Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 14. szám · / · Halász Imre: Egy letűnt nemzedék
Báró Eötvös József egyházpolitikai kérdésekben egész világnézeténél s magas filozófiai álláspontjánál fogva - miként ennek már a 48 előtti országgyűlések egyházpolitikai vitáiban is tanúbizonyságát adta - alapjában a szabadelvű felfogásnak volt a híve. Mi indíthatta tehát ezt a széles látókörű gondolkozót arra, hogy második minisztersége elején azzal kezdje a maga egyházpolitikáját, amivel első minisztersége idejében klerikális ellenfelei a magok akcióját kezdették: a katolikus autonómia eszméjének felvetésével.
Az ötvenes években, mint a XIX. század uralkodó eszméiről írott nagy munkája mutatja, Montalembert után indulva a katolikus egyházban egy nagy erkölcsi hatalmat látott, mely hajlandó is, képes is ellensúlyul szolgálni az autokrácia mindenhatósága ellen. Ezt a tetszetős eszméjét azonban nyomban halomra döntötte a Concordatum.
De ez csak kezdet volt. A következő évek folyamán a római egyházban a legmerevebb centralizáció s ezzel együtt a szabadság- és kultúraellenes irány eddig sohasem látott mértékben lett uralkodóvá. A Mária szeplőtelen fogantatását kimondó dogma proklamálása (1859), az egész modern állami és kulturális haladást kiátkozó Syllabus (1864) és a pápai csalhatatlanságot kihirdető Vatikáni concilium (1869) a mértföldmutatói ennek az iránynak.
Mi lehetett a szabadelvű br. Eötvösnek, ki ezeket a világraszóló tüneteket bizonyára nagy gonddal figyelte meg, vezető gondolata, mikor 1867 július havában levelet intézett Simor prímáshoz és az egri és kalocsai érsekekhez, melyben kívánatosnak mondotta, hogy - mint mondá - Erdély példájára (!) Magyarország világi katolikusainak is az iskolai, vagyoni és egyéb egyházi kérdésekben befolyás adassék. Az az egykor táplált nagy illúziója, hogy az egyház - akár Rómát, akár a hazai püspöki kart tekintsük - védője és menedéke lehessen és akarjon lenni a magyar szabadságnak, szétzúzódott a tények kemény kőszikláján.
Nos hát, az idealista államfilozóf erre a szétzúzott illúzióra egy újabb illúzióban keresett ellenszert. Látta egyfelől a reakció fenyegető előhaladását Rómában, látta és tapasztalta másfelől a főpapság támadó fellépését idehaza: e kettős veszély ellen keresett ellensúlyt és védelmet a világi katolikusok sorakoztatásában. Azt jól tudta, s a magyar politikának 1791-ig visszamenő hagyományaiból tudhatta, hogy a művelt és felvilágosult magyar katolikusok mindig pártolói voltak a szabadelvű egyházpolitikai felfogásnak, ellenben sohasem lelkesedtek sem a Rómából kiáradó reakcióért, sem a püspökök omnipotenciájáért. A premisszák tehát, melyekből kiindult, helyesek voltak. De a levont következtetés hamis volt. Hol van az megírva, miféle biztosíték van arra, hogy azok a művelt és felvilágosult katolikus magyarok, kik mindig kitartottak az országgyűlésen, mikor a szabad gondolat védőkre szorult: hol van az megírva, hogy ezek fognak vezetni a megteremtendő katolikus autonómia terén is?
A katolikus autonómia gondolata a püspökök és a reakcionárius világiak 1848-i konventikulumaiban, tehát a reakció jegyében született meg. Valóban nem az ezt kezdeményező elemeken múlt, hogy az ellenforradalom e kísérletéből egy magyar vendée nem keletkezett.
A prímás természetesen kapva-kapott Eötvös ajánlatán. Szeptember 8-án kelt válaszában tudatta a miniszterrel, hogy a katolikus autonómia a püspöki karnak rég táplált meggyőződése s hogy már előbb tervbe is vette a tanácskozásokat ebben az ügyben.
A püspöki kar hamarosan tervezetet is dolgozott ki, mely az autonómia szervezését tartalmazta. A munkálat oly szellemben volt tartva, hogy az ily módon szervezendő katolikus autonómia a klerikalizmusnak bevehetetlen vára leendett volna. A püspökök ezt a tervezetet a kultuszminiszter mellőzésével közvetlenül a királynak mint az egyház legfőbb védurának akarták felterjeszteni, de előbb tekintélyes világi katolikus férfiak hozzájárulását is meg akarták szerezni.
A közvélemény aggódva szemlélte a klerikalizmusnak ezt a szervezkedését. Interpellálták Eötvöst az országgyűlésen. A miniszter válasza már sejteti, hogy ő maga sem volt megelégedve azzal az iránnyal, melyet az autonomikus mozgalom vett. Jellemző, hogy válaszában már hallgatással mellőzi azt, hogy neki magának mily része volt e mozgalom megindításában. "Tekintve - úgymond -, hogy az autonómia utáni törekvésnél maga a felsőbb egyházi rend lépett fel mint kezdeményező: ő (Eötvös) teljes joggal hitte, hogy a katolikus egyház körében a világiaknak az egyházi vagyonra és az iskolákra az őket megillető befolyás megadatván, a törvényhozásnak lehetővé fog tétetni, hogy a katolikus egyház autonómiáját éppen úgy törvény által biztosítsa, mint ezt tette más egyházak irányában."
Mit gondolhatott Eötvös, mikor a protestánsok autonómiájára való utalással akarta elcsitítani a szabadelvűek aggodalmait, melyeket bennök a katolikus autonómia tetszetős cége alatt űzött klerikális mozgalom keltett? Hisz ő nagyon jól tudta, hogy a protestáns autonómia véres harcok árán kiküzdött önvédelmi intézménye egy kisebbségnek, mely tűzzel-vassal, deportációval, vagyonelkobzással és hóhérpallossal üldöztetett. Mely önvédelmi intézmény akkor, midőn ez üldözött kisebbség szabadságát védte, egyúttal a magyar nemzetet mentette meg a jezsuitákkal szövetkezett császári hatalom által való eltiportatástól. Hogyan lehet két ily merőben ellentétes dolgot egymással párhuzamba állítani?
A katolikus autonómia illetékessége alól nemcsak a dogmákra, hanem az egyház kormányzatára való minden befolyás a katolicizmus megmásíthatatlan alapelveinél fogva eleve ki vannak zárva. Tárgyát ennél fogva csupán és kizárólag az államtól elhódítandó területek képezhetik. Tehát természeténél fogva agresszív és állam- és szabadságellenes. A mélyebben látók ezt már 1868-ban sejthették, a következmények a legnagyobb pesszimizmuson is túltettek.
A püspöki kar által tervezett vegyes tanácskozmány 1867. október 1-jén csakugyan megtartatott Simor prímás elnöklete alatt. Szerencsére a meghívott világiak közt ott volt a szabadelvű vezérférfiak egész sora: Deák Ferenc, Ghyczy Kálmán, Zichy Antal, Bezerédj László, Horváth Döme stb. - ezeket elvégre mellőzni nem lehetett. Cziráky János gróf és a püspökök más hívei oly irányban szólaltak fel, mely a püspöki kar munkálatának en bloc elfogadását célozta. Ekkor felemelkedett Deák Ferenc s egy hatalmas beszédben halomra döntötte ennek a tervezett klerikális államcsínynek kártyavárát. Deák kifejtette, hogy a jelenlevők nincsenek jogosítva magukat a katolikus egyház képviselőinek tekinteni, azért indítványozza, hogy a püspöki kar most ne is bocsátkozzék magának az autonómiának szervezésébe, hanem csak a választási szabályok megállapítására szorítkozzék. E választási szabályzatot úgy kell megállapítani, hogy az uralkodó által leendő jóváhagyása után megválasztandó lesz az első gyülekezet. Ez azonban, minthogy némileg oktrojált választási szabályzat alapján jön majd létre, szintén ne bocsátkozzék magának az autonómiának szervezésébe, hanem szorítkozzék a végleges választási szabályzat kidolgozására. Az ennek alapján majdan egybehívandó újabb gyülekezet lesz hivatva az autonómia szervezését megállapítani.
A klerikálisok Deák Ferenc érvei és óriási tekintélye előtt meghátráltak. A püspöki kar nemsokára kidolgozta a választási szabályok tervezetét s mielőtt azt köztudomásra hozta volna, sietett azt az uralkodó által jóváhagyni. Az országgyűlési katolikus képviselők, mikor tudomására jutottak e választási szabályzatnak, szám szerint hetvenen, emlékiratot intéztek a hercegprímáshoz, melyben kérték a választási szabályzat azon pontjainak megváltoztatását, melyek a világiak jogainak gyakorlását részint megnehezítik, részint lehetetlenné teszik. De ez emlékiratot a prímás, utalva a titokban kieszközölt királyi jóváhagyás befejezett tényére, tekintetbe nem vette. A végleges választási szabályzat kidolgozására hivatott előkészítő kongresszusra tehát a választások amaz erősen klerikális irányú szabályzat alapján történtek meg. Miként az egybegyűlt kongresszuson Deák és mások kifejtették, a világi választók többnyire nem is tudták, hogy választás lesz s a választás többnyire a plébános néhány alárendelt híve által megy végbe.
A klerikálisok nagy többségben voltak tehát e második előkészítő gyülekezetben is. Szerették volna azon ürügy alatt, hogy a tagok közül sokan nem időzhetnek huzamosabban a fővárosban, egy nap alatt elfogadtatni a püspökök által már előkészített végleges választási szabályzatot, sőt még ezen túlmenve a káptalanok és patrónusok külön képviseltetésével még jobban megerősíteni s örök időkre biztosítani a majdani kongresszusok klerikális többségét. De ismét résen állott Deák Ferenc s ismételt és erélyes felszólalásával legalább kivítt annyit, hogy a végleges választási szabályzat nem lett túlságosan reakcionárius és - legalább papiroson - úgy, ahogy biztosította a világi elem jogait. Deák Ferenc felszólalásaiból feljegyzésre érdemes az a megrovás, melyet a választásokra tett. "A nép - úgymond - legtöbb helyen nagy részvétlenséggel viseltetett a választások iránt, nemcsak mivel a dolgot nem értette, hanem más okból is, amint azt egy higgadt, nyugodt, értelmes katolikustól hallottam, ki nekem azt mondta: miért menjek oda, hisz a pap úgyis azt küldi, akit akar."
A klerikális többség szónokai azt hangoztatták, hogy a választási szabályzatnak be kell bizonyítani, hogy az autonómia éle nem az egyházra, hanem kifelé lesz fordítva, s hogy az nem egyházi reformokra céloz, mert ezek egyedül az egyházi törvényhozás tárgyai, tehát ezekre egyedül a pápa illetékes, hanem céloz egyedül némely egyházi ügyek vitelére, az államhatalom irányában az egyház jogainak, érdekeinek képviseletére.
Ez egyenes ellentéte annak, aminek az autonómiát Eötvös kontemplálta. Eötvös védelmet, ellensúlyt akart teremteni Róma és a püspöki kar túlhatalma ellen a világi katolikusok segítségével. A klerikálisok tábort akartak szervezni maguknak az állam ellen. A klerikálisok pedig az autonomikus mozgalom összes előkészítő stádiumaiban az egész vonalon győztek. E sötét háttérből mint egyetlen napsugaras vonás emelkedik ki Deák Ferenc szereplése. A hosszasan húzódó tárgyalások során az egyre merészebbé váló ultramontán falka csaholását még ez a nyugodt nagy ember is megsokallta. Felháborodásában nála szokatlan kíméletlenséggel sújtotta egy ízben a különben derék Konek Sándort, ki a kánonjog tanára volt az egyetemen.
A következő, 1870. év elején megtörténtek a választások most már magát az autonómia szervezetét kidolgozni hivatott kongresszusra. Deák Ferenc - sajnos - nem fogadta el a neki felajánlott megválasztatást. Haladott korára, bomladozó egészségére hivatkozott, de a valódi ok minden valószínűség szerint az volt, hogy ezt az egész mozgalmat alapjában elhibázottnak, a magyar államra károsnak ismerte fel. Meggyőződött arról, hogy miként eddig az előkészítő gyülekezeteken, úgy ezentúl és mindenkor valamennyi katolikus kongresszuson a klerikálisok lesznek többségben. Ennek csak egyik oka a klerikalizmusnak kedvező választási szabályzat, másik és fontosabb oka a szabadelvű katolikusok tökéletes közömbössége és tartózkodása.
Csakugyan úgy történt, ahogyan előre látni lehetett. A kongresszusi klerikális többség elfogadta a Simor, Haynald és Szilágyi Virgil által kidolgozott szervezeti elaborátumot, mely a világi elem befolyását a katolikus egyházi és iskolai ügyekre merőben illuzóriussá tette az ún. egyházi javakat, melyek egyes főpapoknak nem tulajdonul, hanem pusztán haszonélvezetül és az állam irányában teljesítendő igen jelentékeny kötelezettségek kikötése mellett állami vagyonból adományoztattak, egyszerűen átruházza egy, még ezután megteremtendő jogalanyra, a katolikus egyháztanácsra. A tanrendszer megállapítását egészen a papoknak biztosítja. A király patronátusi jogait pedig - ezeket a nagyjelentőségű állami jogokat - konfiskálja a katolikus anatómia számára oly módon, hogy e jogokat, az érsekek, püspökök stb. kinevezését ezentúl a király nem a felelős kultuszminiszter javaslatára és ennek ellenjegyzése mellett, hanem a főpapok vezetése alatt működő "önkormányzati igazgatóság" hármas jelölése mellett gyakorolta volna.
Betetőzte az ultramontánok agresszív fellépését, hogy ezt a szervezeti szabályzatot, mely a magyar államot kiforgatja jogaiból, az alkotmányos kormány és az országgyűlés megkerülésével egy Simor prímás által vezetett küldöttség egyenesen a királynak terjesztette elő szentesítés végett 1871. január 12-én.
De ismét csalódtak a klerikálisok. A király a küldöttségnek azt felelte, hogy a munkálatot további eljárás végett át fogja adni a minisztériumnak. Hogy tehát Magyarország akkor megmenekült egy intézménytől, mely a reakciónak erős vára leendett volna, abban két férfiúnak van legnagyobb érdeme: Deák Ferencnek, ki az előkészítő gyülekezetekben őrt állt és Ferenc József őfelségének, ki a kifejlődés végstádiumában tudta, mi egy alkotmányos uralkodónak alkotmányos kötelessége.
Az autonomikus mozgalom szomorú végakkordjai elhatoltak egy Erzsébet téri betegszoba csendjébe is, hol egy ideáloktól ihletett beteg költő-filozóf lázas arcán ekkor már a közelgő enyészet sejtelme ült. Báró Eötvös József három hét múlva meghalt. De mielőtt ráborult megtört szemére az örök álom, meg kellett érnie egy nagy álmának szertefoszlását. Ő egy szabad egyházról álmodott a szabad Magyarországban: egy egyházról, melyben Rómával szemben talán egykor még Hunyady Jánosnak és nagy fiának önérzetes politikája is életre kelhetne itt a katolikus világ keleti mesgyéjén. Egyházról, melyben a főpapi hatalom fagyasztó ridegségét megolvasztja a művelt laikusokban ébredező modernista szellem; egyházról, mely megifjodik az új kor szabadgondolkodásának érintésétől és ragyog a kultúra világosságában. Ő arról álmodott, hogy egy új szabadságvédő intézménnyel fogja gazdagítani az emberiséget, melyhez hasonló eddig sehol a világon nem volt. És mivé torzult ez a csalogató álomkép a valóságban? Annak az ellenkezőjévé, amiről ő ábrándozott.
A mozgalmas 1870-i év nyarán, kevés hónappal báró Eötvös halála előtt történt, hogy ismételve volt alkalmam érintkezni báró Eötvössel. Az Erzsébet tér és Bálvány utca sarkán lévő lakásán fogadott könyvállványoktól körülvett dolgozószobájában. Azokban a napokban volt ez, mikor a vatikáni zsinat július 18-án kimondotta a pápa csalhatatlanságát. A zsinat lefolyása nagy aggodalmakat okozott a már akkor gyengélkedő miniszternek. de még ennél is izgalmasabbá tette a helyzetet a kitörő francia-német háború s az a veszély, hogy abba mi is belesodortatunk. Eötvös szíves volt hosszabb beszélgetésekbe bocsátkozni velem a nagyfontosságú aktuális kérdésekről. Ezt annak köszönhettem, hogy ismerte és méltányolta nagyszámú cikkeimet, melyekben e kérdéseket majdnem napról-napra behatóan fejtegettem, s melyekben a harminc éves férfi energiájával ostoroztam minden retrográd törekvést, mutatkozott legyen az akár politikai, akár egyházi téren. A miniszter az állása parancsolta tartózkodással nyilatkozott a kérdésekről, de jól esett kiéreznem szavaiból azt a lelki köteléket, melyet a felfogások közössége köztem és e magasröptű szellem között teremtetett. Mint ama napokban az ország legelterjedtebb politikai lapjának, a Pester Lloydnak időleges vezetője, igen sok emberrel beszéltem, de Eötvös báró volt az egyetlen ember, ki velem együtt egy nappal a francia hadüzenet után valószínűnek tartotta a németek győzelmét. Tökéletesen tisztában volt azzal is, hogy az ily módon alaposan átalakuló európai helyzet monarchiánkat a Németországgal való barátságos viszonyra utalja, valamint hogy egy percig sem kételkedett abban, hogy a franciák győzelme esetében nincs hatalom, mely meggátolhassa a bécsi katonapárt felülkerekedését, Ausztria beavatkozását a háborúba, ami hazánkra nézve kiszámíthatatlan rossz következményeket vont volna maga után. E napokban küzdötte Andrássy az uralkodó elnöklete alatt tartott koronatanácsokban örökre emlékezetes harcát Beust báró, a katonapárt és ennek feje, Albrecht főherceg ellenében.
Eötvös egyébiránt ekkor már lelke mélyéből megunta a miniszterséget, nemcsak mivel beteg volt (Karlsbadba készült éppen akkor), hanem még inkább azért, mert a hivataloskodás - mely rá nézve harc és ismét harc volt a Vatikán felől és a püspöki kar részéről rázúduló ellenséges áramlatok ellen - nem felelt meg az ő békés, nyugodt kontemplációra hajló géniuszának. Szabad folyást engedve gondolatai csapongásának, a velem folytatott beszélgetések során kiterjeszkedett a polgárosodás és a haladás nagy problémáira, különösen arra a fényes misszióra, melyet a megújhodás processzusában vajúdó német nemzetnek tulajdonított. Elmondá, hogy szándéka, ha a miniszterségtől visszavonul, egy nagy kultúrtörténeti és történetfilozófiai munkában összefoglalni gondolkodásának és élettapasztalatainak tudományos eredményeit. e nagy munkához már a 40-es évek óta gyűjtötte az anyagot. A sors kegyetlenül keresztül húzta e szép terveket. Az összegyűjtött gazdag anyag hátrahagyott kéziratai közt megvan.
Halála után nagy tudományú fia, báró Eötvös Lóránt azzal tisztelt meg, hogy apja gazdag könyvtárából megajándékozott több nagybecsű politikai munkával. "Ön jobban használhatja ezeket - mondá -, mert Ön politikával foglalkozik. Én a természettudományokat tekintem élethivatásomnak." Akkor nem sejtette, hogy egykor - ha csak rövid időre is - a viszonyok alakulása folytán hivatva lesz beleülni apja nagynevű örökébe. Mint becses emléktárgyakat őrzöm e német, angol és francia nyelvű munkákat, s bennök lapozva még ma is megindulással olvasgatom néha azokat a helyeket, melyeket Magyarország egyik legnagyobb gondolkozója aláhúzogatott s betűzöm itt-ott a lapok szélre írott megjegyzéseit. Az aláhúzott mondatokban, melyek az ő figyelmét lekötötték és az ő kezevonásától származó megjegyzésekben mintha érintését érezném annak az elporladt kéznek s közelségét annak a negyven év előtt elköltözött ideális szellemnek!
Báró Eötvös már nem intézte el a király által hozzá küldött Simor-féle autonomikus szervezési munkálatot. Utódai sem nyúltak hozzá. Ghyczy Kálmán interpellált ebben a kérdésben s akkor konstatáltatott, hogy semmiféle autonómia életbe nem léphet, míg ahhoz a törvényhozás hozzájárulását meg nem adja. Akkor még erősebb lábon állott Magyarországon a szabadelvű eszmék kultusza, hogysem feltétlenül biztos ne lett volna ama munkálatnak óriási többséggel való elvetése, ha az a törvényhozásban napirendre került volna. Gróf Andrássy Gyula, ki pedig egyházpolitikai kérdésekben nagyon mérsékelt s mindenekfelett gyakorlati politikus volt, bírálatát abban a tömör kijelentésben foglalta össze, hogy azt a minisztert, aki azt tanácsolná a magyar királynak, hogy az érsekek, püspökök, prépostok és apátok kinevezésére vonatkozó jogáról - mely nagyfontosságú állami jog - mondjon le bármi néven nevezendő autonomikus testület javára, egyenesen vád alá kellene helyezni.
Negyven év óta van eltemetve az irattárak poros szarkofágjában az egyházpolitikai reakciónak ez a merész koncepciója. A negyven év óta eltemetett múmia azonban feljár mint kísértet a napvilágra. Odáig jutottunk, hogy a katolikus autonómia fantasztikus gondolata ismét felvétetett a kormány programpontjai közé. S ma nem állnak őrt Deák Ferencnek a hamisítatlan alkotmányosság érdekei mellett. A mélyebbre nem látó jóhiszemű szabadelvűek közül is némelyek a szépen hangzó "autonómia" szótól megtévesztve, jámborul elhiszik, hogy itt olyasvalami készül, ami a szabadságnak kedvez. A retrográd irány ijesztő haladást tett az utóbbi évtizedek alatt. Középoktatásunk évek sora óta egy fanatikus ultramontán férfiú minden szabadabb világnézetet üldöző monomániájának van kiszolgáltatva. Az ifjúság - pedig az ifjúság a jövő - nagyobb részt különböző felekezeti kongregációkba verődik össze s térdre borul a konfesszionalizmus bálványa előtt, azt vallván, hogy "boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa".
*
Csonka maradna ez a futólagos visszapillantás, ha meg nem emlékezném b. Eötvös miniszteri működésének két nevezetes mozzanatáról: az egyik a népoktatási törvény megalkotása a másik a pápai csalhatatlanság proklamálásával szemben tanúsított magatartása, melynek következményei még halála után sokáig ott vibráltak a magyar egyházpolitika levegőjében.
Eötvös közoktatási törvénye (1868: XXXVIII. törvénycikk) mondotta ki nálunk először az iskolakötelezettséget s ez plántált bele tanrendszerünkbe egy fontos elvet, a közös iskolák elvét, anélkül ugyan, hogy szakított volna a felekezeti iskoláztatás rendszerével. De Eötvös megtörte az utat s ha utódai következetesen továbbépítettek volna az általa letett alapon, ma már nálunk túlsúlyban volnának a közös községi és állami iskolák. Eötvös törvénye megállapította az állam felügyeleti jogát a felekezeti iskolák felett, meghatározta azokat a követelményeket, melyeknek a felekezeti iskolák megfelelni tartoznak s kimondta, hogy ha azok e követelményeknek megfelelni nem tudnak vagy nem akarnak, a kormány közös iskola felállítását rendelheti el s a község felhatalmaztatik azoknak a hitfelekezeteknek tagjaira is kivetni a törvényben megállapított iskolaadót, amelyek a törvény követelményeinek háromszori megintés után sem tudnak vagy nem akarnak megfelelni.
A község ezekben s a törvény által meghatározott egyéb esetekben köteles a szükséges népoktatási intézetet felállítani. Az ily iskolák közös tanintézetek s általában nem tekintetnek ezentúl felekezeti iskoláknak azok a tanintézetek, melyek községi vagyonból vagy jövedelemből tartatnak fenn. Különféle felekezetű községekben, ha egyes felekezetek képesek is a törvény követelményeinek megfelelő népiskolákat felállítani, de arra a meggyőződésre jutnak, hogy közös erővel virágzóbb állapotban tarthatnak fenn iskolát: a külön felekezeti iskolák átalakíthatók közös iskolákká. Az ily módon átalakított iskola községi iskolává lesz.
A közoktatási miniszternek egyébiránt jogában és tisztében áll tisztán állami költségen is állítani népoktatási intézeteket.
Bármily óvatosan igyekezett is Eötvös kímélni a felekezetek jogait, a klérus, élén a prímással, szenvedélyesen nekitámadt törvényjavaslatának s az alsó papság, követve a pápának és a prímásnak utasítását, vak dühvel rontott neki b. Eötvösnek, mivel ez - szerintök - meg akarja fosztani a katolikusokat iskoláiktól, sőt vallásuktól. A prímás pásztorlevélben utasította a papságot az izgatásra, s ez a szószéket is felhasználta erre a célra. Oly városokban, hol az elemi iskolákat eddig is a község tartotta fenn - ilyen volt az akkor még három külön községet alkotó Pest, Buda és Óbuda, továbbá Székesfehérvár, Eger, Nagyvárad és még sok városa az országnak, a papság féktelen botrányokat provokált az ellen, hogy ezek iskolái - a törvény értelmében - közös iskolák legyenek. A felbujtott csőcselék néhol az állami iskolák tanítóit tettleg is bántalmazta.
E kultúraellenes hadjáratban a klerikalizmus szövetségesre talált a protestáns ortodoxiában, különösen annak vezérében, Tisza Kálmánban. A képviselőházban, hol a javaslat hosszas halogatás után végre tárgyalásra került, a Tisza vezérlete alatti balközép hajszát indított ellene szabadelvű intézkedései miatt, melyek a felekezeti mindenhatóságnak némi, bár nem eléggé hathatós határt szabtak. A protestáns és katolikus ortodoxia bajnokai egymás kezére dolgozva - mint napjainkban - mindent elkövettek, hogy Eötvöst és a magyar államot megbénítsák kulturális missziója teljesítésében. A botrány oly mérveket öltött, hogy zárt ülést kellett tartani, melyben egy huszonötös bizottságot küldöttek ki, hogy hallgassa meg a felekezetek szakembereit. De nem ezeket, hanem a felekezetek fejeit hallgatták meg. Az állam az ügykörébe tartozó egyik legfontosabb kérdésben ismét a felekezeteket ismerte el mintegy fellebbezési fórumnak.
A bel- és külföldi sajtó s minden igazán szabadgondolkozású hazafi elítélte a felekezeti szellem ezen erőszakoskodásait s hosszas huzavona után - megtépázva bár - végre mégis csak keresztülment b. Eötvös törvényjavaslata.
A magyar népoktatás e buzgó apostola a népoktatási törvényt tekintette élete legsikerültebb művének. Egy épülethez hasonlítá e művét, "melynek a pallér csak alapjait rakja le. A pompás épület - úgymond - ha majd készen lesz, el fogja takarni az alapokat. És akkor el fogják feledni a pallért, ki az alapokat lerakta."
A pompás épület ma sem kész, s kik az építést folytatni hivatva voltak, sokban eltávoztak az Eötvös által lerakott alaptól. Lanyhán szabadelvű és titkos klerikális epigonok elhomályosították azokat az elég mérsékelt szabadelvűségű irányeszméket, melyek az ő lelke előtt lebegtek. De azért az utókor sohasem fogja elfeledni a magyar közművelődés lelkes úttörőjének érdemeit.
*
A felfelé csonka magyar államiság életképességének elsőrendű erőpróbája az, hogy képes-e a magyar nemzet azt a cselekvési és hatalmi kört, melyet 1867-ben államisága számára megmentett, közművelődési és politikai intézményeinek belterjes kiépítése által gazdag tartalommal megtölteni. Képes-e befelé állami cselekvésének intenzivitásával bizonyos mértékben pótolni azt, amit hatalmi körének extenzivitása tekintetében nélkülözni kénytelen.
A pápaság agresszív fellépése a szuverenitás teljességét bíró államokra is veszedelmes volt, de távolról sem oly mértékben, mint a mi gyenge és csonka államiságunkra.
Eötvösnek ama fájdalmas kiábrándulások után, melyeket a XIX. század uralkodó eszméiről szóló nagy munkájának megírása óta megért, élete végszakában még egy keserű kelyhet kellett kiürítenie. Az állambölcsészre, ki az ötvenes évek elején az egyház rendíthetlen szabadságában a szabadsági garanciák legnagyobbikát látta, rácáfolt a Concordatum, azután lépésről-lépésre rácáfolt az 1864-ben kibocsátott pápai Syllabus, a magyar klerikalizmusnak 1867-ben kezdődött s azóta soha nem szünetelő államellenes fellépései, az iskolatörvény meghozatala alkalmával s annak végrehajtásánál szerzett szomorú tapasztalatok, az autonomikus mozgalomnak a reakció útvesztőjébe való eltévelyedése. Mindez nem volt elég. 1869 végén megnyílt a vatikáni zsinat, megindult a legvakmerőbb homoktámadás, melyet a reakció Rómából, főerősségéből, a modern állami és kulturális fejlődés ellen intézett.
A tridenti zsinat óta a pápák tényleg gyakorolták az infallibilitást. IX. Pius is bőven kivette belőle a maga részét, így - hogy csak egyet említsünk - midőn 1854. december 8-án Mária szeplőtlen fogantatását mint dogmát proklamálta. Mindez a hiú IX. Piusnak nem volt elég. Ő az egész katolikus egyház képviseletével ünnepélyesen proklamáltatni akarta infallbilitását, hogy a katolicizmus történetében egy új korszak megalapítója gyanánt emlegettessék az idők végéig. A környezetében irányadó jezsuiták nem szűntek meg fülébe sugdosni, hogy azok a vágyakozások, melyeket lelkében érez, közvetlenül a szentlélek sugalmazásai.
A vatikáni Concilium már összetételénél fogva is paródiája volt az egyház képviseletének. Az egyházi állam még akkor létezett maradványának 700.000 lakosát 62 püspök képviselte a zsinaton, Németország 12 millió katolikus lakosát csak 14, a magyar államterület 10 millió katolikus lakosát csak 12 püspök.
Az infallibilisták óriási többségben voltak. Ezeknek zömét alkotta a világ távol vidékeiről összesereglett több száz szegény püspök, kik a pápa kosztosai voltak. A kúria naponként 25.000 frankot költött ezeknek az eltartására. [*] De a pápa egy oktrojált ügyrend segítségével gondoskodott még arról is, hogy az eltérő nézetűek szóhoz ne is juthassanak. Ezen ügyrend egyik pontja az volt, hogy minden indítvány előterjesztése egy bizottságtól tétetett függővé, melynek tagjait a legmegbízhatóbb infallibilistákból a pápa maga nevezte ki.
A magyar püspökök értettek hozzá, hogy - mivel az ún. ellenzékhez csatlakoztak - a hazai közvélemény előtt úgy ünnepeltessék magokat, mint a szabad gondolkozás hőseit. Az újságreklám egyik nagy mestere volt Haynald, a leghiúbb emberek egyike. Amit a magyar püspökök bátor ellenzéki magatartásáról az újságok írtak, az merő legenda volt. Az egy Döllingert kivéve a zsinaton nem volt egyetlen ember sem, aki az infallibilitási dogmának nyíltan ellentmondani merészelt volna. A "magyar" püspökök közül egyetlen volt oly vakmerő, hogy egyik ülésen pár szót ejtett a protestantizmus és a civilizáció ellen intézett otromba támadás ellen, s ez az egy "magyar" a horvát Stroszmayer volt. Lehurrogták mint eretneket, s akkora volt az infallibilista horda felháborodása, hogy be kellett zárni az ülést.
A magyar püspökök úgynevezett ellenzéki álláspontja nem az infallibilitási dogma, hanem csupán az oktrojált ügyrend egyik horriblis intézkedése ellen irányult. Mindjárt január elején a németországi és osztrák püspökökkel alázatos kérvényben s előre is bocsánatot esdve hallatlan merészségükért, hogy gyenge kétséget mernek kifejezni a pápa intézkedésével szemben, csupán azért könyörögtek, hogy engedje meg a pápa, hogy az indítványok előzetes elbírálására kirendelt bizottságba a Concilium is választhasson néhány tagot. Szerény kérés volt, de a pápa válaszra sem méltatta még ezt sem.
Az ún. ellenzék legnevezetesebb ténye volt a január 26-án előterjesztett Rauscher-féle emlékirat. De tévedés, hogy ennek aláírói netalán kétségbe merték vonni a pápai infallibilitást. Ezt nem tették. Az emlékirat csupán opportunitási szempontból adott mély alázattal kifejezést annak az aggodalomnak, hogy a csalhatatlansági dogma proklamálása új fegyvert szolgáltathat a vallás ellenségeinek, ürügyül szolgálhat az egyház jogainak megtámadására s ellenszenvet ébreszthet a katolikus ügy iránt. A pápa nemcsak nem méltatta figyelemre ezeket az aggodalmakat, de el sem fogadta a feliratot. A magyar püspökök közül többen is aláírták ezt, de Simor nem írta alá. E tartózkodás okát sejthetjük, ha meggondoljuk, hogy Simor akkor még nem volt kardinális, tehát még várhatott valamit a pápától.
Egy nappal az infallibilitási dogma feletti szavazás előtt a Concilium kisebbségéhez tartozó püspökök küldöttséget menesztettek a pápához, melynek Rauscher kardinális volt a szónoka. Ebben a küldöttségben Simor volt jelen magyar részről. A küldöttség által a pápának átnyújtott feliratot az újságok akkor merész eufemizmussal elnevezték tiltakozásnak. pedig a püspökök egyetlen szóval sem tiltakoztak a csalhatatlansági dogma ellen. Csupán arra utaltak, hogy a bizottságban non placettel szavaztak, hogy a pápa iránt érzett gyermeki kegyeletük nem engedi, hogy magában a Concilium nyílt ülésében is non placettel szavazzanak, s azért el fognak távozni Rómából. Másnap, július 18-án megtörtént a nyilvános szavazás, mely elől az ún. ellenzék elmenekült. A Concilium az infallibilitást megszavazta 533 szavazattal két ismeretlen püspök non placetje ellenében.
E részleteket azért érdemes elővonni a múlt idők homályából, hogy mindenki láthassa, hogy a magyar püspökök mennyire nem feleltek meg a magyar kormány által irányukban támasztott várakozásoknak. Lássuk e várakozásokat.
A magyar kormánynak ugyanis sok aggodalmat okozott az, ami a Conciliumon készült. B. Eötvös mint kultuszminiszter ebben az ügyben már márciusban diplomatikusan tartott levelet intézett Simor prímáshoz Rómába, melyben a magyar kormány aggodalmait és várakozásait tolmácsolta. De nem elégedett meg ezzel a diplomatikus levéllel, hanem megbízta Horváth Boldizsár igazságügyminisztert, ki bizalmas baráti viszonyban állott Kovács Zsigmond pécsi püspökhöz, hogy írjon ennek és adja meg Eötvös hivatalos leveléhez a kellő kommentárt. Horváth ezt megtette, Kovács Zsigmond pedig Horváth levelét átadta Simor prímásnak.
Ebből a levélből ismerjük meg a magyar miniszterek álláspontját és vélekedését a Conciliumra és az infallibilitásra vonatkozólag. Lássuk a levél legmarkánsabb részleteit. "A magyar püspöki kar bölcsessége ama levélből (Eötvös leveléből) úgy hiszem, meg fogja érteni aggodalmainkat és be fogja látni, hogy azon állásnál fogva, melyet hazánk politikai intézményeiben elfoglal és talán éppen ez állás megmentése végett nem vállalkozhatik sem a kócevésre, sem arra, hogy a bűvészet hallgatag tanúja legyen."
A magyar miniszterek tehát a Conciliumot s az infallibilitás tervezett kihirdetését egyszerűen komédiának nyilvánították. A drasztikus kifejezés ellen, mellyel azt Horváth Boldizsár kimondotta, sem Eötvös, kinek Horváth a megbízásából írott levelet bizonyára megmutatta, sem más miniszter nem tett kifogást.
Levele további folyamában kifejti Horváth Boldizsár, hogy "annyi az első pillanatra is bizonyos, hogy azok (a püspökök), kik az autokrata pápa iránt vak engedelmességgel tartoznak, akik tehát idegen legisláció törvényeinek vannak alávetve, Magyarország törvényhozásának tényezői közt alig tarthatnák meg helyöket." "Alaptalan az az ellenvetés, hogy a pápai hatalom csak a vallás belügyeire vonatkozik. Láttuk eddig is, és a Syllabus újabb tanúságot tesz róla, hogy ama hatalom a demarkácionális vonalat a vallás bel- és külügyei közt nem akarja respektálni. Elég e tekintetben hivatkozni azon anatémára, mely a házassági bíráskodás és a polgári házasság kérdésében felénk szóratik."
Horváth Boldizsár azután kifejti, hogy az infallibilisnek deklarált pápa kiapadhatatlan forrása lesz az egyház és a világi hatalom közti súrlódásoknak s figyelmezteti a püspököket, hogy nálunk több van kockán, mint másutt. (Értsd: a püspökök uradalmai.) Végül formulázza a magyar kormány óhajtását, s ez: "nem a meddő és előreláthatólag sikertelen oppozíció, sem pedig a kapufélfától való búcsúzás, hanem, hogy a magyar püspöki kar testületileg komoly, ünnepélyes és nyilvános tiltakozással hagyja ott Rómát."
Hogyan felelt meg e várakozásnak a püspöki kar?
Úgy, hogy először is mint magyar püspöki kar fel sem lépett, hanem az osztrák-magyar püspöki kar cége alatt Rauscher kardinális vezetősége mellett szerepelt.
Másodszor, hogy Rómában maradt a levél írása után még négy teljes hónapig.
Harmadszor, hogy mikor távozott, sem testületi, sem komoly, sem ünnepélyes tiltakozással, hanem a fentebb ismertetett felirat tág köpenye alá burkolt alázatos mentegetődzéssel tette ezt.
Néhány nappal az infallibilitás proklamálása után, július 23-án a magyar minisztertanács Eötvös elnöklete alatt - mert Andrássy a francia-német háború miatt ez időben Bécsben tartózkodott - állást foglalt ebben a kérdésben. Azt határozták, hogy azt fogják javasolni a királynak, hogy a csalhatatlansági dogma kihirdetésétől tagadja meg a "placet"-et. Br. Eötvös gr. Andrássyhoz írt leveleiben kifejti, hogy a miniszterelnök aláírásával, azaz az egész minisztérium nevében rendeletet kell intézni a püspökökhöz, melyben intetnek, hogy a király jóváhagyása nélkül semmi pápai bullát ki ne hirdessenek. A király jóváhagyta a kormány javaslatát, Eötvös elküldötte Andrássynak a püspökökhöz intézendő rendelet szövegét. A király ezt jóváhagyta s a püspökök értesítve lettek, hogy őfelsége 1870. augusztus 9-én kelt legmagasabb elhatározásával a placet-jog gyakorlatát legkegyelmesebben elrendelni méltóztatott.
Érdekes, hogy az osztrák kormány egészen más retorzióval élt az infallibilitás ellen, mint a magyar. Most - csakis most - ebből az alkalommal tudatta ugyanis Beust báró a monarchia római követével, hogy Ausztria a konkordátumot magára nézve többé kötelezőnek nem tartja. Hozzáteszi azonban, hogy Ausztria nem alkalmazza a placetum regiumot, mert ezt az állami alaptörvények szabadelvű szellemével összeférhetőnek nem tartja.
Éles oldalvágás ez Magyarország ellen, melyet megmagyaráz az, hogy e napokban Beust erős harcban állt Andrássyval a monarchiának a háborúval szemben követendő magatartása kérdésében. B. Eötvös Karlsbadban kapta meg Beust jegyzékét s felháborodott azon, hogy a külügyminiszter - ki pedig Magyarországnak is minisztere - és az osztrák kormány akadályokat gördít a magyar kormány elé. Felháborodásának Andrássyhoz intézett hosszabb levélben adott kifejezést, melyet német nyelven írt, hogy Andrássy az illetőknek megmutathassa. "Ezeket németül írom - mondja levele végén -, de mondhatom, magyarul káromkodtam, mikor Beust jegyzékét olvastam."
A püspökök eleinte nem fogadták ellenszenvesen a placentum alkalmazását. Eötvös július 23-án ezt jelenthette Andrássynak: "több püspökkel beszéltem, délután még néhánnyal találkozom, igen józanul nyilatkoznak s én jót merek állani, hogy ha őfelsége tanácsaimat követi és én munkaképes maradok, minden nagyobb zavar és konfliktus nélkül fogom Magyarországot az egyházi bajokon keresztülvezetni."
Simor prímás azonban terjedelmes emlékiratot intézett a királyhoz a placetum ellen, melyből megtudjuk, hogy még a magyar kormány is abban a téves hiedelemben volt, hogy a magyar püspökök ellene szavaztak az infallibilitásnak. Ezzel szemben Simor konstatálja, hogy "az infallibilitás dogmát s az ahhoz való hozzájárulását egy püspök sem tagadta meg". Íme, itt látjuk az igazi okot, hogy miért menekültek el a püspökök a július 18-i döntő szavazás elől. Már ekkor az összes ún. ellenzéki püspökök - a németek is - el voltak határozva, hogy alávetik magokat a dogmának s hogy ezt könnyebben tehessék, elmenekültek a szavazás elől. Csakugyan az összes német, osztrák és magyar püspökök, nem kis megbotránkozására a szabadelvű közvéleménynek, mely férfiasabb magatartást várt el tőlük, "laudabiliter se subjecerunt".
Nem következett tehát be az, mit - miként Horváth Boldizsár idézett leveléből látható - némely magyar kormányférfiak az infallibilitástól várták, hogy ugyanis országos katolikus egyházak fognak alakulni s függetleníteni fogják magokat a pápától. A centralizáció és a püspökök függése Rómától ellenkezőleg, csak most lett tökéletes. A magyar kormány egyebek közt azzal is érvelt a placetum felújítása mellett, hogy ezáltal megkönnyíttetik a püspökök magatartása Rómával szemben, s arra az esetre is, ha a pápa a zsinati határozatok kihirdetését követelné, Rómával szemben passzíve viselkedhessenek s engedetlenségöket, hivatkozással a placetumra, az állam tilalmával menthessék. Ezzel szemben Simor gúnyos fölénnyel azt írja emlékiratában, hogy: "ily gondoskodást és utólagos védelmet a püspöki kar sehogy sem fogadhat el". Kifejti, hogy a dogma proklamálása után szó se lehet arról, hogy egy katolikus püspök az egyház iránt passzíve viselkedhessék s a zsinatilag elfogadott dogmával szemben a polgári hatalom tilalmával védekezhessék. Tehát maga Simor egyenesen a királyhoz intézett emlékiratában már akkor kimondotta, hogy a püspöki kar nem fog engedelmeskedni a királyi tilalomnak.
Akik Simornak ezt az emlékiratát ismerték - pedig a magyar kormány ismerte -, azokat nem lephette meg, mikor Jekelfalussy Vince székesfehérvári püspök az infallibilitási dogmát 1871 elején kihirdette. Ez az egész püspöki kar akaratával történt. Úgy látszik, diplomatikus óvatosságból küldötték az öreg, beteges püspököt ebbe az előörsi küzdelembe, hogy kipróbálják, vajon a királyi hatalomnak lesz-e, s ha igen, milyen szankciója.
Schwarcz Gyula, a jeles tudós, ki - megjegyzendő - régi katolikus családból származott, a képviselőház 1871. április 22-i ülésében interpellált a csalatkozhatatlansági dogmának állítólag több püspöki megyében történt kihirdetése tárgyában. Ekkor már Eötvös nem élt s Pauler Tivadar, az új kultuszminiszter felelt az interpellációra s tudatta, hogy a kormány szükségesnek tartja a placet-jog csorbítatlan fenntartását. Júniusban Simonyi Ernő interpellált s azt kérdezte, hogy a kormány Jekelfalussy eljárása után a püspöki megye kormányzatát ennek kezében fogja-e hagyni? Pauler semmitmondó, általános frázisokban válaszolt, a korona jogainak fenntartását emlegette.
Kellett tehát valamit tenni. A kormány Jekelfalussynak királyi megdorgálását határozta el. Ezt is elég sokáig halogatta. A szeptember 11-i minisztertanácsban végre megtörtént ez. Tekintettel az ünnepélyes alkalomra, a minisztertanácsot nem a szokott helyen, hanem a miniszterelnökségi palota díszes sarokszalonjában tartották meg. A megidézett öreg püspök támolygott inkább, mint lépdelt fel a lépcsőkön, s miután a miniszterelnök a királyi megfeddést neki elmondotta, megtört alakjával némi ellentétben álló, nyilván a prímás közbenjöttével előre kicirkalmazott következő önérzetes szavakkal válaszolt: Köteles engedelmességgel fogadom apostoli királyomnak e legmagasabb elhatározását. tudom kötelességemet. Az "apostoli" szó hangsúlyozásának s annak a kijelentésnek, hogy tudja kötelességét, megvolt a maga politikai célzata, mit azonban a sajtó nem vett észre.
Ott voltam e jelenetnél, mert az én feladatom volt megfogalmazni a hivatalos lapban közzé teendő kommünikét. Miután az udvarias Andrássy az öreg püspököt kikísérte, a csakhamar elkészült kommüniké szövegét felolvastam a minisztertanács előtt. Ez így hangzott: "A székesfehérvári püspök hivatalosan megidéztetvén, a folyó hó 11-kén déli egy órakor tartott minisztertanács előtt megjelent. A miniszterelnök úr, a püspök úrhoz intézvén a szót, előadá, hogy ő cs. és apost. királyi felsége őt legmagasabb kéziratával legkegyelmesebben megbízni méltóztatott, hogy a püspök úrnak azon tette miatt, hogy a conciliumi határozatokat és pápai rendeleteket - az 1870. augusztus hó 9-én kelt abbeli legfelsőbb királyi elhatározásának ellenére, mellyel az őfelségét, mint Magyarország apostoli királyát megillető királyi tetszvényjog (is placeti regii) gyakorlatba vétele elrendelve lőn, őfelségének engedélye nélkül és a magyar királyi minisztériumnak ugyanazon évi augusztus hó 10-én kiadott tiltó rendelete dacára egyházmegyéjében ünnepélyesen kihirdette, ő csász. és apost. királyi felsége egyenes rendeletéből és nevében a királyi visszatetszést, rosszallást és megfeddést kinyilatkoztassa."
A miniszterek szó nélkül hallgatták a szöveget, még a tárgy természete által némileg talán menthető kacskaringóssága ellen sem tettek kifogást. Csupán Andrássy szólalt fel, óhajtotta, hogy oda, hol a királyi tetszvényjogról van szó, szúrassék bele ez a szó: "törvényes". Tisztelettel bátor voltam megjegyezni, hogy e szót azért nem alkalmaztam, mivel a tetszvényjog nem alapul pozitív törvényen, hanem a régi gyakorlaton, s az ellenfél esetleg mondhatná, hogy mutassuk meg azt a törvényt, melyen a tetszvényjog alapul. Pauler kultuszminiszter kijelentette, hogy igazam van, s a szöveg változatlanul jelent meg a hivatalos lap szeptember 12-i számában.
A következő évi december 27-én Schopper rozsnyói püspök követte Jekelfalussy példáját. Ez esetben a kormány nem vonta bele a király személyét a megtorló akcióba, hanem Trefort Ágoston, ki időközben kultuszminiszter lett, nyilvánította rosszallását a püspök eljárása felett azzal a hozzáadással, hogy ha a püspök eljárásból törvényellenes cselekmény fejlődnék, ellenében a törvény egész szigora fog alkalmaztatni. Miben állana az, arról a miniszter nem nyilatkozott. A képviselőházban Lükő Géza képviselő interpellált. A kormány eljárását nem találta elég szigorúnak. Az a nevezetes dolog történt, hogy a képviselőház nem vette tudomásul a miniszternek csak hat hónap múlva, június 24-én Lükő interpellációjára bekövetkezett válaszát, melynek lényege az volt, hogy a rozsnyói püspök ellen többet tenni sem célszerű, sem ildomos nem lett volna, hisz a sajtószabadságnál fogva a vatikáni concilium dekrétumait bárki kinyomtathatja, vitathatja, ellenezheti vagy védheti. Trefortnak tulajdonképp igaza volt, de válaszában annak beismerése rejlett, hogy a placetum valóságban egy tompa fegyver s hogy a püspöki renitencia ellen egészen más fegyverek volnának szükségesek. Hogy miben állanának e fegyverek? Azt a magyar képviselők ekkor már megtanulhatták volna Bismarcktól, ki 1873. január 9-én a porosz képviselőházban előterjesztett négy rendbeli egyházpolitikai törvényt, mely megszavaztatván, módot nyújtott a porosz kormánynak, hogy a renitens püspököket a temporáliák elvonásával és bebörtönzéssel büntesse, amit Bismarck foganatba is vett, nem is említve a jezsuiták már előbb megtörtént kiűzését s a német ún. kultúrharc egyéb járulékait.
A német kultúrharc szele hozzánk is elhatott, s ez tette kissé élessé a levegőt a magyar képviselőházban, mikor Trefortnak tudomásul nem vett válasza felett június 28-án a vita lefolyt. Hát bizony még azt is fejéhez vágták, hogy az ultramontánokkal konspirál, azt pedig többen megmondták, hogy a placetum nem sokat ér s a renitens püspököket nem dorgatóriumokkal, hanem birtokaik elvonásával kellene büntetni. (A magyar püspökök ekkor már mind kihirdették az infallibilitási dogmát Haynald kalocsai érsek kivételével, ki egy érsekmegyei gyűlésen élőszóval tette azt közzé már 1871. október 25-én, azzal a szabadelvűséget szenvelgő kijelentéssel, hogy "kitépi szívéből egyéni és tudományos meggyőződését".)
A kormány ellen intézett fenti támadások alaposok voltak, de viszont méltányolni kellett a derék Trefortnak azt az őszinte kijelentését is, hogy "igenis konspirálok az ultramontánokkal és a klérussal, konspirálok minden felekezettel és konspirálok a józan ésszel a vallásos béke fenntartására, a vallásos súrlódások kikerülésére, mert a centrifugális erőktől szaggatott s szegénységgel és hátramaradással küzdő hazának vallásos konfliktusokra szüksége nincs."
Abban igaza volt Trefortnak, hogy a szegénység is egyik oka annak, hogy ez az ország az ultramontánizmus megfékezésére nem elég erős, legkivált pedig nem is az anyagi, hanem a lelki szegénység. De abban tévedett, hogy engedékenységgel meg lehet vásárolni az egyházpolitikai békét.
A magyar képviselőháznak e történelmi nevezetességű ülésén ment végbe báró Eötvös József egyházpolitikai hagyatékának likvidációja. Trefort, menekülni igyekezvén a leszavaztatás okozta kényes helyzetéből, egy indítványt terjesztett elő, mely így hangzott:
"Küldjön ki a ház bizottságot avégre, hogy a vallás- és közoktatásügyi miniszter közbejöttével az állam és egyház közti viszony szabályozására javaslatot dolgozzon ki és e javaslatot a ház elé terjessze."
A kormány vezérgondolata az ún. kultúrharctól való irtózás volt, s ennek megfelelt Trefort indítványa, melynek értelmében az egész egyházpolitikai kérdés ünnepélyesen eltemettetett egy bizottságba, melyről mindenki tudta, hogy munkájával soha sem fog elkészülni. Hogy mennyire tisztában voltak ezzel, mutatja az elnök megjegyzése, ki Lükő Géza kifogására, hogy a Trefort által előterjesztett szövegezés hiányos, mivel a bizottság nem az állam és az egyház közti viszony szabályozására, hanem csupán javaslattételre küldendő ki, ezt jegyezte meg: "Én úgy hiszem, nincs aggálya a t. Háznak, hogy a bizottság nem fogja véglegesen szabályozni az állam és az egyház közti viszonyokat." A Ház megértette és zajos derültséggel honorálta e szarkasztikus megjegyzést. Temetés volt tehát, sőt vidám temetés. És ennél maga Deák Ferenc szerepelt, mint főfunerátor, megtartván utolsó nagy beszédét, melyben szent hagyaték gyanánt mint politikai végrendeletben lerakta az egyházpolitikára vonatkozó szabadelvű nézeteit. De beszédének célja nem volt a klerikalizmus ellen való háború megkezdése, hanem annak elodázása, mert ő sem tartotta akkor a magyar államot elég erősnek arra, hogy e harcot győzelmesen megvívhassa. Bizonyára azt hitte, hogy valamikor később képesebb lesz erre. Deák utolsó nagy beszéde azonban e tekintetben egy utolsó nagy csalódásnak bizonyult. Deák hattyúdala nem lett kezdete és kiinduló pontja a magyar szabadgondolkozás emelkedő irányának, hanem az a tetőpont, melynél magasabbra az sohasem emelkedett. Azóta e magaslatról gurulunk, egyre gurulunk lefelé.
Deák e nagy beszédében azt a nézetét fejtegette, hogy aki harcot akar kezdeni, az mindenek előtt szerezze meg a szükséges fegyvereket. Ez a fegyver a törvény - s utalt Poroszország példájára, mely íme, egy sor egyházpolitikai törvény alkotásával kezdte meg föllépését az ultramontánok ellen.
Kifejtette azután, hogy ő vallási ügyekben az amerikai rendszer híve. "De ha ezt - úgymond - egyszerre el nem érhetem, a célt mindig szem előtt tartom s minden lépést, mely arrafelé vezet, pártolok, de nem pártolok semmi olyan lépést, mely attól eltávolít."
A képviselőház elfogadta Trefort indítványát, kiküldötte a bizottságot, éspedig azzal az utasítással, hogy: "javaslatában azon irányelveket szigorúan tartsa szem előtt, melyeket Deák Ferenc június 28-i beszédében kifejtett."
És ezzel legördült a függöny a magyar egyházpolitika drámájának ama felvonása felett, mely még b. Eötvös József nevéhez csatlakozik.
*
Ami b. Eötvös József egyénisége az Andrássy-minisztériumra nézve volt, annak a politikai súlynak nem megfelelő értékmérői azok a sikerek, melyek a szakminiszter koncepcióit kísérték. Ha Andrássy keményebb anyagból faragott alakja mellett ott nem állott volna b. Eötvös József és az új időknek még egy-két bátor előharcosa - mint például Horváth Boldizsár és Gorove István -, akkor ez a minisztérium nélkülözte volna azt az ideális zománcot, mely az újabb alkotmányos korszak első kabinetjét oly magasan föléje emeli az utána következő időszak lendület nélkül való opportunista kormányainak. Az elért sikerek messze mögötte maradtak Eötvös aspirációinak. Csalódásokban és kiábrándulásokban gazdagabb volt ez a nevezetes életpálya, mint eredményekben. de amaz eszmék közül, melyeknek ereje javát, a fiatal férfi egész lelkesedését szentelte, megvalósult a legnagyobb és legértékesebb: a parlamenti kormányrendszer. Egy államférfi, akinek voltak ideáljai, ha ezek közül egynémelyikben csalódott is, magasan felette áll azoknak, akik csak azért nem csalódtak, mert nem volt miben csalódniok. Eötvösre magára is illik, amit legkedvesebb barátja, Szalay László felett tartott akadémiai emlékbeszédében mondott: Jeles férfiak életében, főleg olyanoknál, kiket a sors a pálya közepén ragadott el, s kik oly korban éltek, midőn feladatukat kevesen fejezhették be, nemcsak a törekvésnek eredménye értékes, hanem maga a törekvés is.
(További közlemények következnek.)
[*]