Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 14. szám · / · Figyelő · / · Feleky László: Werner Sombart új könyve
A magyar oktatásügy tengeri kígyója: a középiskolai reform, újra hallat magáról. Így szokta évek óta: június s vele az iskolai esztendő végén - körülbelül a fiumei cápával egyidőben - matematika bizonysággal jelennek meg róla mindig a híradások, hogy itt a tizenkettedik óra a sokáig halogatott reformok bevezetésére, hogy az ügy most már csakugyan megérett a döntésre, hogy így, hogy úgy. Ma már ezek a szabályos időközökben visszatérő híradások csak a közönség azon naivabb rétegeiben keltenek érdeklődést vagy hiedelmet - pláne izgalmat -, amelyek készpénznek szokták venni még a - cápahíreket isk. Különben pedig aki ír róla s aki olvas, izgalom és komolyság nélkül végezi a maga tennivalóját - a megírást és az elolvasást -, s olybá tekinti így július elején az egész ügyet, mint valami szinte már unalmas pontossággal megérkező idénytémát, amelyen - akárcsak a lakbérnegyedek idején elzúgó lakáspolitikai cikkeken - túl kell esni valahogyan.
Az idén azonban mintha egy kissé hevenyültebb természetűvé vált volna a dolog. A hírlapi szezoncikkeken kívül szót emelt a középiskolai reform már-már elunt követelése mellett az a testület is, amelyet legelsősorban érdekel - már csak hivatal szerint is - ez az égedelmes természetű kérdés: t. i. a magyar tanárság. S ez a szóemelés olyan formában és szellemben történt, hogy maga ez a tény - bármilyen eredménye vagy ami valószínűbb: eredménytelensége legyen is a dolognak - már így is örvendetes és nevezetes kortörténeti dokumentum marad. Mert a magyar tanárok országos egyesülete egyenes nyíltsággal és becsületes bátorsággal lándzsát tört a jövő életrevalóbb és életrenevelőbb középiskolája mellett. S amikor az elpodvásodott tanterv és béna metódus ellen a jövőre függesztett szemekkel harcra kelt s a tanító középiskola helyett a dolgozó középiskolát állította oda ideálul: példás hivatásszeretetéről adott beszédes bizonyságot. Hiszen olyan valamiért szállott síkra, ami minden bizonnyal megneveli, kétannyira emeli a tanár iskolai munkáját.
A feudális konzervativizmus grófi vezére csak az imént vágta a magyar tanárság szemébe a szégyenletes vádat: mindig csak fizetésemelésért mozgolódik! Vajon észreveszi-é, vajon méltányolni fogja-é ez a tábor azt, hogy a státusmozgalomnak csak féligrendezett állásában ez a tanárság most megnevekedett munkafeladatot sürget a középiskolai reform révén a maga számára?
Volt azonban a tanárság idei nagygyűlésén még egy olyan esemény, ami mellett lehetetlen szó nélkül továbbmennünk. A Kármán Mór minden kétségen kívül érdemes és tisztelt személyéhez fűződik ez a momentum. Kármán, a mai középiskolai rend nyilvánvaló atyja, szembekerült itt a reformokat sürgető fiatal tanárgenerációval, s előbb szóban, majd hírlapi nyilatkozatban - de mindenütt elérzékenyült hangon - panaszkodott a maga sajátos és különös tragikumáról. Ez a tragikum pedig az volna, hogy őbenne a hajdani öregpedagógusok annak idején veszedelmes forradalmárt láttak, s most ugyanazokért az elvekért a konzervativizmus vádja éri a mai fiatalok részéről. Ezt látja, ezt mondja Kármán Mór "sajátos" és "különös" élettragikumnak...
Valóban megdöbbenti naivitás! Egy Kármán, aki elvégre is irányító tényezője volt az utolsó pár évtized középiskolai rendjének, s ilyenformán egy kicsit az egész magyar kultúrának is, olyan kevéssé ismeri a históriát - amelyet pedig ő és társai tettek volt középiskolai oktatásunk gerincévé -, hogy egyéni, sajátos élettragikumnak véli azt, amit szociológiai vagy talán inkább természeti - de mindenképpen: általános: - törvénynek ismerünk ma már még a megnyomorított középiskola felsőosztályú növendékei is.
Hogy a középiskolai reformra milyen rettenetes módon van nálunk szükség: a Kármán Mór érzékeny, ellágyult nyilatkozata a legjobban - s bizony egy kicsit már: szomorúan is - bizonyítja.