Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 15. szám · / · Figyelő · / · Turcsányi Elek: Szomory Dezső: Ünnep a dühöngőn és egyéb szerelmek · / · Feleky Géza: Théo van Rysselberghe és más pointillisták
A katalógus bevezetése Carriére-nek egy nyilatkozatát idézi: "Asszonyom, állítása szerint rajtam kívül senki sem festheti meg arcképet úgy, ahogy kívánja. Én ismerek egy fiatal művészt; kevesen vették észre eddig képeit, pedig más eszközökkel egy cél felé törekszünk.“ A finom és biztos ítéletű Carriére gúnyolódó hangulatban lehetett, amikor ezeket mondotta, de azért aligha tévedett: az illető hölgy bizonyára megérdemelt egy Ernest Laurent-arcképet. A bevezetés azonban téved, amikor ezt a nyilatkozatot egész szeriózusnak tekinti, sőt szó szerint elfogadja, téved már akkor is, amikor a bizarr állítás látszólag legerősebb cáfolataképp arra hivatkozik, hogy Carriére szürke, homályos ködön át látta a világot, Laurent pedig rózsaszín szemüveggel az orrán néz körül és nem bizonyít semmit akkor, amikor kijelenti, hogy Laurent éppúgy a lélek festője, mint Carriére, csak egyik a ködöt, a másik a színszalagokat használja fel a mellékes eltakarására és a lényeges érvényesítésére. Carriére kétségkívül csupa-szeretet, csupa-szenvedés arcainak, meggyötört anya-ajkaknak és pufók gyerekpofáknak, húsos kis kacsóknak és átszellemült, keskeny kezeknek köszönheti népszerűségét: mindent ellepnek a sötét ködök, csak a szeretet világít keresztül rajtuk, a szeretet adása és a szeretet elfogadása. Ez igaz, ez szép, de nem ez teszi Carriére-nek viszonylagos nagyságát, ez csak arra elég, hogy némileg kárpótoljon a feketésszürke művészet szegénységéért, a színekről, a változatosságról, a teljes kifejlésről való lemondásért. A képeknek igazi tartalma, a művész pikturális törekvése azonban konkrét tömegeknek konkrét térbe helyezése és konkrét megmozgatása. A képek az első megpillantástól határozatlanságra hajlást gyaníttatnak, de a figyelmes nézésnek ki kell derítenie, hogy nem a határok elmosásáról, hanem kevéssel beérésről van itt szó, sok minden elhagyásáról, hogy a megmaradó kerek formák kifogástalan élességgel és tisztasággal bontakozzanak ki; a tér pedig redukálódik egy megmérhető mélységű réteggé, a síkoknak egy egyszerű rendszerévé, amelyen belül minden pontosan distanciált. Laurent ezt teljesen elejti, számára nem fontos a tér és a tömeg és a tömegek egymáshoz viszonylása, nála csak a kifejezés marad meg, kedves mosolyok, ügyes mozdulatok, egy finom és igénytelen fejbiccentés. A színek az elmosódottságot kasírozzák, a testek bábvoltát és bizonytalan tömeggé terjedését.
A technika úgy hat, mintha a felfogás erőtlenségének előre való bejelentése volna. Férfias, telt ecsetvonások alatt összeroppanna az egész gyenge alkotmány.
Az utolsó évek képein megteltek egy kevéssé a színek, legalább körülbelül megállapíthatók a felületeknek egymáshoz való viszonya és nem teljesen lényegtelen az alakok mondanivalója, úgyhogy Laurent újra hasonlítani kezd ahhoz a nagyon primitív, de nem egészen üres művészhez, aki indulásakor volt. Régi Angyali Üdvözlete olyan naiv és olyan ügyetlen, hogy mindig elmosolyodik és mindig megörül az ember, ha visszaemlékezik reá.
A képsíkot egy hosszú fal osztja vízszintesen kettőbe. Az előtérben áll kissé oldaltfordulva Mária, mögötte ereszkedik alá a fal mentén az angyal. A két alak egész párhuzamosan áll, Mária tehát hátat fordít az angyalnak. Mind a ketten egészen egyenesek, merevek, a ruharáncok hosszú, egyenes vonalban hullanak alá, a karok szinte fásak, olyan egyenesre rendezettek. A két diagonális és az általuk meghatározott sík enyhe, ferde szöge a vízszintes fallal szelíd lengést ád a képnek és a bibliai egyszerűségek és ügyetlenségek gyerekszoba-illatú emlékeit idézik fel.