Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 14. szám
Se hang, se fény, már minden elsötétül,
Kietlen, gőgös lelkem is kibékül.
A megtépett bolondnak
A rengő fák merengő dalt susognak.
Találkozunk és sírunk mindaketten:
Óh, hogy mi lettél? Oh, hogy én mi lettem?
Se hang, se fény semerre;
Nincs, akit sorsa véresebbre verne!
Körültünk álom és árnyatlan éjjel
S mi szenvedünk a csók tilos tüzével.
A régi bűnbe estünk:
Áhítja egymást forró vérü testünk.
Jön a kacsinda hold. Megyek, virágom!
Ma túlleszek még tizenkét határon.
Se hang, se fény semerre:
Van-é, kit sorsa véresebbre verne?
Üdvözlöm őket, akik elraboltak,
Üdvözlöm őket és ne jöjj ki holnap!
Ilyen futó bolondnak
A fák mindennap másfelé susognak.