Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 14. szám · / · Ady Endre: Uj magyar bukolika
Vajjon örökre igy maradnak
Kidalolatlanul, rejtetten
Dalai a hű, bánatozó
Napverte, bus, magyar nyaraknak?
Itt a néma kinszenvedésnek
Makacs ajka minden beszántás,
Elhamvadt könny a szik-föld pora
S minden nyár-nap egy halott ének.
Ki ért a halott-támasztáshoz,
Ki érti a jajos barázdát
S ki érti az ős nyári Napot,
Amikor gunyosan leáldoz?
Én ébresztgetem megbomolva,
Fejem nyugtatván ó nótáin,
E földet és ugy megölelem
Haként az én volt szivem volna.
S ugy áldozom Jézussá nőve
Kincseim e szegény nyarakra,
Mint Jézus az ő bocsánatát
Csókokkal vétkes titkos nőre.
De hát örökre igy maradnak,
Kidalolatlan kegyelemmel
Dalai a hű, bánatozó
Napverte, bus, magyar nyaraknak?
Járom a mezőt, járva-járom,
Ezernyi nyár leigázottját,
Ős bánatát esengve lesem,
De a nótáit csupám várom.
Sir szélén állok: nézzetek meg,
Magyar nyarak bennem alusznak
S örök, nyári titkot ástok el,
Majd, amikor engem temettek.