Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 14. szám · / · Tersánszky Józsi Jenő: A Matyi madara
A kisfiú, hogy maga maradt a tornácon, megszűnt pityeregni s egy ideig borús tétovával bámult az udvarra. Majd az üres kalickára esett a szeme s akkor megint elfacsarította ábrázatát a sírás. Már épp a hang is jelentkezett a nyomán, mikor kiszaladt hozzá a nénje.
Matyi dühösen fordult el tőle és nyafkán hánykolódva menekült le az udvarra a vigasztalás elől.
- Matyi, nem hallod, azt mondta apa... - kiáltott utána a nénje, de a kisfiú durcásan húzta le fejét a vállai közé s a nyitott fásszínen keresztül kiszaladt a kertbe.
Mikor azonban megállott és egyedül találta magát, már olyanszerűen tekintett vissza, mintha zokon esnék neki, hogy immár senki nem üldözi tovább a kiengeszteléssel.
Hallgatózott a ház felé egy percig, aztán csendesen visszaoldalgott újra a fásszínbe és komoran, tanácstalanul bámulta egy darabig a farakásokat.
Később az udvaron is végiglépkedett vagy kétszer, résen az újabb menekvésre, ha észrevennék.
Kémlelte az ablakokat, fülelt a belülről jövő hangokra, de semmi különöset nem bírt kiérteni belőlük, s tán legjobban azért ette a méreg titokban, hogy semmiképp se adhat jelt a haragjáról.
Egyszer csak lépteket hallott belülről a konyha felől.
Elsőbb befutott a színbe, aztán úgy jött elé az ajtajába, duzzogóra, sértődöttre készítve ki az ábrázatát.
Az anyja jött ki sietősen, kapkodva jártatta végig pillantását az udvaron: - Kati. Kati, te, hol vagy, gyere elé - kiáltotta s egykedvűen akadt meg a szeme eközben a kisfiún, aztán befordult hirtelen, mikor a cseléd belülről felelt a kamrából.
Matyi ezalatt visszahátrált az ajtóból a szín közepére. Most még jobban eltelt keserűséggel, hogy kinevetteti magát ostobán a gyerekes duzzogással s tán a kudarc vitte ki aztán csavarogni az utcára. De nem került az udvar felől, hanem átmászott hátul a kerítésen.
Az anyjára meg az apjára forrott most a gyűlölsége leginkább. Akik olyan könnyen túlteszik magokat a kárán és könnyen nyugtatgatják meg a nagynénit, mikor nem is övék a madár.
Egyébként alig törődött a madárral annak előtte, az első pár napot kivévén, amikor hazahozta, de most csaknem sírva fakadt, hogy újra eszébe jutott az elveszte:
- Az ámmenit a fejinek, a vén szipirtyójának - fakadt ki hangosan a nagynénire, ahogy az apjától hallotta egy más nőrokonukra és dühösen rángatta a karjait: - Minek jött ide? Törje ki a nyavalya.
Gyilkos bosszúterveket kezdett forgatni fejében. Ha lefekszik a nagynéni, kiszúrja a szemét. De maga is meghökkent mindjárt a gondolatára.
Elbódorgott az utcán, le a folyópart felé s a végin meglátta messziről a pajtásait nagy labdázásban.
A szomszéd fiúval jelenleg haragot tartott, nem is beszéltek két nap óta, s most emiatt nem mehetett közibök. Jó messzire került el lehajtott fejjel, megvetőket pislogva a homloka alul arrafelé, nehogy azt higgyék a világért, hogy közeledni akar hozzájok. Aztán visszakerült újra az utcába.
A gyűlölsége, keserűsége mint valami viharfelhő setéten terjedt ki lelkében a szomszéd fiúra s a többi pajtásokra, akiket amaz magához édesgetett s mindenkire, az egész világra.
A kerítésök elé érve véletlen eszébe jutott az abroncs búfelejtőnek. De rögtön le is tett a szándékáról, mintha méltatlannak találta vón mostani komor-magához bemászni az abroncsért a kerítésen.
Különben egyéb okból is hitvány szerszám lett vón már az abroncs.
A nagyobbik nénje ugyanis, aki már mindent kihallgathatott a felnőttek beszédéből, már megsúgta titokban: mi minden játékot hozott ajándékba a nagynéni. Egy szekeret például, amelyen külön fityegnek a lőcsök.
A szomszéd fiú ötlött eszébe hirtelen. A kegyetlen elégtétel mostani mellőztetésért; ha majd kérkedve zakatol végig az utcán a szekérrel.
De még ez se tudta feledtetni vele a madarat. Felsajgott lelkében untalan, kínzó, vigasztalan bánattal, tolakodón szinte, hogy már csaknem maga is szerette volna, ha kárpótoltnak tudná érezni magát elvesztéért a lőcsös szekérrel.
Mégis csak játék volt, ami betérítette újból az udvarukra. Jóllehet, kemény fogadkozásokkal, hogy nem fogadja el az ajándékot. Odavágja a nagynéni elé: nem kell, egyék meg!
Alig tette be lábát az utcaajtón, örömrepesőn futott elibe a kisebbik nénje.
Matyi bizalmatlan s elutasítón tekintett rá, féloldalt fordított fejjel a szeme sarkából. De már nem futott el előle:
- Gyere, Matyika, gyere nézd. Kaptál egy más madarat. szebbet. Piros a feje. Tiglinc - lelkendezett eléje a nénje és diadalmasan vonszolta keresztül az udvaron.
Egy székre állva hamarosan leakasztotta a kalickát s úgy legyeskedett, hol a madárra, hol a Matyi szemébe villogva, mintha kétségbeesne, mi módon gyújthatna öccsében is a magáéhoz hasonló ujjongást.
A kisfiúnak is felderült az arca. Ő is nevetett és érdeklődve vette számba az új madár előnyeit a régihez képest, de valami színlelt és fura mód kénytelen volt az ujjongásában, mintha nem tudna kedvére lenni, hogy immár nincs oka haragudni a madárért.