Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 15. szám
Guy de Maupassant 1850. augusztus 5-én született, Dieppe közelében, a miromesnili kastélyban és 1893. július 6-án halt meg Párizsban, egy magán elmegyógyintézetben. Az életpálya, melyet e két dátum határol, egyike a legragyogóbbaknak, melyeket a francia irodalom története ismer és egyúttal egyike a legtragikusabbaknak is. Ebben a tekintetben Maupassant élete különös harmóniát tüntet fel Maupassant művével. A sorsnak olyan fejezetét tárja fel, hogy Maupassant, aki végigélte és aki a hőse volt, egyszersmind a szerzője is lehetett volna. Minden megvan benne, ami mesélő kedvét megszólalásra bírta és ugyanaz a filozófia beszél belőle, mely könyveiből olvasható ki. Ragyogó verőfény, mely mögött kietlen sivárság terjeng; duzzadó kivirulása a materiális életörömnek, mely az enyészet kínos érzésével társul és a lét szomorú silányságát fedezi fel. Ennek a benyomásnak a tükrében pillantjuk meg Maupassant életének lefolyását, tüneményes diadalainak és gyászos végzetének összefonódását, és ebben foglalható össze a legáltalánosabb jellemzés is, melyet művei fakasztanak.
Az élet nem adhat többet, mint amennyivel a szerencse Maupassant-t elhalmozta; de nem mérhet rosszhiszeműbben sem, mint ahogy cserébe megfizettetett vele az adományokért. Teljében juttatta neki a sikert és gyökeresen gondoskodott róla, hogy elüsse tőle. Először azzal, hogy minden gyönyörhöz hozzákeverte az elmúlástól való rettegést, azután azzal, hogy a fény magaslatáról a sötétség mélyébe taszította. Mindent megengedett neki, ami a nagyszerű étvágy kielégítésére való és semmit se hagyott meg nála, ami a hiábavalóság érzése alól feloldana. Élete: - példa a dolgok értéktelenségére. És könyveinek is ez a leckéje. Senki se mutatta be szabadabban az élet örömeit, az animális ösztönök lakmározását, mint Maupassant, és senki se érezteti jobban a lakoma keserű utóízét, az örömök örömtelenségét, mint Maupassant.
Hogy a szeszélyes és felelőtlen végzetnek ugyanazok a törvényei érvényesültek egyéni sorsában, mint amelyek uralmát regényei és novellái mutatják - ez Maupassant tragikuma. Viszont azonban, hogy munkáinak szellemével anticipálta a leckét, mely élettörténetéből világosodik elő - ez Maupassant pesszimizmusa. Úgy is mondhatnánk: öntudatos naturalizmusa. Mert a naturalista író nem annyira a műveiben felhalmozott igazságok mennyisége, mint inkább ezek természete szerint különbözik a többitől. A naturalizmus csak nevében jelent a valósághoz való pontos ragaszkodást; igazában az a lényege, hogy a valóság pesszimista felfogása fejeződik ki benne. És bár a pesszimizmus éppenséggel nem a naturalisták monopóliuma - bizonyság reá az a schopenhaueri antológia, mely Szophoklésztől Voltarie-ig a világirodalomnak jóformán minden nagy költőjétől tud idézni pesszimista vallomásokat és amelyet könnyű volna folytatni, le egész a jelenkor íróiig - maga a naturalizmus szükségképpen pesszimista. Oly szemléletből fakad, az embernek és a világnak oly felfogásán alapul, mely a pesszimizmust törvényesíti. Azt mondja, hogy az élet tisztára a rideg természeti erők mérkőzése és hogy az ember lényében és cselekedeteiben egyaránt a gyarlóságok rabja. A naturalista író ezért és ennek megfelelően gyűjti a sors tényeiből a visszásságok példáit, az emberi dokumentumok címe alatt az emberi természet fogyatkozásait és ezért ennek megfelelően van, hogy a naturalista festés voltaképpen a kiábrándítások tanfolyama.
Az olvasó kiábrándulása itten az író kiábrándultságának a következménye. Azonban a kiábrándultság, noha minden naturalizmusnak az alapfeltétele, nem minden naturalistában válik öntudatossá. Minden naturalizmus természete szerint is pesszimista; de nem minden naturalista veszi észre, hogy átadta magát a pesszimizmusnak. Vannak káprázatok, melyek megakasztják a következtetések levonásában és mintegy függőben tartatják vele az ítéletek kimondását. Kitűnő példa erre Zola. Nála a naturalista pesszimizmust a naturalizmus elmélete leplezgeti. Zola nem hisz az emberben, de hisz a tudományban, a megismerés fontosságában, a szépirodalomnak erre nézve a természettudománnyal vetélkedő hivatásában és a megismerés gyönyöre elfedezi előtte a megismerés tartalmának lesújtó jelentését. A felfedező mámora nem engedi, hogy érdeme szerint értékelje a felfedezést. Az ellentmondásnak, mely Zola lírai lelkesedése és a lelkesedés tárgyának komorsága között észlelhető, ez a magyarázata. Egy másik narkotikum, mellyel a naturalista író a naturalizmus mérgét paralizálja, az anyaggal szemben a formának az előtérbe állítása. A kifejezésért való rajongás. A művészet kultusza. Legfeltűnőbben nyilvánul ez a két Goncourtnál. Mint igazi naturalisták, gyökeresen pesszimista szemmel nézték a világot, de e látvány hatásának ellenszeréül ott volt számukra a kifejezéssel való elfoglaltság. A dolgok silányságával szemben vértezte őket a jelentőség, melyet a festés tökéletességének tulajdonítottak. A leírással való küzdés szinte feledtette velök annak az értelmét, amit leírtak és a nyelv ellenállásai felett aratott diadal, az écriture artistique ellensúlyozta bennök a naturalizmus bölcseletének pesszimizmusát. Maupassant-tól mindez merőben idegen. Nála a pesszimizmusnak nincs kibúvója; a naturalizmus neki - naturalismus sans phrase és nem vegyül hozzá semmiféle melléktekintet. Maupassant körülbelől az utolsó, kit az irodalomtörténet a francia naturalizmus mesterei között tárgyal; de egyszersmind azt is el lehet róla mondani, hogy összes versenytársai között ő volt, akinél a naturalizmus úgyszólván a legpéldaszerűbben naturalista.
A naturalizmus e tisztasága Maupassant-nál bizonyos szempontokból hiányokra nyit kilátást. Azzal kapcsolatos, hogy hiányzott belőle a fogékonyság az általános eszmék, az önfeledést igényelő törekvések iránt. Mesterét, Flaubert-től elfogadta a művészet szigorú gondjának a dogmáját, de csak mint technikai elvet, nem pedig egyszersmind mint a lelki kielégülés recipéjét is. A rajongásnak nem volt hatalma rajta. Pozitív szellem volt, aki előtt mindig és mindenekfelett a tények számítottak. Durvább fogalmazásban ezt úgy is mondhatnók, hogy normandiai lélek volt, aki csak a kézzelfogható valóság felé vonzódik. Az elmének e gyakorlati iránya valami szűkösséget jelent a zsenijében, de másrészt kiterjesedést és, hogy úgy mondjuk, elfogulatlanságot ad a szemléletének. Mert igaz, hogy nem néz felfelé, de viszont annál szélesebb területet pillant át. Nem ismer magasabbrendű célokat, de viszont annál jobban észreveszi az egyetemes céltalanságot. Mert alapjában semmi sem érdekli és minden csak a közömbös sorsnak egy-egy, éppen a jelentéktelensége folytán jelentős, epizódja gyanánt tűnik fel előtte: nem is tér ki semmi elől és minden egyformán megkapja nála a helyét.
Innen művének adatokban való roppant gazdagsága és elbeszélő művészetének ragyogó tárgyilagossága. Ez utóbbiban hűséges tanítványa volt Flaubert-nek; de oly tanítvány, aki a kifejezésben következetesebb volt a mesternél. Mert a nyelvművészetben Flaubert naturalizmusa megőrizte a romantikus iskola szellemének emlékeit, míg ellenben Maupassant írásmódja inkább a XVIII. század és a régi francia irodalom mesélőinek hagyományaival tüntet fel rokonságot. Nyelve nem oly festői, nem oly dúsan rakott és nem oly szigorú zenéjű, mint Flaubert-é; de egyszerűbb, könnyebb, mondhatnánk: racionalistább és józanabb, szóval olyan stílus, amely stílszerűbben egyezik a naturalizmus szellemével. A művészet színe előtt itt kezdődik Maupassant dicsősége, mely a tárgy és a kifejezés harmóniájának, a megfigyelés és az alakítás biztosságának, az anyag gazdagságának és a rajz élességének fokain át magasodik a betetőzés felé. Az életábrázolásnak az élet termékenységével versenyző dús tenyészete tárul fel Maupassant könyveiben. Negyvenkét éves korában halt meg és e rövid életből is jóformán csak tíz esztendő az, amit írói munkássága kitölt; de e tíz év alatt mintegy harminc kötetben egy egész világot festett meg. Emberek mindenféle rendből és rangból és történetek, melyek a test megrázkódtatásaitól a lélek megrendüléseiig az emberélet széles skáláját fogják át.
Végignézve a regények és novellák e sorozatán, szembetűnő, hogy Maupassant minél előbbre haladt, annál közelebb jutott az átspiritualizálódás állomásához. A materiális élet jeleneteinek festője egyre nagyobb helyet juttat a lelki folyamatok ábrázolásának és feltárásnak. Ez nem megtérés, hanem csak következetesség. Kifejlődése és elhatalmasodása a nyugtalanságnak, melyet a látványok hiábavalósága fakaszt és amelyet az elmúlás érzése korbácsol. Az előbbinek a tudata szolgáltatja az alaphangot Maupassant legvidámabb történeteiben is, és az utóbbinak a fájdalma mindinkább fokozódó mértékben érezhető ki végső könyveiből. A létező valóságok ez írója voltaképpen és leghatározottabban a nem-lét búvárlója. Ezt pillantja meg mindenütt a dolgok mögött és ennek a rettegése kíséri egész útjában. Sokáig úgy ünnepelték, mint az életöröm perceinek a hírmondóját; ma tisztán áll előttünk, hogy inkább az egyetemes céltalanságnak és a minden pontról leselkedő enyészet megvallásának a klasszikusa.