Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 15. szám · / · Figyelő · / · Turcsányi Elek: Szomory Dezső: Ünnep a dühöngőn és egyéb szerelmek · / · Feleky Géza: Théo van Rysselberghe és más pointillisták

Feleky Géza: Théo van Rysselberghe és más pointillisták
1.

A végletek találkozásának hívői mellett tanúskodnak Rysselberghe új képei, amelyeket egy villa előcsarnokának díszítésére tervezett meg: az egész apróra darabolás meghozta a nagy egységeket, kitisztultak a színek és most méltó alakokra kívánkozott öltözékül a sok fényesség; a művész kilépett a fiatalságból és ráérkeztek a férfiévek. Tulajdonképpen örömmel kellene üdvözölni a csöndet, a szép nyugalmat, ha a hangos sarjazás nem ígért volna a letakarítottnál sokkalta gazdagabb, nemesebb termést.

Rysselberghe az igazándi neoimpresszionista csoporttal indult el, ő is levonta a végső következményeket, pointillista módon apróbb-nagyobb, tiszta szempontokból rakva össze képeit. Vásznain valóságos természetükre, eredeti mivoltukra ébredtek a színek és akkor egyszerre nem érezték többé létezésüket, erőre fejlődésüket célnak, hanem szinte maguktól megpróbálkoztak egy bizonyos összefoglalással. A nyugodt ragyogású, lendületesekké fejlett sárgákat, zöldeket és rózsaszíneket nem érdekelték többé a zökkenéstelen átmenetek, nem kaphattak helyet közöttük a változatos árnyéklatok. Egy- egy színnyaláb középértékére egységesült, nagy, dekoratív jelentőségű felületek támadtak, amelyek szigori keretelést kívántak, szerves egymásravonatkozást, biztos egyensúlyt. A végső feloszlás, az anarchia hozta meg a kompozíció szükségességét és valósulását.

A szerkezettelen képeken egymást érték az ötletek, itt nagy energiák villantak fel, ott finomságok tárták ki gyengéd kelyhüket. A megérett képeken a feszültséget elernyedt, kisimultak az erőre valló szögletek, a könnyedségből pedig könnyűség lett. A törekvés elvben megkomolyodott, a kivitel elfelületesedett: a megoldás a mesterségbeli hozzáértés, a tiszta erős logika kérdésévé vált és már nem életsorsa a művésznek.

Ezt az eltolódást azonban valahogy kifelé is elárulják a képek, talán túlságos folyékonyságukkal; nem lépnek fel tehát nagyobb pretenciókkal, mint amilyenekre jogosultak és így nem kellemetlenek vagy legalábbis nem ellenszenvesek.

A tervsorozatot triptichon-beosztás tagolja: egy-egy szélesebb képhez két keskenyebb csatlakozik szárnyul és a középen felvetett téma továbbfejlődik a széleken. Az egyik hármas csoporton fürödnek fiatal nők vagy a fövenyen nyújtóztatják karcsú testüket; a másikon könnyű, nyári vásznakba és selymekbe öltöztek, színes napernyőket tartanak nagy szalmakalappal fedett buksi fejük fölé és kis csoportokban, kart-karban sétálnak a kert homokos útjain, a tarka virágágyak pedig buzgón illatoznak feléjük. Itt is, ott is, a víz felett, a víz partján és a kertben szinte megfeszülnek az inak a nők sudár termetén, a keskeny karokon és lábakon, a körvonalak szépen hullámlanak, nagy ívekbe hajoltan, a combok, a mellek, a csípők értelmesen, ingerlően kerekednek. Szépek ezek a nők, szépek és illatosak a fiatalságtól, csak ne fizette volna meg túlságos nagy árral a művész ezt az elrendezkedést, ezt az összecsengést. Gauguin is egyszerűsít, ő is primitív, de az ő vonalai súlyosak, annyi gazdagságot szívtak magukba és fejeznek ki egy nyugodt fordulással. Rysselberghe gördülékeny és kecses, mert ő a felületesség szintézisét végezte el.

A tenger tükre, a homokpart, a kertrészletek is az emberi test módjára alakulnak. Nyúlánkak, zártak a felületek, színben némi tompaság mellett is tartalmasak.

A kompozíció, az alakok térbeállítása és egymáshoz viszonyítása a horizontális és a vertikális elemi ellentétén alapul, aminthogy nem is alapulhatna máson. Csakhogy nem valami különleges elhelyezkedésen látta meg Rysselberghe az alapellentétet és az egyik ellentétes iránynak a másik által való kiegészülését, nem szenzációképpen döbbentette meg valamilyen látszólagos bonyolódottságnak a két tengely mentére egyszerűsödése, hanem csak egy új változatot szerzett a régi dallamhoz: a régi ismerős, biztosságos törvény útmutatása szerint tett-vett, helyezett-rendezett, világosan, tisztán: a szabad térkifejlés, a vonalkadenciák, a színösszefelelések sértetlenek maradtak, anélkül azonban, hogy a térkifejlés áttekinthetőbbé, beszédesebbé és egyszerűbbé lett volna, a színelosztás pedig és a vonalmenetek nem emelkednek szükségszerűekké.

Talán nem is szabad itt protestálni, vagy legalább nem személy szerint éri az ítélet Rysselberghet. Hiába, az ő kedves talentuma nem termett rá a századforduló nagy követeléseinek kielégítésére. Munkaereje, felkészültsége más időkben alkalmassá tette volna a művészt arra, hogy kiformálódott dogmákat értelmezve, jó minták után másodosztályú, de azért tisztességes, megmaradásra érdemes képeket fessen. De arra nem telik erejéből, hogy a zavaros üledéket tiszta formákra kristályosítsa. Életszámlájának mérlege más századokban más lett volna: így indult, keresett, elfáradt és azután berendezkedett, egyszerűen, szaténnal, selyem helyett.

Vannak az életben nyugtalan lelkek, töprengésbe fáradt elmék, örök vándorok, akik minden érkezést csak közbenső állomásnak tekintenek az igazi célba vezető út mentén. Mások pedig megállanak, várnak a vetés kihajtására, megérésére és azután aratnak. Igenlik és megigeneltetik a küzdelmet és ígéretes példái a nemes életre tanító olvasókönyveknek. Néha üdvözülnek, de gyakran csak csalók, becsapják a világot és becsapják saját magukat is. Itt van íme, Rysselberghe kedves idillje: messzire elkéklik, egyenletesen, a tenger, finom aranyhomok foglalja keretbe a hullámfodrokat. Szép színekbe öltözködnek a fiatal, sudár nők, vagy titkokat feltakarva mutatják meg ízletes, elasztikus testüket. Könnyedén mozdítják szalagos fejüket, egyenes marad karcsú nyakuk, pedig ők tartják fenn a magas eget, ők vonják szét és ők tagolják a teret. A fiatalság példái, dicséretei mindannyian, az öröm lakik közöttük, mégis szétporzanak, szép világuk romjai alá temetkeznek a kritika első, enyhe fuvalmára. És ha ez a csalás és csalódás volna egyetlen vétkük: de nagyobbat is hibáznak a redőtlen homlokú, fiatal teremtések.

Vannak ugyanis tájak, amelyek épp oly nyugodtak, nesztelen lépésűek, mint ezek a tengerpartok: csak éppen bölcsebbek és álomfakóbbak. Az alvó erdőkben és az alvó mezőkön pedig lassúbb mozdulatú, többet tudó alakok vándorolnak, de ugyanaz a fiatalság járja át őket, amely a fürdőző nők egyikéből-másikából szinte kiszikrázik. A ludus pro patriát, a Háborút és a Békét, a Sorbonne falára sereglett bölcseket, a szegény halászt, Genovéva gyermekségét és Genovéva visszatartását Párizs álma fölött megszentelte alkotójuk gyönyörű művészi előkelősége: de mégis bennük vannak, szublimáltan, Rysselberghe látomásai. A rég rejtekező gyanú felerősödik, a kritika kényszerűséggé lesz. Mérlegre kell tenni Puvis de Chavannes szent világát. Ezt a legnehezebb megbocsátani Théo van Rysselberghenek.