Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 14. szám · / · Figyelő · / · Feleky László: Werner Sombart új könyve
Azzal kellene kezdenem, hogy megrongált szemem gyógyítási költségeit számon kérjem öntől.
Uram! Tagja vagyok annak a tíz-tizenöt emberből álló olvasóközönségnek, mely győzte türelemmel, makacs elszántsággal, és végigböngészte a Magyar Iparművészet utolsó számát. Nem bírtam ellentállani az ön szerkesztői előszavának, melyben az élelmes kereskedők nyájasságával ajánlja "a szem és lélek gyönyörködtetésére ezt a remek művészi és irodalmi alkotást."
Elolvastam ezt a nem tudom micsodát, azaz a Magyar Iparművészet ötödik számát, melyet elejétől végig egy Kosch Károly nevezetű ismeretlen költő, egyben építőművész halotti beszéd korabeli írástechnikával írt tele. A halotti beszéd szövegírója bizonyára nem gondolt arra, hogy milyen szép és mindenképpen érdemes művészi feladat lenne legközelebbi művét Behrens tanár által tervezett antikva betűkkel kiszedetni, miért kell hát nekünk, szegény elfajzott magyaroknak szemidegeink épségét kockára tenni egy majdnem olvashatatlan írásmű kedvéért? Eltűnődtem az írás címlapjára írt büszke ajánláson ("ajánlom ezt az írást mindazoknak, akik magyarok és a szépet is magyarul szeretik"), és az az alantjáró gondolatom támadt, hogy e furfangos írás szerzője tréfát űz az emberekkel és tréfát űz a "magyarul széppel". Máskülönben közép-európai szemekre szabta volna betűinek formáját. Eltűnődtem a temérdek belecsempészett "őseink" szón és nem én tehetek róla, hogy az új keresztények túlságos vallási buzgósága és egyebek jutottak eszembe.
Az a nagy szeretet és különös nagyrabecsülés, mellyel szerkesztő úr ama kezdő költő írásbeli dolgozatát illeti, magánügy. Senki sem követelheti meg embertársától azt, hogy fogalmakat (remekműről van szó) egyformán értelmezzen és egy mérték szerint mérje az értékeket. Még az se okoz különösebb izgalmat, hogy már másodízben tálalnak az iparművészet iránt érdeklődő közönség elé költői kísérleteket egy olyan orgánumban, melynek kimondott programja a magyarországi és külföldi művészipar állásának, irányainak és egyebeknek ismertetése lenne, vagy micsoda. Mondom, ismerve az iparművészeti ügyek állását, nem zavar sok vizet sem ez a szentimentális, sekély és mindenképpen jelentéktelen betűpocsékolás, sem az iparművészet sáfárjainak ez az eljárása. De az a hátmögötti támadás, mely ebből az írásműből halványabban, az eléje írt előszóból pedig egészen világosan kibúvik, az már komolyabb ügy.
Felújul ismét az a régi anekdota arról a hátbaszúrt valakiről, aki e szavakkal fogadta a nem várt ajándékot. "Ez a római kúria stílusa."
"Volt idő, mikor Kalotaszeg divatban volt", így kezdődik az ajánló előszó. "Aztán elmulatott a kalotaszegi láz", folytatja... kiderült, hogy nem illik a sujtás a pantallonra sehogyse és lényeg nélküli, testetlen cifraság sohsem lehet művészet stb. E megállapítás után rögtön szemük elé fordítja Kosch Károlyt, a kitűnő fajmagyart, aki még mindig kitart Kalotaszeg mellett.
Közben egy ütésre agyonveri összes építészeinket, iparművészeinket. Mert azok a kész motívumokat egyszerűen csak átveszik. Mert Bécs közel van és így tovább. Micsoda jóakarat! Micsoda elfogulatlanság!
Ki nem csavart logika szerint az első mondatok alapján Kosch haszontalan munkát végezne, mert úgy is hiábavaló minden, mert testetlen cifraság sohse lehet művészet, de nem így a m. kir. iparművészeti logika.
Hát nem ő fedezte fel a magyar stílust. Székely kaput, tornácos kőházat nem ő rajzolt le először, nem is ő alkalmazta először az ott felfedezett ornamentikát. Huszka József régi kísérleteiről nem is beszélek. De az építészek. Lechner Ödön, Lajta Béla, Kozma Lajos, Vágó József és a többiek. Egyik sem tőle tanult magyarízű architektúrát. Sőt.
Sőt. Hogy ők nem írtak lúdtollal költeményeket, nem írták le, hogy ordítanak télidőben a farkasok és hogy ütötte le fejszével egy oláh fenevad az utolsó magyart, az talán nem olyan nagy bűn, hogy az ellenkező már remekmű lenne.
Úgy hiszem, senki sem kívánhatja tőlük, hogy a hegyek éghajlati és talajviszonyai az elmúlt korok szociális berendezése szerint épített udvarházakat, másoljanak síkföldre, nagyvárosokba, mikor bérházak és középületek építésével bízzák meg őket. Ugyanilyen támadás érhette és érte is őket, amikor az úgynevezett magyar barokkot nem fogadták el egyedül üdvözítő építészeti formanyelv gyanánt. Nos, és a magyar-román stílus?
Népművészet. Ez fáj önöknek. De hisz akkor önnönmaguk bűnét kiáltják világgá. Furcsa penitencia az, amikor más mellét verdesi a bűnbánó.
De hát voltaképpen nem ez a dolog lényege. Kalotaszeg, népművészet és egyebek. Ezek csak vignetták. A fontos az, amit eltakarnak. Ez pedig nem egyéb, mint valláserkölcsi alapon kifejlesztett hivatalos művészet. Ugyanis azt jól tudják ennek a művészetnek patrónusai, hogy az állami művészeket tenyésztő telepen naggyá hízlalt és immár elaggult, régi bálványok annyira tartalmatlanok és a továbbtenyésztés erényei annyira hiányoznak belőlük, hogy újak, fiatalok után kellett már nézni. Nos, a feladat nem volt valami szörnyen nehéz. Igaz, hogy Lechner után igazodnak, bármennyire tagadják ezek a plánták, mindazonáltal maga Lechner nekik nem volt eléggé magyar és eléggé valláserkölcsi alapon álló. A fiatalok között kerestek, aki nem egészen üres tarsollyal indult útnak, de azért még mindig elég jó fiú ahhoz, hogy hivatalos mintaművész válhassék belőle.
Íme. Ezért nagy ember, ezért magyar ember, fajmagyar ember, nem destruktív ember a szász Kosch Károly.
Ezért kell nagy pénzen kiállított tipográfiai furcsaságot, lagymatag költői elmélkedést, gyenge, nagyon gyenge rajzokat és megrovási kalandot közönség nyakába sózni egy olyan folyóiratban, hol iparművészeti dokumentumok ismertetésének van csupán helye. Az állami szubvenció és a közönség előfizetési díja aligha használható fel más célra. Én és még sokan legalább úgy hisszük. De hát ez naiv hit, magam is belátom.