Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 14. szám · / · Figyelő
Él egy gazdag úr Angliában. Erlangernek hívják. Tenger pénze van, palotája, fogatai, automobilja, egyszóval gazdag. Ez az úr írt egy Tessza című operát. A barátai bizonyára dicsérték, magasztalták: nagyszerű, elragadó, nagyszerű! A hozzáértő tisztes anglikán fehér pofaszakállú kritikusok azonban persze rögtön megállapítják, hogy obskurus, érdektelen és invenciótlan munka: közepes tehetségű, tanult dilettáns írta. (Sokkal jobb lett volna, ha tanulatlan, de tehetséges dilettáns kezei közül került volna ki.) - Erlanger, mint minden szerző e föld hátán, szerette volna előadásban is látni az ő munkáját. És ez neki könnyen ment. A "Convent Garden" színháznak egyik főrészvényese lévén, hamarosan kivitte, hogy a Tesszát játsszák el. Egyébütt hiába próbálkozott. Egy pár művészileg jelentéktelen helyen, mint Monte Carlo, Ostende, ahol az operaházak az Orfeum szerepét pótolják - sikerült a Tesszát belopni a műsorba. Elcsúszott, lekerült. Arra gondolni, hogy Bécsben, Párizsban, Drezdában elő lehetne adatni, Erlanger úr bizonyára nem mert volna. De... nyilván hallotta valakitől, hogy van egy hely a világon, egy operaház, a budapesti, ahol hasra fekszenek a gazdag ember előtt. S ahol a vagyonos dilettánsok munkáit tárt karokkal fogadják, ha azok nem vonakodnak némi áldozatokat hozni hiúságuk számára. (Megbocsátható emberi gyengeség.) Ki volna oly botor, hogy Erlangert hibáztassa, ha tényleg felkereste ajánlatával a budapesti m. kir. Operaházat. Megtette. Megígérte, hogy megfizeti a díszleteket, a jelmezeket, ingyen adja a kottákat stb. stb. stb. Erre azután pénz beszél, kutya ugat kiáltással szó nélkül hasrafeküdtek előtte és a Tessza előadása bevégzett ügy volt. Sietve, rohanvást adták elő. Szegény pénztelen, éhes, öreg magyar zeneszerzők, szegény pénztelen, sápadt fiatal magyar zeneszerzők, akiknek a partitúrái hosszú évek és évtizedek óta fekszenek az Opera fiókjában megnézetlenül, felnyitatlanul - csikorgathatták a fogaikat dühökben, sápadozhattak, szoríthatták ökölbe a kezeiket, amennyit csak akarták. Ők az operáikat sohase fogják meghallani zenekaron, énekesnőktől és énekesektől. Ha akarják, zongorázhatják őket a hónapos szobáikban, kényükre-kedvükre a bérelt zongoráikon, de zenekaron hallani!... nevetséges ábránd az egész. Nekik sohase lesz 100 koronájuk, 1000 koronájuk, 10.000 koronájuk, amennyiért a jelmezeket, a díszleteket meg lehet vásárolni: amiből az énekesnőknek csokrokat, koszorúkat, gyémántos ékszereket, az énekeseknek arany cigarettatárcákat, rubintos melltűket és smaragdos cigarettaszipkákat lehessen vásárolni.
Más.
Él Budapesten egy gazdag úr. Hűvös Ivánnak hívják, a Városi Villamos Vasutak igazgatója. Ez az úr kétévenként ír egy balettet a maga mulatságára. A barátai bizonyára dicsérik, magasztalják: nagyszerű, elragadó, nagyszerű! A hozzáértő tisztes budapesti kritikusok azonban rögtön...
Stb. lásd, mint ugyanelőbb, ugyanaz a mese elejétől végig.
Nyilvánvaló ugyebár, hogy a "Tessza" és a "Havasi gyopár" előadásának egyetlen szempontja ez volt: újdonság, kiadások nélkül. Nem hisszük Mészárosról, hogy csak egy pillanatig is jelentékeny vagy értékes munkának tartotta akár egyiket, akár a másikat. Jól tudta, hogy milyen keveset - semmit se érnek. És mégis előadta pár ezer korona okából, amit így az államnak megtakaríthatott. De ha ezt megtette, akkor értelmetlen, haszontalan, meg nem engedhető pazarlás mind a többi nagy deficit, amit az állam az Operára ráfizet.
Képzeljünk egy asszonyt, aki dúsgazdag és tisztességes. Erre az asszonyra most valamelyik napon rájönne a mánia, hogy pénzt keressen, nem szerelmi vágy - semmi -, csak pénzt akar keresni. Kimegy az utcára. Csábítgatja a fiatalembereket és csakugyan alkalma nyílik reá, hogy apró ezüst pénzeket érdemeljen ki. A botor milliomos asszony nagyon örül ennek a megszerzett nehány pénzdarabnak, odamegy az ő férjéhez és ajándékba adja neki. Mielőtt a férfi megkérdezné, ő már eldicsekszik vele, hogy hol és hogyan kereste a pénzt. A férj, ha van esze, bottal kergeti el az ilyen ostoba asszonyt.
Amilyen ostobaság ennek a gazdag és tisztességes nőnek a cselekedete, aki a tisztességét pár koronáért odadobja, éppen olyan bárgyúság az Operaházé is, amelyre a tenger pénzt csak azért költjük, hogy megmaradjon a művészi tisztességben s amely a gazdag dilettáns zeneszerzőknek pár forintért mégis kitárja a kapuit. Ha ezt a kézenfekvő igazságot be tudnák látni a minisztériumban, akkor úgy járnának el, mint a mi férjünk: - bottal kergetnék el Mészáros Imrét, aki csekély pénzekért - Erlanger és Hűvös Iván garasaiért - prostituálta a milliókba kerülő drága nőt, az Operát.