Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 14. szám
Sólymod vagyok, a kezeden ülök,
Egy pillantásod, és már repülök.
Bár széttárt szárnyam a felhőkbe száll,
Tehozzád füz egy végtelen fonál.
Láthatatlan s oly finom, hogy örök,
S mig a sugaras távolba török
S fenn lebegek az ég kapuinál,
Kis ujjadhoz van kötve az a szál.
Egy rezzentés... Szükülnek a körök,
Üldözött prédám gyorsan tovaszáll...
szinte zuhanva már hozzád jövök.
Félő, aggó nézéssel köszönök.
Mik várnak rám? Bánat, vagy örömök?
Az én kis úrnőm hogy van, mit csinál?