Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 15. szám
- Asszony, alszol?
- Mit akar mán!
- Mintha zörögtek vóna. De hát mit nyernének, ha zörögnének is, begyühetnek, kereshetnek, mint ahogy gyüttek is, kerestek is.
- Haggyon mán békét azokkal a zsandárokkal, rá se hederítnek mán azok ke're. Aluggyon inkább.
- Hát te alunnál, ha vesszőznélek...
- Bolond ke' mán, mikor józan is.
- Te vagy a tyúkeszű.
- Akkor meg haggyon alunni.
- Dögölj hát...
- Azt hiszi én bánnám?
- Hát én bánnám?
- Torkig vagyok úgyis az egésszel.
- Szót se arrul, mert kötelet áztatok.
- Üssön. Az az enyém. Vótam én mán kék is, ződ is, piros is, véres is. Az az én tarka cifraságom. Az én nótám, az én táncom. Ha az ágylábtól a kertlábig ver ki, meg vissza. Selyembe fürdethetne, nekem lehetne a legtöbb fityulám, legtöbb sor kalárisom, legbővebb szál ünneplő szoknyám. Nekem nincs semmim. Föltépi a hétköznaplóm, foltot varrat rá s úgy kerget templomba, szégyenszemre, szegénységcégérnek. Az vagyok én ke'nek, szegénységcégér, arra való, hogy mondogassák, ujjukkal mutogasság: ez a kodis, a Harkányiné Juli, lánynak hetyke faluszépe, asszonynak falu rongyosa, s még aszongyák a bolondok, hogy az ura pénzt csinál most is.
- Majd elhallgatsz, ha rákezdem...
- Kezdje, ha nem ígéri, is betartja. Kemény mán a csontom, megrugdalt, letaposta a szívemről a magzatot.
- Hát minek titkoltad el, hogy teherbe vagy, mikor megmondtam, hogy nekem gyerek nem köll.
- Ha legalább egy kis gyerekem vóna, ha mán így megvert az isten.
- Mindig ezen bőgsz. Mondtam, hogy nem köll. A gyerekszemet nem lehet befogni, a gyerekfület nem lehet bedugni, a gyerekszájat nem lehet betömni. Nekem nem köll, hogy még börtönre vigyen.
- Dógozzon kend, úgy mint régen, mikor még nem szállta meg a rontás. Járjon fuvarba, horgyon homokot, téglát, úgy mint régen, béreljünk fődet a szegénypusztán, mint mikor még nekünk vót a legszebb dobozi dinnyénk az egész soron.
- Mikor meg elverte a jég? Az árendát meg nyögtük?
- Mikor rossz vót, mikor meg jó vót, tülekedtünk, igaz, de mégis jobb vót. Másképp esett az étel, másképp az alvás. A mi gunyhónk körül vót a legszebb napraforgó, mint egy kis erdő. Janika is élt.
- Hát, ha meghalt...
- Meghalt, de gyühetett vóna másik. De gyütt helyette a ritkafogú, az a világcsavargó, az az ördögpofa, ott aludt kenddel a gunyhóba, és virradatra úgy megváltoztatta, mint a cserélt gyereket. Attul fogva, mint a gyehennában, olyan vót az élet...
- Fogd be mán a szádat! alunni se hagysz.
- Nem haggya kendet alunni a rossz. Ha józan, így hányódik hajnalig, csak akkor alszik, ha leitta magát... Mér nem ivott...
- Keserű vót a pálinka, a pipa se köllött, valami szöget vert a fejembe.
- Tán az az úri dáma, tennap.
- Az.
- Szép vót a ruhája.
- Te csak a rongyokkal törődsz. De mi hozta ide? mit akart? ki vót? honnan pedzette az egészet? A ritkafogút! és még többet is. Én meg lágy lettem, mint a kenyér, annyit tört le rólam, amennyit akart. A nyelvembe haraptam és újra elszóltam magam. Hogy nem félt idejönni. Ha itt vóna, rázárnám az ajtót és kitekerném a nyakát. Ki én! Az az úri dáma!! gyütt, mint egy színházba, tán csak úgy tréfábul, én meg, mint a pojáca, bukfencet hánytam neki. Az életemmel. Én. Aki három évet ültem, akit zsandárok vasaltak, vertek, de annál csontabb lett a nyelvem. Most meg! Hogy nem futottam utána! És bicskát a komisz, fehér húsába. Hogy szederkék legyen a szája, amivel beszélt és kérdezett...
- Hát miket mondott ke'nek?
- Mikor kinéz az ablakon és aszongya: ha maguk itt kinéznek, nem látnak mást, mint ott azt a nagy odvas fát. Mint a sima kígyót, úgy tekerte szavát a nyakam köré, hogy egyet fordult velem a szoba. Zsandárok is álltak ott, kinéztek, fölkotorták a cefréskádat, kiverték a hordók fenekét, kirázták a szalmazsákot, a mestergerendát megkopogtatták, ásónyomot is kerestek - de azt a fát az ördög se látta.
- Hát akkor ott van, a fába... Ott tartja ke' a fába. A pénzt is, a gépet is, amivel csinálják a ritkafogúval. Ott vót a pénz a fába, én meg rongyoskodtam; ott vót a gép, és kútba nem löktem... Hát ott van a fába az is, az is.
- Mi van ott a fába! Mi van a fába - semmi sincs a fába! Ki ne ejtsd a szádon, ki ne ejtsd még egyszer, mert beléd fojtom a szót... Megmondtam, vak legyen a szemed, süket a füled, néma a szád, mert csak addig élsz! mert beléd fojtom a lelket... Beléd én...
- Jaj, ne báncson! ne báncson, az istenért... megfúlok... a fába... nincs... én ... tudom... hogy... jaj... sem... mi...