogy ez a komoly államférfi ily komoly dologban efféle élcelődést nem tartott megengedhetőnek.
De hogyan magyarázzuk azt, hogy Andrássy hitte és hihette, hogy a szultán esetleg maga fogja kérni a monarchiát, hogy vonuljon be Boszniába? Kinek lett volna kötelessége eloszlatni ezt a tévhitet vagy a hozzá hasonló reménykedéseket? Magaslatán állott-e hivatásának gr. Zichy Ferenc, konstantinápolyi nagykövetünk, mikor elmulasztotta felvilágosítani a külügyminisztert, mily képtelenség ilyesmit várni szegény Abdul Hamidtól, ki abban az időben a mohamedánság nagyfokú izgatottsága közepett még jobban remegett életéért, mint máskor. Olyféle intézkedés, aminőt tőle Boszniára nézve vártak, életébe került volna.
Nem volt tehát érdem a 60 milliós hitel kérésének az utolsó percre halasztása sem. Hamarabb kellett volna ezt kérni, legkésőbb Plevna eleste után. A san stefanói béke idejében pedig már katonailag készen kellett volna állani a benyomulásra, esetleg végre is kellett volna ezt már ekkor hajtani. Bismarck, a becsületes alkusz célszerűbbnek tartotta volna, ha Andrássy kézi záloggal a kezében jelenik meg a kongresszuson. De legkésőbb június 28-án, azon a napon, mikor a kongresszus az okkupációt megszavazta, be kellett volna nyomulni, nem pedig egy teljes hónappal később. Ez persze mind afféle utólagos bölcsesség, késő bánat. Ha az intéző körök tudták volna, mily nehéz feladat előtt állanak, bizonyosan másképp jártak volna el. De hát nem tudták.
Engedtessék meg nekem, hogy a saját tapasztalásomból feljegyezhessem itt a következő tényeket.
Én azokban az években a Kelet Népe című politikai napilapot szerkesztettem. Lapomnak egy munkatársa 1878 július havában Bosznia egy részét beutazta. Bosnyák fuvaros kocsiján érkezett július 20-án három magyar útitársával Bányalukába. Érkezésüket megelőzte az a hír, hogy útban van e város felé négy "sváb“, s e hírre a lakosság összecsődült s fenyegető állást foglalt az érkezőkkel szemben. Szerencsére munkatársamnak jó ajánló levele volt a város akkori polgármesteréhez, egy törökül, szerbül, franciául beszélő, tehát elég értelmes mohamedán férfiúhoz. A magyar név akkor, érthető okokból, a legnépszerűbb volt egész Törökországban. A polgármester mint testvéreket fogadta a mi magyarjainkat. Körülvezette őket a városban. Mint futótűz terjedt el a lakosság közt, hogy az idegenek nem svábok, hanem magyarok, s ez a hír egy csapásra gyanús idegenekből ünnepelt vendégekké alakította át őket.
Este nagy bankett volt a tiszteletükre a polgármester elnöklete alatt. Egész éjfél utánig nagy néptömeg vette körül a vendéglőt s rokonszenve jeléül tüntetett mellettük. Munkatársam megtudta lelkes gazdáitól, elsősorban magától a polgármestertől az összes előkészületeket a felkelésre. A felkelés már ekkor egészen szervezve volt éspedig tökéletes katonai szakértelemmel. Minden fegyverfogható férfinak ki volt jelölve az a hely, ahol adandó jelre gyülekezni kell. A polgármester bizalma munkatársam iránt, kit, mint mondá, testvérének tekint, odáig terjedt, hogy a gyülekezésre kijelölt stratégiai pontokat is megjelölte neki. Az egyik ilyen pont volt Maglájnál, egy másik Bányaluka közelében a Verbász folyó partján, hol egy kiszökellő sziklás hegy alatt visz a keskeny út. Mindezen közléseket utólag beigazolták a tények.
Ez július 20-án történt. Munkatársam július 21-én hagyta el Bányalukát, mert onnét nem engedték meg a táviratozást. Július 22-én már magyar területről táviratozott nekem. Én a tényállást ismerve, nyomban vezércikket írtam, melyben fejtegettem, hogy véres gerillaháborúra lehetünk elkészülve.
A hivatalos bölcsesség ezt természetesen nem hitte el.
Lássuk, milyenek voltak a hivatalos információk.
A "Politische Correspondence“, a külügyminisztérium hivatalos lapja, melynek egy sort sem szabad közölni a külügyi sajtóiroda jóváhagyása nélkül, ugyanazon a napon, mikor az én közlésem és cikkem a Boszniában várható ellentállásról megjelent, következő táviratot tette közzé:
Szarajevó, július 22. A boszniai mohamedánok felindulása apad s ők mindinkább megbarátkoznak a közelgő okkupációval, csak néhány hercegovinai kerületben van még nyoma az izgatottságnak.
Ugyanily szarajevói távirat jelent meg e lap július 24-i számában, mely Szarajevóból üdvözlő küldöttséget helyezett kilátásba, mely hálát fog tolmácsolni uralkodónknak a megszállás elhatározásáért.
Így volt informálva a külügyminisztérium a boszniai állapotról öt nappal csapataink bevonulása előtt.
És most, 33 év múlva az okkupáció végrehajtása után, midőn már nemcsak azt tudhatjuk, hogy az okkupáció keresztülvitele és a később kitört lázadás elnyomása kétszáz millió forintba és sok vérbe került a monarchiának, hanem azt is tudjuk, hogy az okkupációnak annexióvá való átváltoztatása mily rengeteg sommába került, joggal előtérbe lép egy másik kérdés is, az a kérdés: nem lett volna-e jobb mindjárt eleinte az annexiót vinni keresztül? Célszerű volt-e a Salisbury lord által gúnyosan "balkézről való annexiónak“ nevezett okkupációra szorítkozni? Jóval kevesebb áldozattal, mint amibe az okkupáció szerencsétlen végrehajtása került, de valamivel több bátorsággal az annexiót is keresztül lehetett volna vinni.
*
Emlékezzünk meg röviden Széll Kálmán pénzügyminiszter leköszönéséről, mely összefügg a boszniai dolgokkal. Ez az érdemes államférfi határozottan tagadja, mintha az okkupációra fordított túlságos nagy kiadás lett volna visszalépésnek valódi oka. Ez őt megdöbbentette, de az okkupáció végrehajtása alatt s annak Szarajevó bevételével (1878. augusztus 19-én) történt befejezése után is megtartotta állását. Széll csak szeptember 15-én kezdte szóba hozni visszalépését. Ez az elhatározás a saját előadása szerint csak akkor érlelődött meg benne, mikor látta, hogy katonai részről Bosznia és Hercegovina megszállásán messze túlmenő terveket táplálnak s oly költségkövetelésekkel léptek fel, melyeknek csupán többlete ötszörösen-hatszorosan túlhaladta ezt az összeget, mellyel utólag - Széll visszalépése után - tényleg megelégedtek. Széll arról volt meggyőződve, hogy e nagy pénzkövetelések mögött messzemenő katonai akció szándéka lappangott.
Nyílt kérdés marad, vajon az a cél, mely Széll előtt lebegett s melyet, mint mondja, leköszönésével el is ért, nem lett volna-e esetleg még sikeresebben elérhető, ha hivatalban marad s tovább is szembeszáll ama törekvésekkel. A magyar pénzügyek szempontjából sajnálatosnak látszik, hogy egy nagy hivatás betöltésének mindjárt az elején, komolyabb ellentállás megkísértése nélkül feladta pozícióját.
Fontos szerep várt volna rá a következő években is. A hódítási terveket elejtették ugyan, de magában Boszniában oly végzetes kimenetelű katonai gazdálkodás kapott lábra, mely úgy látszik, afféle új katonai határőrvidék megteremtését célozta. A boszniai politika a következő években sem került le a napirendről s ez a nevezetes politikai kampány messze belenyúlt abba az időbe, mikor már gróf Andrássy nem állott a külügyek élén. A lezajlott nagy jelentőségű vitákban mindenütt Szilágyi Dezsőt látjuk az első harcvonalban.
A megszállás alkalmával elkövetett hibáknál még nagyobbak voltak azok, melyek e tartományok kormányzata folyamán később egymásra halmozódtak. Először báró Hoffmann, előbbi osztályfőnök a külügyminisztériumban, egy felületes ember lett mint közös pénzügyminiszter a megszállott tartományok kormányzásával megbízva. Ez tetszésük szerint hagyta gazdálkodni a katonákat s emellett teletömte az adminisztrációt a használhatatlan protekciós emberek seregével.
Mikor azután kezdtek mutatkozni a rossz kormányzás következményei, vége egy komoly embert állítottak a boszniai kormányzat élére. Szlávy József, ki az okkupációt mindig rosszalta, lett kénytelen-kelletlen közös pénzügyminiszterré. Ő is hagyta menni a dolgokat, ahogy a katonák és a hivatalnokok akarták. Energiája kevés volt ahhoz, hogy megküzdjön a katonai körök ellenállásával. Belátta, hogy a boszniai bürokráciát purifikálni kellene, de ezt keresztülvinni nem bírta.
Az 1881. évi újoncozási rendet, mely törvénytelen is, politikailag eszélytelen is volt, végre kicsordította a színig telt poharat. Kitört a hercegovinai lázadás, melyet Montenegróból is szítottak. A lázadás, mint maga Szlávy közös pénzügyminiszter jelentésében kimondotta, úgy nőtt, mint a hógörgeteg. Most tűnt ki, mily megbízhatatlanok voltak azok a hivatalnokok, kik egyre küldözték a jelentéseket, hogy nem lesz ellenállás az újoncozás végrehajtásánál. Tetézte a botrányt, mikor a többnyire kitüntetett, tehát szintén protekciós emberekből összeválogatott csendőrség az első puskalövésre átpártolt a lázadókhoz.
1882-ben három ízben gyűltek össze a delegációk, hogy a lázadás elnyomására szükséges harminchét millió forint költséget részletekben megszavazzák. Volt alkalma bőven Szilágyinak hatalmas beszédeket tartani. Ismét neki jutott a legfőbb bíráló szerep. Andrássy - most már maga is delegátus - nagyrabecsülte Szilágyi debatteri képességeit. Egy ízben Szilágyit, mint az éleselméjű törvénymagyarázat mesterét Góliáthoz hasonlította, magát pedig Dávidhoz, ki parittyájával Góliát megtámadására vállalkozik. De bizony Szilágyi röviden és finom modorban kimutatta, hogy ezúttal Dávid vállalkozása nem sikerült, mert parittyája üres volt.
Az 1881-i lázadással odáig jutottak az ügyek, hogy semmi szépítgetés nem használt. Most már azok is ellene fordultak a Boszniában és Hercegovinában folyó gazdálkodásnak, kik előbb védelmezték. S valóban, ha helyesen akarunk ítélni, különbséget kell tennünk az okkupáció mint politikai eszme és a megszállott tartományokban űzött oktalan eljárás között. Az okkupáció lehetett szomorú kényszerűség, de hogy amaz eljárás kikerülhetetlen kényszerűség lett légyen, az joggal kétségbe vonható. A delegációk albizottságainak tárgyalásairól nincsenek hiteles és hivatalos adatok, azért ott szabadabban is beszéltek az emberek. Szilágyi 1882. május 25-i beszédében kissé szellőztette azt a fátyolt, mely az albizottságok tárgyalásait takarja. Elmondta, hogy "egymás után felálltak a többség tagjai, élükön Hegedűs Sándorral s azt mondták: ez a politika nem mehet tovább, itt hiba van, elzúzatunk az áldozatok által. És felállott gróf Andrássy Gyula és azt mondta, hogy ha ily áldozatokat kíván ez a bosnyák politika, a nemzet legbecsesebb érdekeit csorbítja. És felállottak mind és a jövőre nézve sürgették a politika megváltoztatását.“
Az albizottságban gr. Andrássy is végzetes hibának nyilvánította a boszniai véderőről szóló rendelet kibocsátását és végrehajtását. Közelebbről vizsgálva, ebben az időben már alig volt különbség azoknak a magyar politikusoknak a véleménye közt, kikben volt elég őszinteség belátni és bevallani, hogy Boszniából ki nem vonulhatunk, és gr. Andrássy felfogása közt. Andrássy úgy nyilatkozott, hogy Boszniát olyan formán kellene kormányozni, mint egy gyarmatot, a valóságban ezeknek a tartományoknak viszonya a monarchiához egy megfordított gyarmati viszony, melyben a gyarmat éli ki az anyaországot.
Az újoncozás egyébiránt csak egyik, de nem egyedüli oka volt a lázadásnak. A közös kormány jelentésében maga bevallotta, hogy a népesség minden részében, valláskülönbség nélkül általános dolog volt a gyűlölet a monarchia uralma ellen. A hivatalnokok és a népesség teljesen idegenül álltak egymással szemben.
Andrássy állásfoglalása, melyben a magyar államférfiak és a katonai kormányzat közti ellentét feltűnő kifejezést nyert, nem maradt hatás nélkül a közös kormányra. Tisza Kálmán is gyengén védelmezte a kért összeget, úgy hogy abból a magyar delegáció két millió forintot törölt. Ezeket a tüneteket tetézte egy Szlávy ellen intézett röpirat, melyet a hadügyminiszternek tulajdonítottak. Szlávy József, ki úgyis akarata ellenére jutott a közös pénzügyminiszteri állásba, 1882. áprilisban beadta lemondását. Helyét Kállay Béni foglalta el, miután előzetesen a közös pénzügyminiszter és a hadügyminiszter között fennforgott hatásköri anomáliák kiküszöböltettek. Most végre egy erős kezű ember jutott a megszállott tartományok élére, ki azokat húsz évi kormányzásával előkészítette az annexió számára.
*
Kállayról még lesz alkalmam megemlékezni e feljegyzések során. De álljanak itt Szlávyról az alábbi sorok.
Szlávy József egyik legérdemesebb tagja volt annak a nemzedéknek, melyről e visszaemlékezések szólnak. Még csak tizenegy esztendeje, hogy meghalt s az emberek már jóformán elfeledték. De már életében sem igen értették meg azok, kik dulakodva keresik az egyéni érvényesülést. Ez a csendes életfilozóf, kiben ambíció alig volt, külsőleg mindent elért, amit magyar ember elérhet. Mikor a legmagasabb állásokat töltötte be, akkor is kevesen tudták róla, hogy a szabadságharc idejében pénzügyminiszteri tanácsos volt, s hogy e miatt két évig csörgette a rabbilincset Olmütz kazamatáiban. Ez szó szerint veendő. Barátságos felhívására többször kísértem a budai várbástyán, hol reggelenként sétáit tenni szokta. Lépéseinek kifelé kanyarodó mozgásán a figyelmes szemlélő észrevehette a hosszas bilincshordás hatását.
Szlávy később kedves embere lett a királynak s Erzsébet királynénak. Miniszterelnök korában történt, hogy egy udvari ebéd alkalmával Szlávy egy tábornok mellé került. Szlávy az egész ebéd alatt hallgatásba merülve ült anélkül, hogy ránézett volna a tábornokra. A királynénak feltűnt szokatlanul merev viselkedése s utóbb megkérdezte tőle ennek okát. Szlávy erre elmondotta, hogy abban az időben, mikor ő Olmützben raboskodott, az a tábornok - akkor fiatal tiszt - volt megbízva a börtönökre való felügyelettel s különösen éreztette gyűlöletét a magyarokkal. Az volt a szokása, hogy reggelenként megállott Szlávy börtönének zárt ajtaja előtt és bekiáltott hozzá: du elender Kossuth-Hund, lebst du noch?
Mikor az alkotmányosság hajnala a hatvanas évek elején derengeni kezdett, az egykori olmützi rabot, ki biharmegyei nagybirtokos volt, kinevezték e megye főispánjává. 1867-ben belügyi államtitkár lett báró Wenckheim Béla mellett. Akinek akkor némelyek a belügyi államtitkárságot is sokallották, az három évvel később kereskedelmi miniszter, öt évvel később miniszterelnök lett. Tehetsége, nyugodt ítélőképessége, semmi által meg nem zavarható lelki egyensúlya, szenvedélytelensége, konciliáns természete, mely tulajdonságai folytán még politikai ellenfelei előtt is rokonszenves volt, alkalmas emberré tették őt, hogy átmeneti időszakokban hasznos szolgálatokat tehessen. De ugyanezek a tulajdonságok okozták, hogy bár a magas állások egész sorát töltötte be, életpályája nem hagyott mélyebb nyomokat az ország életében. Aki az emberek szenvedélyeitől annyira ment, mint Szlávy József volt, aki mindent a szkeptikus bölcsnek szemével néz, az végre eljut a tökéletes kiábrándultságnak arra a fokára, hol az ember már semmiért sem lelkesedik, se semmin fel sem háborodik többé! Az ilyen, mindenkin keresztüllátó ember alkalmas arra, hogy kortársainak ellenőrzője, de nem arra, hogy vezetője, legkevésbé arra, hogy ezeknek parancsolója legyen.
Szlávy a nyugodt kontempláció, de nem az akció, nem a harc embere volt. Az erőket nagy célokra egyesíteni s az összpontosított erők segítségével merészebb koncepciókat keresztülvinni - arra nem volt képes. Abban, hogy Szlávy egyénisége ilyenné formálódott, ebben a kiábrándultságban és rezignációban alighanem része volt az olmützi éveknek.
Az 1873-i év, mikor Szlávy mint kormányelnök az ország élén állt, a legsúlyosabb megpróbáltatás éve volt az új Magyarország történetében. Egész özöne zúdult az országra oly bajoknak, melyeknek előidézésében neki része nem volt. Neki a törmelék eltisztítása jutott osztályrészül. Nem ő csinálta a pénzügyi kiegyezést, nem ő engedélyeztette a sok vasutat, melyeknek kamatbiztosítása milliókat emésztett fel. A vasúti bajok legnagyobbika, a keleti vasút részvényeseinek az ország tíz millió arany forintnyi megterhelésével eszközölt kártalanítása vetett véget miniszterelnöki pályafutásának is.
Szlávy nem okozta az országra zúduló pénzügyi bajokat, de nem is tudta őket orvosolni. A szerencsétlen kezű zseniális pénzügyi dilettáns, Kerkapoly Károly bukása után nem talált pénzügyminisztert s maga volt kénytelen a miniszterelnökség mellé a pénzügyi tárcát is átvenni. A pénzügyek oly helyzetben voltak, hogy közel jártunk az állami fizetésképtelenséghez. A hihetetlenül súlyos feltételű 153 milliós kölcsönnel rettenetes sarcot fizetett az ország az elkövetett súlyos pénzügyi hibákért. De sem Szlávy, sem utódja, Ghyczy nem volt képes kiemelni az országot az aggasztó pénzügyi helyzetből. A viharos hullámzásnak némileg le kellett csillapulnia, hogy két évvel később egy fiatal erő, Széll Kálmán hozzáfoghasson a rekonstrukció munkájához.
Mikor Szlávy átmeneti küldetését betöltötte, nem került a lejárt államférfiak listájára, hanem mint képviselőházi elnök, azután mint közös pénzügyminiszter s végül minta főrendiház elnöke további szolgálatokat tett a közügynek. Munkássága ötven évet ölel át Magyarország közéletéből s ez alkotásokban és szenvedésekben gazdag félszázad alatt senki sem szerepelt, ki a magyar jellem szokásos kinövéseitől annyira ment lett volna, mint Szlávy József.
(További közlemények következnek.)