Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 15. szám · / · Figyelő
(Goethe. Barabás Ábelnek már megint egy új könyve. A Franklin Társulat "Költők és írók“ sorozatában.)
Jaj, hol fogok én annyi parlamentáris szót találni, hogy ezt a munkát kellően pellengérre jellemezhessem! Mert itt Goethéről szó nem lesz s embertagadás volna, ha valaki a Barabás könyvén át asszociálkodna Goethe felé. Erről a könyvről csak azért a típusos irodalmi cochonnerie-kért essék szó, amiket ez a könnyelmű Káinoktól itt felejtett Ábel mind tömegesebben követ el.
Ami tudnivalót Goethéről mond, azt mindenki olvasta, aki valaha valahol Goethe-biográfiába kukkantott. de mindjárt az első két mondat így rémlik: "Kevés nagy költője van a világirodalomnak, kinek élete több tanulságot rejtene magában, mint Goethéé. Ő az egyetlen a világirodalom igazi halhatatlanjai között, kiről elmondhatni, hogy befejezett életpályát futott meg!“ Íme a tudatlan fickó szuperlatívusza és kizárólagos ítélete. Hiba, mit negyedosztályos tanítványainktól oly nehezen tudunk kidögönyözni. Hát Barabás úr még olyanokról sem hallott, mint Voltaire vagy Hugo? Nagy szó ám a "világirodalom“, minek veszi a pennájára? Különben is a következő oldalon már ő maga kijelenti, hogy Arany is épp oly befejezett pályát élt.
Ez a nagy "világirodalom“ szó ott tehénkedik még a következő nemzeti ízléstelenségben is: "Petőfi a világirodalom legnagyobbjai közé tartozik.“ Ez a régi vigéckedés a Mokány Bercik és vicinális Petúrok magyarságával. Petőfi költői ereje kétségtelenül elsőrangú irodalmi jelenség. De ennek a második lépésnél félbemaradt pályának erőpróbáit odatolni a világirodalom legnagyobb alkotásai közé: ostobaság vagy ízléstelenség.
Ennek a nemzeti hiúsággal való kucsébereskedésnek legáltalánosabb tünete: a magyar vonatkozások. Egyetemi életem legharapósabb emlékei ezek: impotens disszertációk nemzési "clou“-ja. Lehetőség, hol a szegény kis aszalt agyú filológus: "felfedez“. Így kérőztetjük vissza tanítványainkkal, pl. hogy: Apácai Csere János hozza be először Descartes filozófiáját hazánkba s a karteziánius filozófia hirdetésében megelőzi a németeket. Valótlanság! Az, hogy Apácai megemlíti Descartes cogito ergo sum-ját, éppoly értéktelen kuriozitás, mintha a lőcsei kalendárium megemlít egy sziámi ikret. A magyar kultúrára nem jelent semmit: nem indító ok egy fejlődési folyamatban. A végtelen jóakaratú, sok mindenhez kapkodó, saját korában is tudatlan Apácai nem is volt karteziánus. Ilyen vonatkozást adtak a világ tudtára nemrég Barabás úr jól elhelyezett jóakarói. Nem kevesebbről volt szó, mint hogy Barabás úr külföldi lapokban most teszi közzé felfedezését: Petőfi hatott legjobban Nietzsche kialakuló filozófiájára. Szép példa az irodalmi szemérem hét sovány esztendejére. Mindenki tudta, hogy Nietzsche mennyire ismerte és szerette Petőfit. Egy-két darabját meg is zenésítette. De filozófiai hatásról szó sem lehet: ami nincs, nem hat. Aki életében három könyvbe beleszagolt, tudja, hogy Petőfi pesszimisztikus kitörései százszorosan ismételt romantikus hajtépések. Miért nem fedezett fel ezalatt Barabás úr valami hajnövesztőt vagy szépítő vizet. Hátha legközelebb éppen a hajnövesztésre fognak katedrát nyitni az egyetemen?
Ebben a könyvben is van egy pár megfizethetetlen példa az ilyen "felfedezésekre“. Barabás csodálkozik az objektív Goethe és szubjektív Schiller barátságán. Azon ugyan már csak Barabás csodálkozik, hogy ellentétes természetek barátkoznak. Ma már mások előtt frázissá lett, hogy az ellentét éppen pszichológiai szüksége a barátságnak. Tovább megyek és el merem mondani: minden igazi barátságban az egyik Don Quijote, a másik Sancho Panza. Ha nem: nem igazi barátság. B. Ábel szerint más nemzet fiai nem is igen érthetik meg ezt a rendkívüli jelenséget, de "mi, magyarok könnyebben meg tudjuk magyarázni ezt a barátságot“. Igen, könnyebben, nemcsak azért, mert Isten kiválasztott népe vagyunk, van töltött káposztánk, Kossuth apánk és lovagiasságunk, hanem: mert ilyen barátság volt az objektív Arany és a szubjektív Petőfi között. És ez a mély párhuzam végigcsorog egy egész oldalon és abban az óriási gondolatban szakad meg, hogy: Goethe csak kilenc évvel élt kevesebbet, mint Arany és Petőfi együttvéve!
Lássunk egy másik terhes párhuzamot: "Áttekintve az öreg Goethe munkásságát, önkéntelenül Arany János jut eszünkbe. Sok olyan vonás van költőnkben, ami a legnagyobb német költőhöz hasonlóvá teszi. Mindkettő objektív természet, van bennük valami higgadtság, ami alkalmassá teszi őket rendszeres és kitartó munkára. (Eddig a dolog áll iskolánk egyik pedellusára is.) Mindkettőt a tudósra valló elméleti képzés (Óh!) jellemzi. Mindkettő szuverén ura a nyelvnek és a versformáknak s ez erejük életük utolsó napjáig nem csökken. Goethe fiatalkorában kezdi írni a Faustot, egész életén át dolgozik rajta s be is fejezi. Így van Arany is a Toldi trilógiájával... brr... etc. A leg-Isten-szőrszálhasogatóbb skolasztikus is élet és művészet B. úrhoz képest.
De leg-belépődíjra-méltóbb jelenet, mikor a végső akkordok svungjában úgy neki pelyhesedik a Barabás úr hóna alatt, hogy ő - ő, Barabás Ábel - szavakat ad a Goethe szájába arra az esetre, ha Goethe nem tudott volna az Ember tragédiájáról!
A Szenczi Albertek, Révaik, Csokonaik, Berzsenyik, Kőrösi Csomák, Adyk hazafisága: tragikus szeretet, mely vagy célban vagy művészetben vergődik ki. Ezt a hazafiságot értjük, csodáljuk és élni próbáljuk. De - és ez a vágy magyarságunk legmélyéből fakad - ha az egész faj olyanokból állna, kik Barabás-féle nemzeti szellemmel trafikálnak, vagy ilyen magyarságra sárlik a lelkük: a magyar fajt az emberiség érdekében patkányméreggel kellene elpusztítani.
Mindezek után: Barabás urat hírből sem ismerem, tudtommal ismerőseim sem ismerik s lehet, hogy az irodalmon kívül az ártatlan jelenségek közé tartozik.