Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 15. szám · / · Figyelő · / · Turcsányi Elek: Szomory Dezső: Ünnep a dühöngőn és egyéb szerelmek
Franciaországban látják ma már az emberek legtisztábban, hogy a parlament-tőzsde ágenseinek oktalan nyűg volna a meggyőződés s az utolsó meggyőződéses politikus egy ifjú török volt, aki nemrégiben megőrült. Illenék a meggyőződés olyan emberekhez, ha már politizálnak, mint Anatole France, Shaw, Strindberg s még páran, de ezeknek viszont nincs hozzá tehetségük s Tolsztoj tragikomédiájának példájától fáznak. Szóval: fejlettebb intellektusoknál kereshető talentuma a politikai meggyőződésnek voltaképpen nonszensz, az anarchista bombavetők s a gondolatfaló puritánok kivételével. Az anarchista azonban kilép a gondolatból, a gondolkozás mániákusa nem tud cselekedni, pedig erős, igaz, szép politikához gondolat, póz és tett együtt kellenek.
Végtelenül furcsa és siralmas, hogy éppen Magyarországban kellett legmutatósabban megszületnie az elvtelen meggyőződés s az álhazugságú becsület mártír politikusainak. Nincsenek sokan, de túl elegen, csúfolja őket, de nagyon. félek tőlük, gondolataikban élnek, de a fórumon kénytelenek ágálni s hazudnak, mert csak így szolgáltatják meggyőződésbeli igazságaikat. Ha ez az ország nem bécsi szelet volna tatár szószban, s ha nem a tökéletlenség tökéletes példánya, ezek a legkülönösebb, majdnem szent emberek persze nem is volnának. Talán három-négy, ez írás firkálójának is szívébe szúró mondással megmagyarázhatjuk ezt a nem is egészen új, de egészen, majdnem egészen magyar gyönyörű típust. Követeljük a legteljesebb demokráciát, ordítjuk az általános, titkos és egyenlő választásjog elvét becsületesen, mártírosan, holott századokkal nálunk előbbjáró kultúrtársadalmak eredményeit már elvetették titokban minden gusztusunkat. Nem vagyunk soviniszták, de állami oktatást kérünk egy államnyelven, holott titokban tegnap még a községi oktatás volt a hiszek-együnk, s ma jobban, mint soha, a legszabadabb, legszínesebb tanítás az ideálunk, akár száz nyelvvel s száz katekizmussal. Filozófiánk, ha nem is a kissé komédiás Bergsoné, de hevesen, kapálózva szeretne egy kis metafizikával ölelkezni, Istent szagolunk mindenütt s becsületesen kénytelenek vagyunk itthon - s kötelességünk is - szabadgondolkozó társaságokat szervezni - Isten nélkül. Avagy - egy utolsó példa a sok ezer közül - mi is azt hisszük, hogy a műveltség, a középiskolák tudatása csak a klasszikusokon és a klasszikusokkal lehetséges, s becsületes jelszavunk mégis: le a múlttal, több természettudományt, több pozitívumot, életre s nyerésre alkalmasabbat.
Hogy ezek a hazugok volnának hazugok - ezt még a leggyűlölködőbb, legrettegőbb ellenfél se merheti állítani: ezek a magyar politikai és társadalmi valamiség leg-vérrel-áldozóbb valakii. Ezek az emberek igazán tragikus hősök, mert igazuk van, ha önmagukkal beszélgetnek s igazuk van, ha szertenéznek ezen a gyarmatos, széthúzó, tarka, vegyes, szegény, papos és mágnásos országon, ahol dzsentri-Alfonzok közigazgatnak. Büszkén s bátran vallom magamat a két meggyőződésű emberek közé e szerencsétlen országban, ahol meggyőződéstelen ember nincs, egy meggyőződésű csak a nagyon kevés számú bolondházban s a legtöbb ember ezer meggyőződésű politikai és társadalmi dolgok körül, s ahol a két meggyőződés: magyarság, emberség és tisztesség.