Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 14. szám · / · Szabó Dezső: Jean-Arthur Rimbaud
Milyen szavakat, milyen formát fog találni ez a gyermek (irodalmi pályáját 20 éves korában fejezi be), hogy hipertrofikus bizarr énjét kitombolhassa? Mert nála a művészet is - mint a hasis, az alkohol, az óriási kóborlások, a kalandkergetés - keresése valaminek: amiben végtelenül, korlát és kijózanodás nélkül áradhasson. Ezeknek az abszolútra, végtelenre üzekedő lelkeknek művészet, ópium és alkohol mind metafizika és vallás. És ezeknek a szavaknak és formáknak a lehetetlenségig egyénieknek kell lenniök, hogy csak az ő társtalan, rendkívüli énjének legyenek sajátos kifejezői.
A 70-es évek kezdő íróit négy nagy irodalmi hatás szuggerálja: Hugo, Baudelaire, a Parnasse és a naturalizmus. Rimbaud első versei mind a négy hatást visszhangoztatják. Az Étrennes des Orphelins, a Forgeron Hugo nagy irgalmi tirádáitól duzzadoznak. És az irgalom sokszor komoly megilletődés, a hatalom és gazdagok elleni gyűlölet pedig mindig őszinte. A Bal des Pendus Baudelaire-féle macabre képzeletjáték. De már első verseiben jelentkezik egyik legsajátosabb vonása: erős érzékiség, mely a legelvontabb pszichikai folyamatokat is testi eseményeknek érezi. Kevés író van, akinél az egész test annyira az egész lélek, mint nála. A lelki történés az egész testben történik: szeret, emlékezik, borzad egész testével. A gyermekköltők "tavasz" témája is ezen az érzékiségen keresztül egyénül meg nála:
On sent dans les choses ouvertes
Frémir des chairs.
Így tud néha apró impressziókkal mély lelki átéléseket festeni:
Par les soirs bleus d'été j'irai dans les sentiers,
Picoté par les blés, fouler l'herbe menue;
Ręveur, j'en sentirai la fraîcheur "ŕ mes pieds.
Je laisserai le vent baigner ma tęte nue.
Je ne parlerai pas; je ne penserai rien.
Mais l'amour înfini me montera dans l'âme;
Et j'irai loin, bien loin, comme un bohémien,
Par la Nature, - heureux comme avec une femme.
Csakhamar e különböző hatások Rimbaud-ban összeolvadnak egy sajátos naturalizmussá s az ember lélegzetfojtva nézi: vajon ebből a hatalmas költőcsírából nem csak egy közönséges Richepin fog fejlődni. A romantizmusból megtartja az ideák teátrális szcenírozását, a Parnasse-ból a formákat (bár állandóan él a Verlaine-féle szabadságokkal) és a point keresését, a naturalizmusból - és igen sokszor Baudelaire hatása alatt - az élet beteges, szemetes folyamatainak keresett kitálalását. Sok mindenfélét szórakoztak már igazsággá az emberek, de talán még a romantizmus sem volt merészebben valótlan való, mint a naturalisták valósága. Ez az idő, midőn Zola nagyszerű lírai eposzának hatása alatt kis irodalmi ganajtúró bogarak nyüzsgik tele Párizs bas fonds-jait, hogy nyomtatásba hordják össze mindazt, ami az életben büdös és undorító. A gyermek Rimbaud a pubertásnak obszcenitásra mohó képzeletével turkál az ilyen jelenetekben. Természetesen ott lappang az elmaradhatatlan romantikus vágy is: épater les bourgeois. Példa:
Vénus anadyomčne
Comme d'un cercueil vert en fer-blanc, une tęte
De femme "ŕ cheveux bruns fortement pommadés
D'une vieille baignoire émerge, lente et bęte,
Montrant des déficits assez mal ravaudés,
Puis le col gras et gris, les larges omoplates
Qui saillent, le dos court qui rentre et qui ressort.
La graisse sous la peau parait en feuilles plates,
Et les rondeurs des reins semblent prendre l'essor.
L'échine est un peu rouge; et le tout sent un gout
Horrible étrangement. On remarque surtout
Des singularités, qu'il faut voir "ŕ la loupe.
Les reins portent deux mots gravés: Clara Vénus.
- Et tout ce corps remue et tend sa large croupe
Belle, hideusement, d'un ulcčre "ŕ l'anus.
Kérdés: lehet-é az undort ily mértékben esztétikai tényezővé tenni? Ennél szörnyebb s talán leglúdbőröztetőbb verse Les Assis, melyből, mint az előbbi versből is, erős Baudelaire-hatás szaglik ki.
Ennek a naturalizmusnak sajátos színezetet ad és verseit sokszor a Richepin-féle szavalásokhoz (különösen: Les Blasphčmes) közelíti: gyűlölete a kereszténység ellen. Az életre éhes, féktelen gyermek utálja a kereszténységet: mert szisztéma és fegyelem, az élet szempontos megnyirbálása. Még nincs tizenhat éves, mikor panaszkodik:
Je crois en toi, je crois en toi, divine mčre,
Aphroditč marine! - Oh! la route est amčre
Depuis que l'autre dieu nous atteile "ŕ sa croix.
Később a Premičres communionsban kiköpi gyűlöletét a Krisztusra, mert perverz szerelemmel annyi életet tett meddővé. És semmi szó nem elég erős, hogy bosszút álljon a sok szentté fonnyasztott testért:
Christ, ô Christ, éternel voleur des énergies,
Dieu qui pour deux mille ans vouas "ŕ ta pâleur,
Cloués au sol de honte et de céphalagies
Ou renversés, les fronts des Femmes de douleur!
A hang nem új és még most sem hangzik el visszhangtalanul. Ismerjük Leconte de Lisle anatémáit a kereszténység ellen. Hypatie sorait mindenki tudja könyv nélkül. [*] Richepin blasphčmes-jei az unalomig fogják kopogtatni dobhártyánkat. És ezekre a költeményekre a rezonálás még mindig nem tisztán esztétikai. Mert mi még mindig igen közel vagyunk ezekhez a dolgokhoz, hogy magunkat ne érezzük bennök. Milyen nevetséges volna, ha valaki ma haragosan szavalna a görög hit formái vagy az öreg Jupiter ellen. Mert elég távol vagyunk az ókortól, hogy igazságosak legyünk. Hatalmas kultúrtényezőt látunk vallásában, mely művészet, bátorság és vigasztalás volt. Pedig Szókratészt ezzel a hittel gyilkolták meg! Így fogjuk megítélni valamikor a kereszténységet is, mikor már senkinek sem fog fájni, használni vagy ártani. Amíg papjai vannak egy vallásnak, addig lehet bódulni érte vagy gyűlölni, de a történelmi ítéletet még nem lehet kimondani felette.
És ez az elkeseredett kiáltás a kereszténység ellen: romantikus. A reneszánsszal kezdődő individuális rebelliónak legegyetemesebb formája: a romantizmus. Extatikus látszatok, templomos külsőségek után a romantizmus némely formáiban a kereszténység reneszánszát vélték és vélik látni. A tévedés a dolgok gyökeréig ér: a romantizmus éppen a kereszténység helyett jött valami és legvallásosabb megnyilatkozásaiban is destrukciót jelent a kereszténységre. Mert az első romantikusok is, mint a katolikus Châteaubriand és a protestáns Mme Staël, a vallást nem mint változtathatatlan, tőlünk független pozitívumot, törvényt és szisztémát dicsőítették. Hanem mint extázist, mint hangulatot, az egyén életének egy intenzív módját. Ez a vallás már nem egyház és dogma, nem rend és törvény, hanem: líra és egyéb semmi. S mivel a legnagyobb dolgok: [*] Természet, Halál, Művészet, Szerelem, Emberiség hasonló nagy hangulatokkal lobbanthatják fel az életet, természetes, hogy a vallásos képzetek, melyek legkevésbé tudtak bekapcsolódni a modern képzetek közé, állandóan vesztettek intenzitásukból. A felszabadult egyén előtt egyszerre annyi ablak nyílt a végtelenre, hogy a régit elhanyagolhatta. Különben is, mihelyt nem úgy élem a vallást, mint tőlem független, életet kialakító szabályt, hanem mint művészi hangulatot, a vallás objektív pozitívuma elvesz és a vallás egyéni változásaim hangulatává egyénül. Rousseau, Châteaubriand, Hugo istenei nem egyebek, mint az univerzumba kivetített Rousseau, Châteaubriand vagy Hugo. [**] És ezek az istenek megölték a keresztény egyházak hivatalos Istenét.
Úgy látszik, mintha Rimbaud idejében már sokkal tovább volnánk ezzel az elmúlási processzussal. Mintha ekkor már ez a nagy erő csak-azért-is életet élne. Ilyen azért-is élete minden nagy eszmének megvan. Mikor már csak azért él: mert élt valaha és sokan akarják eltemetni.
Rimbaud naturalizmusának egy másik sajátosságát szimpatikus képzelete adja. Ez a képzelet szeretet, megértés, magára-élés. Folytonos transzszubsztanciója énjének azzá, mit művészi szimpátiájával meglát. Így keletkeznek azok a képek, melyekhez hasonlót Richepin a Chansons des gueux legsikerültebb darabjaiban fog csinálni. Ilyek Rimbaud-nál: Les Effarés, Les chercheuses de poux.
Hogy tud így más életté lenni az, ki olyan vadul harapta el magától az embereket? Ez is csak játék keresése energiájának, mint a botrányhajhászás? Mind bizarrabb lesz a költészetben is, szakít a szociális poézissel s mindinkább az utánozhatatlanul sajátost, a patologikusan egyénit keresi. Első ilyen darabja a Voyelles c. hírhedt szonett:
A noir, E blanc, I rouge, U vert, O bleu, voyelles,
Je dirai quelque jour vos naissances latentes.
A, noir corset velu des mouches éclatantes
Qui bombillent autour des puanteurs cruelles.
Golfe d'ombre; E, candeur des vapeurs et des tentes,
Lance des glaciers fiers, rois blancs, frissons d'ombelles;
I, poupres, snag craché, rire des lévres belles
Dans la colčre ou les ivresses pénitentes;
U, cycles, vibrements divins des mers virides,
Paix des pâtis semés d'animaux, paix des rides
Que l'alchimie imprime aux grands fronts studieux:
O, supréme Clairon plein de strideurs étranges,
Silences traversés des Mondes et des Anges;
- O, l'Oméga, rayon violet de Ses Yeux!
Lehet, hogy ennek a költeménynek egy pillanatnyi vízió volt a szülője. Az bizonyos, hogy ő maga vette a legkevésbé komolyan és később huncutságnak mondta az egészet. Nem így a botránkozók és bálványozók. Az elsők kényszer-ing után kiáltoztak, az utóbbiak költői iskolává lelkesedtek tőle. [*] Csak természetes volt, hogy a keresés korszakában egy ilyen meglepő játéknak nagy hatása volt.
Rimbaud legértékesebb s a következő lírára legfontosabb költeménye a: Bateau ivre. [**]
Comme je descendais des Fleuves impassibles,
Je ne me sentis plus guidé par les haleurs:
Des Peaux-rouges criards les avaient pris pour cibles,
Les ayant cloués nus aux poteaux de couleurs.
- - - - - - - - - - - - - - -
La tempčte a béni mes éveils maritimes.
Plus léger qu'un bouchon j'ai dansé sur les flots
Qu'on apelle rouleurs éternels de victimes,
Dix nuits, sans regretter l'oeil niais des falots.
- - - - - - - - - - - - - - -
Et, dčs lors, je me suis baigné dans le počme
De la mer infusé d'astres et latescent,
Dévorant les azurs verts oů, flottaison blęme
Et ravie, un noyé pensif parfois descend,
Oů, teignant tout á coup les bleuités, délires
Et rythmes lents sous les rutilements du jour,
Plus fortes que l'alcool, plus vastes que vos lyres,
Fermentent les rousseurs amčres de l'amour!
Mi ez a bateau ivre? A korlátokból, tradíciókból, társas bűnökből kiszabadult lélek vergődése a több élet, az abszolút, egyénekre nem halódó minden élet felé. Nosztalgia egy nagy nirvánás visszaölelkezésbe. [***] De ha a költemény allegorikus megoldását próbálnók, az elemzéssel csakhamar megakadnánk. Itt nem két képről van szó, melyek között identitásokat, megfeleléseket konstatálhatunk. A költő olyan életrészbe éli bele magát, mely ugyanazt a hangulatot irradiálja, mely benne kifejezésre törekedett. [****] Itt valóságos átlényegülésről van szó, hol a kifejezendőt többé nem lehet elválasztani a kifejezőtől. A bateau ivre szimbólum. Első hajtása egy végletesen egyéni költészetnek.
Két prózai, helyesebben počme en prose műve is van Rimbaudnak: Les Illuminations és az Une Saison en enfer. Mindkettőben versek is vannak.
Az illuminations [*] : a formákban ki nem fejezhető vízióknak, hangulatoknak kizáporozása rövid mondatokban. Brunetiére haraggal, Kahn a csodáló szeretetével jelenti ki, hogy: érthetetlen. Az Une Saison en enfer lázas képekben, ditirambikus felkiáltásokban kivergődött autobiográfia élete fordulóján. Mikor nemsokára örökre odahagyja az irodalmat. Mindkettőben nagyszerű villanások vannak. Sok diszpárát és sok - misztifikáció.
[*]
- - - - - - - - - -
Dors! l'impure laideur est la reine du monde,
Et nous avons perdu le chemin de Paros.
[*]
[**]
[*]
[**]
[***]
[****]
[*]