Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 15. szám · / · Halász Imre: Egy letűnt nemzedék
Mikor e sorokat leírom, tizedik évfordulója közelget Szilágyi Dezső halálának. 1901. július utolsó napján dőlt ki a magyar közéletnek e hatalmas oszlopa. Harmincad utcai terjedelmes legénylakásának egyik végében volt hálószobája, a másik végében laktak cselédei. Forró nyári nap estéjén útról hazaérkezve lefeküdni készült a magát fáradtnak érző atléta erejű férfiú. Becsukta hálószobája ajtaját. Ekkor lepte meg orgyilkos módon a halál. Senki sem volt jelen haláltusájánál.
Ha volt még néhány perce a nagy debatternek, mielőtt elhagyta eszmélete, bizonyára viaskodott az utálatos csontemberrel s talán vitatkozott is vele, hogy halassza el a kivégzést, Lássa, barátom - így szólhatott Szilágyi Dezső a nagy kaszáshoz -, biztos zsákmány vagyok, nem siklom ki a kezei közül. Engedjen még vagy tíz évet, akkorra még sokkal híresebb ember leszek. Maga csak nyerhet, ha várakozik.
A logika kifogástalan volt. De abban a szörnyű régi időben, mikor a halál divatba jött, még nem tanították a logikát. Csak buta gonoszság vigyorgott Szilágyi felé a csontember szemüregeiből. A csontkéz mellen ragadta és belevágta körmeit az ő bátor szívébe.
Elvégeztetett!
Ágya előtt a földön fetrengve lehelte ki lelkét. Szerető feleség nem hajolt föléje, hogy letörölje homlokáról a halálverítéket. Siránkozó gyermekek nem állták körül. Szóval hiányzott minden, ami egy jóravaló meghalás stílszerű dekorációjához hozzátartozik. Egyedül élt, egyedül halt meg. Szilágyi Dezsőtől származik az a mondás, hogy a nőtlen ember úgy él, mint egy király és úgy hal meg, mint egy kutya. Úgy látszik, ebben a cinikus mondásban rejlik egy szemernyi igazság. E mondás másik fele, hogy a nős ember úgy él, mint a kutya, de úgy hal meg, mint egy király, talán mégis messzebb jár az igazságtól.
Másnap reggel hiába várta Szilágyi Dezsőt a vigadó előtti kioszkban összegyűlni szokott reggeliző társaság.
Csakhamar "végignyilallott" a fővároson, azután az egész országon a megdöbbentő gyászhír. S jóllehet, Szilágyi Dezső nem tartozott azok közé, kiket a népszerűség hullámai emeltek magasra, a társadalom minden rétege ösztönszerűleg érezte a veszteség nagyságát. De csak a közállapotok mélyebbre tekintő megfigyelői voltak képesek számot adni maguknak e veszteség igazi jelentőségéről. De még ezek is csak félig. Manapság, mikor a retrográd áradat fojtogatja a magyar parlamentarizmust, jobban értjük, sőt csak most értjük igazán, mit vesztett az ország Szilágyi Dezsőben.
Megrázó volt e haláleset tragikuma. Talán megrázóbb mindazon országos gyászeseteknél, melyeket az utolsó emberöltőben megértünk. Baross váratlan kidőlte helyezhető némileg párhuzamba Szilágyi váratlan elvesztésével. De Szilágyi csillagzatának leáldozása még ennél is megrendítőbb volt. S ennek oka nem egyedül a csapás váratlansága, hanem leginkább annak a felismerése, hogy bármily becsesek elért sikerei, a legnagyobbakkal, melyekre képes lett volna, még adós maradt hazájának ez a csudálatos izmosságú tehetség. Az illetékes szakemberek osztatlan elismerése kísérte azokat az alkotásokat, melyeket a szorosabb értelemben vett igazságszolgáltatás keretében mint igazságügyminiszter létrehozott, valamint azokat, melyeket előkészített. De még nagyobbak és egyetemesebbek tevékenységének ama gyümölcsei, melyeket mint az egyházpolitikai reformok megindítója és győzelemre juttatója érlelt meg. Mindazáltal az ő államférfiúi alakja csonka, mint a középkor ama székesegyházai, melyek éppen nagy méreteik miatt nem készülhettek el teljesen.
A nyomokat vizsgálva, melyeket Szilágyi Dezső maga után hagyott, az az érzésem van, hogy ez a nagytehetségű ember nem tölthette be hivatását.
Egy ízben a bürokráciáról beszélgettem vele s bizonyos aktualitásra vonatkozással annak a nézetemnek adtam kifejezést, hogy például egy-egy miniszteri tanácsos mily ritka és kivételes esetben végez a közepesen felülemelkedő értékű munkát, s hogy az a hivatal, mely egy tehetséges ember ambíciójára méltó, tulajdonképp a miniszterségnél kezdődik. Szilágyi abban a véleményben volt, hogy a legtöbb esetben itt sem kezdődik, hogy irányító államférfiúi szerep csakis a miniszterelnökségnél veszi kezdetét. Valóban ezt tekintette ő a saját ambíciója igazán méltó célpontjának. Tehetsége méreteit tekintve ezt az ambíciót nem mondhatjuk jogosulatlannak. A sors és a viszonyok mostohaságánál fogva derékban kettétört államférfiúi pályáján ezt a célt nem érhette el.
A polgári házasság s az ezzel kapcsolatos több egyházpolitikai reformok mindenesetre történelmi jelentőségű mérföldmutatók intézményeink fejlődése útján. Fel lehet vetni azt a kérdést, megérik-e ezek a reformok azt a két esztendőt, melyet a nemzet életéből rájuk fordítottak. Nem lett volna-e jobb, ha ez az idő és azok a szokatlanul nagy erőfeszítések, melyek szükségesek voltak, hogy a korona beleegyezése ezekhez a reformokhoz megnyeressék, realisztikusabb jellegű célokra fordíttattak volna. Tény, hogy nem ingyen, nem jelentékeny áldozatok nélkül értük el ezeket a reformokat s az áldozatok közt, melyekbe kerültek, nem a legkisebb az, hogy az ezért folyt küzdelemben két oly nagy erőnek, mint Szilágyi Dezső és gróf Csáky Albin, aktív államférfiúi pályája megtörött.
E felett lehet vitázni. De ami minden vitán felül áll, az az a tény, hogy a klérus agresszív fellépése az elé a kényszerűség elé állította a magyar államot, hogy vagy a Vatikán caudiumi igája alá hajtja nyakát vagy megharcolja az egyházpolitikai harcot - legalább ama minimális határok közt, amelyek közt az a kilencvenes évek elején megharcoltatott. Az elsőt egy állam, mely e névre méltó, meg nem tehette. Tehát a másodikat kellett megtennie. Az a kormány, mely ezt a rákényszerített harcot győzelmesen fejezte be, elévülhetetlen monumentumot emelt magának. S ennek az érdemnek oroszlánrésze Szilágyi Dezsőt illeti meg.
De mindezek ellenére lehetetlen meg nem látnunk azt a mélységes űrt, melyet e jelentékeny erő lesodortatása az aktív politika teréről, azután végleges letűnése, közéletünkben hátrahagyott. Mindenek felett állami intézményeink szerves és a haladás szellemében való kiépítése körül éreztük meg és érezzük maiglan ennek az éles észnek s nem mindennapi akaraterőnek a hiányát. Életének tulajdonképpeni programját csak akkor valósíthatta volna meg, ha mint vezető államférfi huzamosabb ideig a kormány élén működhetett volna. Hogy előtte mint életideál ez lebegett, kétséget nem szenved. Ennek figyelembe vétele nélkül nem egy tünete Szilágyi küzdelmekben gazdag pályájának rejtély marad a szemlélő előtt.
*
Szilágyi Dezsővel való első találkozásaim 1862-ben voltak, mikor az egyetemen a joghallgatók segítő egyletét alapítottuk. Ez ifjúsági mozgalmakban az akkor harmadéves joghallgató Szilágyi Dezső volt a vezér. Kész szónok volt már akkor is.
Sűrűbben érintkeztem vele öt évvel később, mikor a Pompéry János szerkesztette "Magyarország" című lap munkatársa voltam. A munkatársak közül ma még Maszák Hugó van életben. Szilágyi Dezső a Pompéry terjedelmes lakásából bírt albérletben egy kényelmes legénylakást. A szerkesztőségnek azonban az ő lakosztályára is szüksége volt s azért nemsokára elköltözött, de ismeretségünk fennmaradt. Akkor miniszteri titkár volt Szilágyi Horváth Boldizsár mellett. Később, mikor a "Magyarország" megszűnt, én költöztem Szilágyi egykori lakásába s évekig laktam benne. Ha találkoztam vele, el nem mulasztotta megkérdezni: "mit csinál a görög?" Pompéry ugyanis görög eredetű, Miskolcon honos kereskedőcsaládból származott.
Szilágyi gyorsan emelkedett a hivatali ranglétrán. A hetvenes évek elején hosszabb ideig időzött hivatalos kiküldetésben Angliában. Onnét való visszatérte után a törvényelőkészítő bizottság élén állt mint miniszteri tanácsos. Ebben az időben én a miniszterelnökségi sajtóosztály vezetője voltam. Sűrű érintkezésben álltam vele s alig volt aktuális politikai kérdés, melyet alaposan meg nem vitattunk volna. A vitatkozás volt az ő eleme. Ugyanaz volt az az ő szellemének, ami a naponkénti vívógyakorlat testi szervezetének. Európa szállodabeli vacsorálgatásainkat néha mélyen az éjszakába benyúló, kettesben folytatott vitatkozásaink követték, melyekben egy parlamenti kampányra való gondolatot produkáltunk. Néha Wahrmann Mór, a nagyeszű képviselő társult hozzánk. Ilyenkor alaposan bonckés alá került a bank- és valutakérdés, mely akkor nagyon időszerű volt, mert az osztrák nemzeti bank a tehetséges, de magyarellenes Lucam vezértitkár vezetése alatt formális hadjáratot folytatott ellenünk, melynek taktikai alapja Magyarország hitelügyi kiéheztetése volt. Az e vitatkozások alkalmával nyert benyomások emléke indíthatta Szilágyit húsz évvel később igazságügyminiszter korában arra, hogy a bank- és valutakérdésről, mely akkor ismét napirendre került, emlékiratot íratott velem. Ő mindig nagy súlyt helyezett teljesen független gondolkozású emberek minden melléktekintettől mentes véleményének megismerésére.
Szilágyi Dezső tudásának terjedelme és mélysége már akkor, a 70-es évek elején az én megítélésem szerint aligha felül nem múlta az akkor szerepelt valamennyi magyar politikus tudását s e mellett ment volt minden doktrinerségtől, melybe ezek közül - éppen a legtanultabbak - gyakran beleestek. Tulajdonképpeni szakmája a jog volt, de az ő univerzális gondolatvilága messze túlterjedt a magyar jogászvilág többi jeleseinek felfogásán, mert ez ritkán haladja túl a szoros értelemben vett magánjog kereteit, míg a Szilágyié az egész állami életet átölelte, beleértve közjogi kérdéseket és a nemzetközi politikát is, mely utóbbi a mi táblabíró politikusainknak mindig a gyenge oldala volt.
Jellemző, hogy ez a tág látkörű és nagytudású ember soha sem írt sem könyvet, sem nagyobb értekezést. Igaz, érkezése nemigen volt erre, mert aránylag rövid politikai pályafutása alatt ideje és ereje javát lefoglalta a gyakorlati politika. De ehhez járult az, hogy az ő egyre fejlődésben, hogy nem mondjam, forrongásban levő gondolatvilága még nem jutott el a teljes befejezettség fokára s ő úgy érezte, hogy még nem érkezett el annak az ideje, hogy gondolatait paragrafusokba szedje s tudós könyvekben elraktározza. Felületes gondolkozóknál hamar elérkezik ez az idő, nem úgy annál, aki előtt mindig új és tágabb perspektívák tárulnak fel.
Szilágyinak mindig úgynevezett nagy beszéde azt a benyomást tette, mintha erupciója volna a felgyülemlett gondolatoknak. Mikor egy-egy ily nagy beszéd tartására felemelkedett, emlékeztetett bennünket a zsilipek felvonására, amit a felgyülemlett ár ellenállhatatlan előretörése követ.
Szilágyi hosszasan és behatóan szokott foglalkozni azzal az aktuális kérdéssel, melyre megtartandó "nagy" beszéde vonatkozott, de gondolatainak megszületése mindig oly módon történt meg, hogy képzeletben mintegy maga előtt látott egy nagy hallgatóságot s egy megtámadandó és megcáfolandó ellenfelet. Mint az igazi hadvezér csak a csatatéren fejti ki egész erejét - jóllehet a csataterv nagy vonásait előre megállapította -, úgy Szilágyi szónoki talentumának fogalmához is szinte hozzá volt nőve a "tisztelt Ház". Szónoklatának legmarkánsabb vonása a polemikus elem volt. Szónok volt ő a debatterek legfélelmetesebb fajtájából. Ettől a speciális vonástól eltekintve beszédei általános jellegére nézve a magyar parlamentben legtipikusabb képviselője volt annak a modern parlamenti szónoklatnak, melynek európai mintaképéül Bismarckot tekinthetjük. A pátosz egészen hiányzott Szilágyi beszédeiből, aminthogy hiányzott egyéniségéből is. Annak a patetikus iskolának, melynek Kossuth Lajos volt felülmúlhatatlan mestere, a 67 utáni magyar parlamentben már csak br. Eötvös József és Irányi Dániel volt jelentősebb képviselője, s mint utolsó mohikán, még Horváth Boldizsár számítható ezekhez. A joggal "modern"-nek nevezhető irányt tulajdonképp Deák Ferenc vezette be nálunk, mert az ő szónoki egyénisége már fiatal kora óta mintegy természetszerű megtestesülése volt a nem deklamáló modornak. Ehhez sorolandó gr. Andrássy Gyula, aki azonban inkább szellemi causeur, mint harcias debatter volt. Ez utóbbi vonás erősen kidomborodott Kerkapoly Károlyban, legnagyobb tökéletességét érte el Szilágyi Dezsőben.
Ez a szónoklati "műfaj" - ha szabad e szót itt alkalmazni - szinte kizárja a beszédek írásban való kidolgozását és betanulását, a mondatok gondos kicsiszolását. De ez nem azt jelenti, hogy Szilágyi nem készült beszédeire, habár ezek akkor, mikor elmondattak, a rögtönzés benyomását tették s a formában és sok, kivált polemikus részletben valóban rögtönözve voltak. Rövidebb felszólalásai természetesen mind ebbe a kategóriába tartoznak. Nagy beszédeire azonban sokszor hetekig készült, ami alatt nem az íróasztalnál való görnyedést kell érteni, hanem azt, hogy az a gondolatcsoport, mely a "nagy" beszéd tartalmát szolgáltatta, sokáig foglalkoztatta az ő soha sem pihenő szellemét. Órákig tartó hosszú sétáink közben nem egyszer volt alkalmam előre megismerni tartandó beszédének alapgondolatait. Ilyenkor alig volt képes másról beszélni, mint arról a kérdésről, mely lelkét egészen elfoglalta. Saját lelkéből ilyenkor újabb és újabb ötletek pattantak ki s mesterileg értett hozzá, abból, akivel beszélt és vitatkozott, új gondolatokat, mint a tűzkőből a szikrát, kicsiholni. Ez a kicsiholt gondolat aztán az ő gondolattárházát is gazdagította.
Volt eset, hogy vagy hosszabb séták közben, vagy itt, budai lakásomon, hova időnként ellátogatott, tövéről-hegyére megtárgyaltuk a kérdést, melyről beszédet tartani készült. Itt ülök belemélyedve régmúlt idők emlékeibe, s mintha most is ott látnám oroszlánfejű alakját szemben vele a karosszékben, ebben a szobában, ahol e sorokat írom. Tudom, hogy csak káprázat e látomány, mégis szeretném megszólítani: Álomkép, ne tűnjél el, maradj itt, varázsold vissza a múlt időket, melyekre emlékezni az öreg szakembernek oly jól esik! De hát az álomképek nem szoktak felszólításainkra felelni. Egy pillanatig mintha némán tekintene rám, azután szétfoszlik a semmiségben, melyből a visszahozhatatlan múlt vigasztalan üressége mered felém.
*
Szilágyi beszédeinek egyik legerősebb oldala a maró szarkazmus volt. A közbeszólások nemcsak nem zavarták, hanem a gyakran mázsás erővel lesújtó visszavágások sziporkázását váltották ki, amire azután rendszerint az "élénk tetszés", vagy "zajos derültség" következett. Nem tartozott azok közé, kik - mint például Deák Ferenc - kímélik az ellenfelet, úgy számítván, hogy így talán meggyőzhetik. Szilágyi nem adott, de nem is kért és nem is várt pardont. Jól tudta ő, hogy - ritka kivételeket leszámítva - a parlamenti praxisban puszta falra-borsót-hányásnál nem egyéb a más állásponton állókat meggyőzni akarni. Ezeket legyőzni kell, ha lehet, egészen szétmorzsolni.
Ez különben megfelelt az ő temperamentumának is s az emberekről való felfogásának, melyben semmi szentimentalizmus nem volt. Tudott gyűlölni s ezt nem is titkolta, mert nem félt, mivel erősnek érezte magát. De alighanem túloznék, ha azt állítanám, hogy ellenszenveivel csak megközelítőleg is hasonló magaslaton állott az emberekhez való szeretete. Aligha létezett a földön oly élőlény, akiért Szilágyi rajongott s olyan is kevés, aki iránt vonzalma a közepesnél magasabb hőfokot ért volna el.
Egyáltalán nem volt optimista az emberek értékének felbecslésében. Azokat az átlagembereket, akik elvégre a parlamentnek s az úgynevezett művelt társaságnak legnagyobb részét kiteszik, két kategóriába sorozta. Egyikhez tartoztak a kapaszkodók és panamázók, kik kicsike tehetségtőkéjükből uzsorakamatokat igyekeznek kiszorítani. Ezeket - mondjuk ki nyíltan - őszinte és becsületes megvetésével sújtotta. A másik kategóriába sorozta a jóindulatú középszerűségeket. Ezeket úgy tekintette, mint felnőtt gyermekeket, s jóízű cukorkáival traktálta.
Egy jellemző vonás. Egy szörnyű meleg nyári délután többekkel ül együtt a klubban. Néma csend, egyike ama kínos szüneteknek, melyek a kedélyekre nehezedő unalom lidércnyomását jelezni szokták. Egyszerre Szilágyi a társaság egyik kedvelt tagja felé fordul s következő sóhajszerű szavak lebbennek el ajkairól: Ugyan, Náci, állíts már valamit, hadd bizonyítsam be, hogy milyen sz...r vagy! A derék férfiú elértette a kissé vaskos tréfát s volt benne annyi humor, hogy meg ne nehezteljen érte.
A valódi kiválóságot egyébiránt Szilágyi is érdeme szerint méltányolta, de soha érdemén felül s ott, hol az ő erős egyéniségének útjában állott, bizony távol volt a jámbor meghódolástól. Benne nem volt meg az altruizmusnak az a kissé regényes kultusza, melytől alig választható el bizonyos méla rezignáció. Az "Uebermenschek" fajtája rendszerint nem képes erre. Szilágyiban az átlagosnál sokkal erősebb volt az "Én", moráljának kimagasló vonása az volt, melyre Bismarck alkotott egy kissé talán eufemisztikus kifejezést, mert hisz ez neki is egyik fő jellemvonása volt: gesunder Egoismus.
Ez az egészséges önzés nem zárja ki a jó viszonyt az emberekkel, de mindig csak a kölcsönösség alapján. Do ut des, facio ut facias! De nem is gyűjti a hívek lelkes táborát a politikus mögé, ha ez szellemileg hivatott is a vezetésre. Itt már csak az uralkodni tudás segít, az a hatalom, melyhez nem elég az értelmi felsőség, s mely a Bismarckok és Napóleonok titka. Rendes viszonyok közt a nyáj szívesen követi a vezérkost, de annyit megkíván, hogy ha különb is nálánál, mindenesetre az ő fajtájából való gyapjas állat legyen.
Szilágyi ridegebb és hidegebb egyéniség volt, hogysem ez a nyájgyűjtő tulajdonság kifejlődhetett volna benne. Ő sokkal különbnek érezte magát a nyájnál, s az emberek többé-kevésbé tartózkodók azzal szemben, akiből ezt kiérzik s akiről sejtik, hogy nagyon is keresztüllát rajtok. Szilágyi nem tudott, s úgy látszik, nem is akart udvarolni. Nem is lett neki soha udvara. Voltak, akik tisztelték és voltak, akik féltek tőle. Politikai súlya, egész nyilvános pozíciója kizárólag képességének a szokottnál nagyobb fajsúlyán nyugodott. A puszta tehetség - "das Talent an sich", lehetne németesen mondani -, melyet nála sem vagyon nem támogatott, sem családi összeköttetések nem hatványoztak, ritkán érvényesült így egészen a maga emberségéből a nexusoknak és protekcióknak ebben az őshazájában. Szilágyi egyébiránt tisztában volt vele, hogy csak a maga erejére támaszkodhatik s hogy vannak elegen, akik szívesen elnyomnák, ha tehetnék.
Egy alkalommal a vívásban való folytonos gyakorlatairól esett szó. Ekkor azt mondotta nekem, hogy a vívás neki nem puszta testgyakorlat, hanem szükséges feltétele politikai pozíciója biztosításának. Úgy vélte, hogy ha a kardot nem forgatná épp oly jól, mint az ékesszólás fegyverét, esetleg elnyomták volna azok, akik nálánál gyengébbek, de ravaszabbak s amellett nexusokra támaszkodók és erőszakosak, s ami fő, egy ellen többedmagukkal voltak.
*
Szilágyi 1872-ben lépett be a képviselőházba. Akkor még nem volt inkompatibilitási törvény, mely meggátolta volna, hogy miniszteri tanácsos képviselő lehessen. Gyulafehérváron jutott neki kerület. Ezek az erdélyi rotten-borough-ok arra az egyre, persze csakis erre, jók voltak, hogy az autochton dzsentrihez nem tartozó tehetséges emberek ily helyeken még legkönnyebben jutottak mandátumhoz - természetesen vagy a kormány kegyelméből vagy szabott áron.
A véletlen úgy akarta, hogy Szilágyi első beszédét - szűzbeszédnek ízléstelenség volna nevezni - éppen annak a Tóth Vilmos-féle választási törvényjavaslatnak a védelmében tartotta (1872. február 27-én), mely azt a csudálatos erdélyi választási törvényt is, valamint a magyarországi választási törvény tökéletlenségeit is hűségesen konzerválta. Közbevetőleg legyen mondva, Szilágyi kénytelen volt ezt a rossz javaslatot védeni, nemcsak mivel miniszteri tanácsos volt, hanem mert része is volt annak kidolgozásában. Ez azonban tisztán a kodifikatórius technika értelmében veendő. És itt szükséges megjegyezni azt is, hogy mi volt az a törvényelőkészítő bizottság, melynek élén Szilágyi állt. Ennek a nemsokára Istenben megboldogult intézménynek hangzatos neve mögött ne képzeljen az olvasó valami államtanácsfélét vagy általában olyan közeget, melynek valami kezdeményezési joga van. A törvényelőkészítő bizottság egy neme volt a magasabb korrektori intézménynek, melynek hivatása volt a minisztériumokban készült törvényjavaslatokból a kirívóbb stiláris szörnyűségeket és kodifikatórikus baklövéseket kiküszöbölni s legfeljebb még arra ügyelni, hogy az egyes miniszterek törvényjavaslatai más miniszterek törvényjavaslatait vagy már létező, de módosíttatni nem szándékolt törvények egyes intézkedéseit agyon ne üssék. Ennek a hibaböngésző hivatalnak az élére állították Szilágyi Dezsőt. Ebben a hivatalban módja volt és ideje ismereteit bővíteni, de arra nem gondolhatott, hogy valamit alkosson.
Senki sem ismerte jobban annak a szerencsétlen és az "első magyar obstrukció" mocsarában megfojtott választási törvényjavaslatnak az elhibázott voltát, mint Szilágyi Dezső. Első parlamenti debut-jével úgy járt, mint az a tehetséges fiatal ügyvéd, ki valamely rafinált gazember védelmében aratja első babérjait s aki védőbeszéde ellenére magában arról van meggyőződve, hogy bizony érdemes volna becsukatni ezt a frátert.
Szilágyi úgy segített magán, hogy egyszerűen ő is, mint a kormány és a többség, elfogadta megingathatatlan kiindulási alapul azt az alaptételt, melyen az egész javaslat felépült, hogy tekintettel a fennálló, bizonyos tekintetben ideiglenes jellegű adórendszerre, tekintettel a kellő adatok hiányára, tekintettel arra, hogy e hiányzó adatok pótlására már nincs is idő, és tekintettel arra, hogy a 48-i törvény zűrzavaros állapota mégis mellőzhetetlenné teszi oly novella alkotását, mely ennek a zűrzavarnak véget vet, és tekintettel még sok minden félére: az új törvénynek kizárólag a 48-i törvény alaki szabatosítására kell szorítkoznia, de szigorúan tartózkodnia a cenzusnak minden módosításától, természetesen mindenek felett annak leszállításától.
Ezen - köztünk mondva nem megtámadhatatlan, de nem is egészen őszinte - alaptételt egyszer elfogadva, a többi bizonyítás egy oly született debatteri kapacitásnak, aminő Szilágyi volt, ment, mint a karikacsapás. Szilágyinak még az a szerencséje is volt, hogy az ellenzéknek Tisza Kálmán által benyújtott ellenjavaslata sem volt jobb a Deákék vásznánál. Irányinak az általános szavazat behozatalát célzó javaslatát pedig abban az időben senki sem vette komolyan, még a saját pártja sem - talán magát Irányit kivéve. Szilágyinak tehát pompás alkalma volt hatalmas csapásokat mérni az ellenzék mindkét árnyalatára. A hatás fényes volt. Sokat vártak tőle, de ő még többet nyújtott. Az egész kormány és a Deák-párt vezető férfiai siettek a szónoknak gratulálni, elhalmozták dicséretükkel. Szilágyi egy csapással berukkolt a parlament nobilitásainak sorába.
Csak futólag említem, hogy az agyonbeszélt javaslatot 1874-ben követte gróf Szapárynak, ki belügyminiszter lett a Brittó-kabinetben, nem sokkal jobb javaslata, mely mint választási törvény ma is fennáll. Ennél a javaslatnál Szilágyinak ugyanaz a szerep jutott, mint a Tóth Vilmos-féle javaslatnál. De ezúttal Tisza Kálmán megkegyelmezett a javaslatnak, mert már arra gondolt, hogy a tervezett fúzió révén maga fog kormányra jutni.
Visszatérve Szilágyi első nagy parlamenti sikerére, nem hallgathatom el, hogy a gratulációkban nyilvánult siker fényét csakhamar követte az árnyék. Néhány nap múlva Simonyi Ernő beszélt s azt állította, hogy azokat a szép fejtegetéseket, melyeket Szilágyi az Irányi javaslata ellen elmondott, nem most hallotta először, mert ezeket az érveket Low angol parlamenti tag használta egy 1866-ban tartott beszédében. Simonyi szerint még a szavak is ugyanazok lettek volna. Simonyi vádja nem tett valami mély hatást. Hisz talán nem is valami szentségtörés, ha valaki az általános szavazati jog ellen érvelve ugyanazokat az érveket hozza fel, amelyeket már más is használt. Hogy még a szavak is körülbelől ugyanazok! Vajon nem szabad-e például egy, már Arisztotelész által használt érvet vagy akár kifejezést használni anélkül, hogy minden egyes esetben megemlítenők, hogy ezt Arisztotelész mondta. Szilágyi, s úgy látszik, a ház is ezt a dolgot annyira nem tartotta fontosnak, hogy nem is reflektáltrá. Tizenegy esztendő múlva Polónyi Géza jónak látta Szilágyi orra alá dörgölni a Simonyi vádját. Ekkor Szilágyi így felelt Polónyinak: Ne bújjék a Simonyi Ernő háta mögé! Tegnap nem arról beszélt, hogy Simonyi Ernő mondotta, hanem a maga nevében nagy diadalmasan hivatkozott arra, hogy mégsem mondaná el itt a házban Low beszédét, mit egyébiránt elhiszek, mert ha jól vagyok értesülve, angolul se tud. De újólag kijelentem, hogy mint akkor, úgy most is gyermekes rágalomnak tartom és megvárom, hogy akár a képviselő úr, akár bárki más szíves lesz nekem bebizonyítani, hogy Lownak bármelyik beszédét akár részben, akár egészben beszédembe foglaltam volna.
És ezzel napirendre térek az egykor sokat emlegetett incidens felett.
*
Az a nyomasztó légkör, mely a Deák-párti uralom utolsó három évében, s méginkább a fúzió után a parlamentre nehezedett, nemigen volt alkalmas arra, hogy benne egy felfelé törő tehetség kibonthassa szárnyait. Mindennek dacára Szilágyi már ez időben akkora parlamenti tekintéllyé lett, hogy a fúzió alkalmával Széll Kálmán igazságügyminiszterül ajánlotta Tiszának. De Tisza nem fogadta el, amin nem csodálkozhatunk, mert Tiszáról csakhamar kitűnt, hogy nem tűrhette az oly embereket, kikben önálló tehetség és akarat lakott. Még Széllt is csak kényszerűségből vette be a fúziós kabinetbe s Trefortot megtűrte, mert kénytelen volt vele, de különben az ő balközépi gárdájának szürke embereivel vette magát körül.
Szilágyi bennmaradt a fúzióból alakult úgynevezett szabadelvű pártban. Tevékenysége ez években ugyanaz maradt, ami egykor a törvényelőkészítő bizottság élén s a Deák-párti minisztériumok idejében a parlamentben is volt: hibaböngészés rossz törvényjavaslatokban, e hibák esetleges kijavítása. Rossz törvényjavaslatok kényszerű védelmezése a Házban, tekintettel a pártkötelékre. Kivétel az a szenvedélyes harc, melyet Csemegivel a büntetőtörvényjavaslat egyes intézkedései miatt megvívott. Akkor Csemegi győzött, de a hibák kijavítását utólag mégis szükségesnek tartották a szakemberek. Küzdött Perczel igazságügyminiszterrel is a kúriai bíráskodásról szóló javaslat tárgyában. Kiküszöbölte a hibákat a gyámügyi törvényjavaslatból.
De nem csoda, hogy az efféle böngészet nem elégítette ki Szilágyi ambícióját. Még kevésbé érezhette magát jól annak a pártnak miliőjében, melyet Tisza az 1875-i választásoknál lehetőleg a maga képére teremtett át, melyben hemzsegett a sok volt szolgabíró s egész serege ült a tehetségtelen hivatalnokoknak, kiknek a képviselőség a tréfás kifejezés szerint csak afféle szamárlétra volt, eszköz a gyors emelkedésre. A volt balközépi elemekkel elárasztott, magát szabadelvűnek nevező pártban erősen kidomborodtak a mamelukságnak tulajdonságai.
A szavazógép egyik kerekének lenni, ez nem volt Szilágyi Dezsőnek való életcél. De tűrt egy darabig. Kilépése nem volt elhamarkodott.
A szorosan pénz- és adóügyi kérdéseken kívül tulajdonképpeni fő akciója a Tisza-kormánynak első három évében az Ausztriával való pénzügyi és közgazdasági kiegyezés megújításában merült ki. Ez volt az a tér, hol Tisza sokat ígért s hol tőle az ország - ellenzéki vezér korában tanúsított magatartása után - joggal sokat követelhetett. S ez a kiegyezési akció az egész vonalon oly vereséggel végződött, melyet joggal kapitulációnak lehetett nevezni. Már maga a tárgyalások végtelenbe húzódása méltán lehangolta nem csupán az ellenzéket, nem csupán az ország közvéleményét, hanem a kormánypártnak függetlenebb elemeit is. A huzavona s az ebből ismételve következett kényszerű provízium eo ipso az osztrákoknak használt, mert a fennálló állapot nekik kedvezett, mert ők élvezték a fogyasztási adóknál s az adóvisszatérítéseknél a sok milliónyi jogtalan hasznot, Magyarország szenvedte a megfelelő igazságtalan károsodást.
De hát mindezekről a Tisza Kálmán viselt dolgainak előadása kapcsán lesz helyén érdemileg szólani. Most csak annyit: hogy az elégedetlenség magában a kormánypártban már 1876-ban nőttön-nőtt. Főleg abból az okból, hogy a kormány az általa különösen előtérbe helyezett bankkérdésekben sem bírta ígéretét beváltani, már 1876. május 10-én hetvenhatan kiléptek a szabadelvű pártból.
Szilágyi Dezső azonban ezúttal még nem lépett ki, jóllehet kevéssel előbb, mikor Tisza Kálmán április 22-én a pártnak hatvan kiváló tagját bizalmas értekezletre meghívta s velök az egyezkedési tárgyalások eddigi eredményeit megismertette, Szilágyi azok közé tartozott, kik a közölt eredményekkel megelégedve nem voltak. Ezek közé tartoztak vele együtt oly férfiak, mint Csengery Antal, Bittó István, Kerkapoly Károly, Korizmics László és még többen. Minthogy azonban a fentebb említett hatvan tag kilépésének fő oka a bankkérdés volt, Szilágyi pedig ebben a kérdésben a kilépők felfogását nem osztotta s az önálló jegybank felállítását a valuta rendezése előtt erőszakolhatónak nem tartotta: egyelőre nem lépett ki.
A kormány ebben az időben még azt állította, hogy vagy keresztülviszi a májusi stipulációkat - egy társulatnak engedélyezendő két külön bank a jegyek kölcsönös kényszerforgalmával a monarchia két államában -, vagy felállítja az önálló magyar jegybankot. Aki ez időben a sajtóban azt a nézetét merte kijelenteni - mint például e sorok írója -, hogy a valuta helyreállítása előtt épkézláb magyar jegybankot felállítani lehetetlen, azt az egész kormánysajtó az Ausztriával való cimboráskodás vádjával illette.
S mi következett be? 1877-ben kitűnt, hogy a kormány az általa felállított alternatíva egyik részét sem tudja teljesíteni. Erre bekövetkezett a Tisza-minisztérium leköszönése, egy sor politikai nobilitásnak a királyhoz való meghívatása, ezeknek előrelátható vonakodása a tökéletesen megrontott helyzetben minuendo licitáció alakjában való kormányvállalástól. Tisza tehát újra vállalkozott a kormányalakításra, de ahelyett, hogy beismerte volna, hogy a valuta rendezése előtt önálló magyar jegybankot azért nem tud felállítani, mert ez lehetetlen, azt mondotta, hogy azért nem állítja fel, mivel a korona abba bele nem egyezik. Szerencséje volt, hogy a korona szaván nem fogta, mert ez esetben kitűnt volna, hogy tárgyi okokból képtelen megcsinálni azt, amit előbb oly hangosan követelt, utóbb oly hangosan ígért.
Szilágyi kitartott a szabadelvű pártban mindaddig, míg végleg szét nem foszlott az utolsó remény is, hogy az országnak a fogyasztási adóknál szenvedett sok milliót kitevő károsodása orvosoltatni fog. Ez 1878 elején a vámszövetségi javaslat tárgyalása alkalmával tűnt ki. Most már lerázva magáról a pártfegyelem nyűgét, eddig soha nem tapasztalt mértékben mutatta ki imponáló debatteri erejét abban a két nagy beszédben, mellyel e vitában részt vett. A hatás annál nagyobb volt, mivel az eddig előtte idegen közgazdasági és pénzügyi kérdések talaján mozogva, itt is meglepő jártasságot tanúsított. A vámszövetségi törvényjavaslathoz módosítványt terjesztett elő, mely szerint a szabad forgalom köréből kivétettek volna az állami egyedárúság tárgyai, valamint a fogyasztási adó alá eső cikkek: a sör, a szesz és a cukor. Csatlakoztak a módosítványhoz a közjogi alapon álló politikusok közül oly tekintélyes férfiak, mint gr. Apponyi Albert, Kerkapoly, Horánszky Nándor, Dániel Ernő, Molnár Aladár, Pulszky Ágost, Kállay Béni és még sokan.
Álljanak itt január 28-i beszédének végszavai: Jól tudom, hogy súlyos a kormány helyzete, jól tudom, hogy elmérgesített alakban van itt ez a javaslat. De én mégis kérdést intézek hozzá: nem zárkózik-e el ez a javaslat oly módosítása elől, mely beiktatja az 1867-i felmondási záradékot, kitörli az osztrák-magyar Lloyd segélyezésének megemlítését; van-e kilátás a fogyasztási adóknál szenvedett s a pénzügyi vámok által legfelebb 20 percentig kompenzált károsodás megszüntetésére? - Ha nincs kilátás, én szavazatomat azon tekintetek alapján, melyeket kifejtettem, kénytelen leszek a törvényjavaslat ellen adni.
E kérdésekre a válasz tagadó volt s ezzel ténnyé vált Szilágyi kilépése a kormánypártból.
*
Szilágyi a szabadelvű pártból kilépett képviselőkkel együtt, kik benne látták vezérüket, már 1878 ápril elején csatlakozott az alakulóban levő egyesült ellenzékhez. A kezdeményezés a párt megalakítására gr. Apponyitól, ki a jobboldali ellenzéknek b. Sennyey után vezére lett s a kabinetből kilépett b. Simonyi Lajos volt kereskedelmi minisztertől indult ki, aki körül a kormánypártból kilépett "független szabadelvű párt" sorakozott. Az egyesülés nem ment könnyen. Apponyi az egyesülés napján Szilágyi és b. Simonyi csoportjára célozva azt mondotta: "Ezek az urak messzebb stációra váltottak jegyet, ami azonban minket nem akadályoz, hogy a mi állomásunkig ugyanazon a vonaton utazzunk."
Az új párt egyesülését tudató nyilatkozat is kijelenti, hogy "nem járulhattunk volna oly egyesüléshez, mely elveinkkel ellenkező törekvéseket tűzött volna ki, de viszont nem tekinthetjük az egyesülés akadályául azt, hogy vannak törekvéseink, melyeket eddig egyedül képviseltünk." Gr. Apponyi Albert bobrói választóihoz intézett nyílt levelében hangsúlyozta, hogy "a pártok küldöttjei konstatálták, miben egyeznek és miben térnek el a nézetek, s ekkor kiderült, hogy a mai pillanat válságos föladványaira való tekintettel sokkal több és sokkal fontosabb az, amiben egyetértünk, mint az, amiben különbözünk." Megemlítendő azonban, hogy a jobboldali ellenzék tagjai nem mind csatlakoztak az új párthoz. Többen, így Kállay Béni is, a szabadelvű pártba léptek be.
Szilágyi a párt megalakulása alkalmával tartott beszédében arra utalt, hogy az egyesülés reális alapjai le vannak téve a közös pártnyilatkozatban. Amely kérdések e nyilatkozatban nem foglaltatnak, azokra nézve fennáll minden tagra nézve az a kötelesség, hogy keressék a nézetek kiegyeztetését az együttlét folytán megerősödő szimpátiák által. Amire még nem találnók, azokra nézve fennmarad mindenkinek a véleményszabadsága. Tizenhárom évvel később, igazságügyminiszter korában egyik beszédében (1891. okt. 17-én) visszatért erre a tárgyra s konstatálta, hogy midőn az egyesült ellenzék a maga programját formulázni kívánta, a közigazgatási programot ő - Szilágyi - vállalta magára, a közgazdaságit pedig gr. Apponyi. Amint Szilágyi a programot előadta, a pártban ellentmondásra talált. Azért ezt a napirendről levették és Szilágyi a házban később a saját felelősségére terjesztette elő.
Az első időben az új párt tagjai bizonyos optimizmussal tekintettek a jövőbe. Hitték, remélték az ellentétek simulását. Ez a remény azonban nem teljesült.
Az első években a párt akciója oly kérdésekre szorítkozhatott, melyeknél lehető volt a pártot szétfeszítő elemeknek a felszín alatti lappangása. Három csoportja a kérdéseknek uralkodott a helyzeten 1878-tól körülbelül 1882-ig: a Tisza által kezdeményezett tökéletlen reformtörvények sorozata, melyek szinte kihívták az ellenzék minden árnyalatát a közös ostromra s melyekre Szilágyi találóan mondotta ki, hogy egytől-egyig oly alkotásokat céloztak, amelyek eleve a lebontásra voltak rendeltetve. Nem volt e reformok közt egy sem, mely megérdemelte volna, hogy fennmaradjon. A második csoport az Ausztriával megújítandó közgazdasági és pénzügyi kérdéseket s ezzel kapcsolatban az államháztartás egyensúlyának helyreállítását célozta. A hosszas huzavona után végre tető alá juttatott kiegyezés a Tisza-kormány tökéletes vereségével végződött. Félmilliárd forint új adósság, 50 millió új teher s ennek dacára harminc millió deficit, ez volt a Tisza-kormány első hat évi gazdálkodásának mérlege.
A harmadik csoportot alkotta a keleti politika, különösen a boszniai kérdés. Az e kérdésben folytatott s egész 1882-ig terjedő parlamenti akcióban a képviselőházban és a delegációban Szilágyi bámulatos debatteri képessége vezetett. Ebben a kérdésben, mint alább még lesz alkalmam rámutatni, kevés kivétellel az egész közvélemény Szilágyi mögött állt.
Abban a mértékben, amelyben e kérdéscsoportok aktualitása csökkent s vele együtt a harc heve lohadni kezdett, gyengültek az egyesült ellenzéket összetartó kapcsok, ellenben előtérbe tolakodtak oly kérdések, melyekben a pártot szétfeszítő elemek voltak túlnyomók.
Az egyesült ellenzék támadó ereje 1880-ban, március első napjaiban érte el tetőpontját. Ez volt egyúttal Szilágyi és Apponyi vállvetett működésének kulminációja. Szilágyi nevezetes büdzsé-beszédében a közigazgatási reformot tárgyalta. Alapelvei voltak: a tisztviselők élethossziglan való kinevezése a kormány által. De Szilágyi kifejtette, hogy ez nem meríti ki a reformot. A szervezetet is javítani kell, továbbá szigorúbbá kell tenni az ellenőrzést és pedig nemcsak felfelé, hogy a kormány rendeletei gyorsan és pontosan végrehajtassanak, hanem lefelé is, hogy a polgárok minden közigazgatási önkény ellen megvédessenek. Közigazgatási bíróságokat kell tehát szervezni, melyekben a választott elemek lennének többségben. Itt nyílnék legfontosabb tér az önkormányzati elemek számára. De ezeknek nem csupán ily ellenőrző szerepet szánt Szilágyi, hanem bizonyos közérdekű intézkedéseket is ezek kollegiális elintézésre kívánt utalni, melyek közül némelyek megmaradnának a megyei bizottság illetősége alatt, de e mellett alakíttatnának kisebb területi egységek az illető terület - járás - közös érdekei számára. E kisebb természetes érdekkörök számára az illető területen lakó megyei képviselők sorából kerületi bizottságok alakíttatnának.
Szilágyinak e nagy beszéde valóban nagyszabású közigazgatási programot fejtett ki az ország színe előtt. Lényege az, hogy az önkormányzatba, ott ahol ez helyén van s hol ennélfogva meghagyandó, valódi életet akart önteni. Abban is előnyösen különbözött Tisza terveitől, hogy a városok számára külön törvényt akart, míg Tisza pár év múlva meghozott megyetörvénye a városokat beleerőszakolta a megyetörvény Prokrusztész-ágyába.
Gróf Apponyi e nagy vitában az összes közgazdasági kérdéseket karolta fel. Harmadiknak csatlakozott e két hatalmas szónok mellé Széll Kálmán (ki 1878 vége felé a pénzügyminiszterségről leköszönt). Széll az egész pénzügyi politikát ölelte fel. E három nagytehetségű férfiú parlamenti felvonulása emlékezetes napja volt a magyar országgyűlésnek.
Ennek az imponáló zászlóbontásnak azonban nem lett gyakorlati eredménye. A hiba abban volt, hogy ez az akció sem kellőképp előkészítve nem volt, sem kellő erővel nem folytattatott. E három nagy parlamenti ember úgy látszik, elfeledte, hogy az országgyűlési épület falain kívül is laknak emberek. Feledték, hogy a politikában az izgatás folytonosság anélkül nagyobb eredményeket elérni nem lehet. Feledték, hogy egy érv százszor ismételve többet nyom, mint száz érv, melyet csak egyszer mondanak ki.
Tisza válasza Szilágyi programjára felületes ötölés-hatolás benyomását tette. Nem foglalkozott ennek az ércből öntött közigazgatási programnak egészével, hanem egyes kikapott részeteken nyargalt s arra vigyázott, hogy ne angazsálja magát. Közigazgatási ankétet ígért (ez az év november havában meg is tartatott), de úgy beszélt, mintha az ankét megtartása után nem tartaná kizártnak, hogy a Szilágyi javaslatát elfogadja.
Szilágyira nézve az egyesült ellenzék élén való szereplése azzal az előnnyel járt, hogy hogyha pozitív alkotásokra nem nyitott is előtte tért, legalább most már nem volt kénytelen rossz törvényjavaslatok hibáinak böngészésére és kijavítására fecsérelni tehetségét, hanem akadálytalanul kifejthette tehetségének, tudásának, szónoki erejének sasszárnyait.
A mélyebben látók azonban már az egyesült ellenzék első éveiben is meg voltak győződve, hogy Apponyinak és Szilágyinak együttműködése egy párt élén soká nem tarthat. Alapjában természetellenes volt a realisztikus Szilágyinak együttes vezérkedése a romantikus Apponyival. Vérmérsékletük, egész világnézetük különbözősége kizárta a harmonikus együttműködést. Az pedig elképzelhetetlen volt, hogy az egyik alárendelje magát a másiknak. Az volt tehát a kérdés, hogy melyik fogja a másikat kivetni a nyeregből. Voltak jeles tehetségek a pártban - csak Hodossy Imrét és Horváth Lajost említem -, kik Szilágyival együtt a Deák-párti hagyományokat képviselték. Ezek Szilágyival tartottak.
De hát minden pártnak számbeli többségét a középszerűségek alkotják, kik a kérdések mélyére nem hatolnak, hanem inkább a tetszetős jelszavakon, a csillogó külsőségeken kapnak. Ezeket jobban vonzotta gróf Apponyi mindenféle színben játszó káprázatos egyénisége, melynek fekete alapszíne akkor még kevésbé volt észrevehető, mint - sajnos - újabb időben.
A kemény anyagból faragott Szilágyiban, ebben a hideg és rideg észemberben már természeténél fogva kisebb volt a nyájgyűjtő erő, mint gróf Apponyiban, kiben fényes szónoki talentuma mellett a romantikusnak minden tetszetős új eszmét felkapni kész temperamentumossága a behízelgő modorú arisztokrata és az experimentális politikus simulékonyságával párosult.
Nagyjából az 1882-i évet jelölhetjük meg olyannak, melyben Apponyi hatása izolálni kezdte a pártban Szilágyi pozícióját. Sajátságos áramlatok kezdtek ez időben felülkerekedni a magyar közszellemben. Majdnem észrevétlenül kezdte elönteni a magyar közélet tereit az agrárizmus, az antiszemitizmus, a klerikalizmus és még egy sereg "izmus". Mindezen jelszavak mögött bizonyos retrográd törekvések húzódtak meg. Apponyi romantikus egyénisége mint valami mágnes szívta magába, s ragyogó szónoklata hódítóan és bódítóan sugározta ki ezeket a sajátságos áramlatokat. Lelkesen felkarolta a Rodbertus-féle agrárius ideákat s Bismarck híres szállóigéjét használva 1883-ban belecseppentette az elmékbe az ő híres "szocialisztikus olajcseppjeit". Ebben az olajcseppben már letükröződött annak a mozgalomnak a képe, melyet ma a keresztényszocializmus neve alatt ismerünk, s mely akkoriban indult el európai körútjára.
Ebben a szocialisztikus olajcseppben, mint abban az ismeretes vízcseppben a különös alakú infuzóriákat nagyító üvegen már ki lehetett volna venni a modern kiadású különféle retrográd irányzatok egész fantasztikus gondolat- és érzésvilágát.
Míg az antiszemiták nem szűntek meg a népnek azt hirdetni, hogy minden bajának oka a zsidó, a földbirtokos dzsentri, melyre a 80-as évek elején zúdult rá legelőször az árlenyomó amerikai verseny ijesztő mértékben, az agrárius tanokban kereste üdvét s nagyon hajlandó volt elhinni, hogy nem a fokozott szorgalom és takarékosság s a kellő szakértelemmel és üzemi tőkével folytatott gazdálkodás, hanem bizonyos, a gazdasági szabadságot korlátozó állami intézkedések menthetik meg a tönkrejutástól. Ezek voltak azok az idők, mikor az alakulóban levő antiszemita párt kiadta a programját, s az ennek demagógjai által felkorbácsolt vihar mint enyhébb fuvalom elhatolt az egyesült ellenzék árnyas ligeteibe is, s az előkelő, vagy előkelőséget szenvelgő körökben is mint méla sóvárgás rezegtette meg a szíveket.
A retrográd árdagály nőttön-nőtt. 1883-ban a főrendiház már a keresztény-zsidó házassági törvényjavaslatban, ebben a kis törvényhozási torzszülöttben is oly merész újítást látott, hogy szükségesnek tartotta azt eltaposni.
(További közlemények következnek.)