Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 14. szám · / · Tersánszky Józsi Jenő: A Matyi madara

Tersánszky Józsi Jenő: A Matyi madara
1.

Matyi, a kisfiú nyakába vette a hordóabroncsot az utca végin, beléunva a karikázásba s már szerette volna valahová elrejteni biztonságos helyre s valami egyéb szórakozás után látni.

Lehajolt, megtapogatni térdét, amely még mindig sajgott az iménti hasra bukástól, mert az abroncs mindig elibe gurult makacsul hajtás közben, s az imént már harmadik ízben esett keresztül rajta.

- Nem lehet evvel - gondolta bosszús beletörődéssel. - Bár csak már itt volna a jövő hét, hogy megvenné apám azt a fakarikát a tótoktól a vásáron.

Amint így elmélkedett, egyszer csak egy kocsit vett észre az utca túlsó végin bekanyarodni és látta, hogy megállott a házuk előtt.

Hirtelen kiakasztotta nyakából az abroncsot és maga mellé állítva olyan fenyegető mozdulattal vette rá a hajtópálcát, mint aki nem sok jót ígér neki, ha újra engedetlenkedni talál, és nagy üggyel-bajjal kergetve maga előtt nyargalni kezdett hazafelé.

A szomszédasszony kinn állott az utcaajtóban s kíváncsian tekintgetett a kocsi felé, amelyről a kiszaladó háziak már leszállították a vendéget s csak a kocsis motozott az ülésládában a holmijai után.

Mikor a szomszédasszony meglátta Matyit, elibe jött az ajtóból az utca közepére:

- Matyika, Matyika kedves, ki jött magukhoz?

- Tudom is én - felelte a szomszédasszonynak, fontoskodón oldalt hajtva a fejét, mintha nagyobb jelentőséget akarna kölcsönözni az eseménynek a titkolózással. Mert jól tudta, hogy a nagynénje érkezett meg, mikor már napokkal előbb egyébről se beszéltek a házban.

Az abroncsot aztán nagy elővigyázattal belökte a kerítésen át a kertjökbe, mert már egyszer kikapott érte, amiért lefeszegette a vizeshordóról, s a hajtóvesszővel végigpergetve a léckerítést, bekerült az utcaajtón.

A tornácról hallotta már a nagy beszélgetést, de átallotta egyenest beállítani a vendég miatt. Hanem épp a tornácra nyílott a szobaablak, melyben most voltak a háziak. Innen kémlelődött hát be rájok óvatosan.

A nagynéni háttal ült neki egy fotelben. Javakorabeli szép asszony volt s csaknem védekezni kellett szüntelen a háziak buzgó előzékenysége ellen.

A kisfiú kíváncsi lett vón már az arcára. Hanem az anyja észrevette a leskődő fejét belülről. Kedveskedőn felelt még valamit a nagynéninek, aztán kisietett hirtelen a szobából a konyha felől kerülve:

- Be ne gyere így, te! - bökött fejével szigorúan Matyira. - Takarodj rögtön megmosdani és kérd el Katitól a szürke ruhát. Vigyázz! - és befordult újra a szobába.

Aztán egy kis idő múlva újra kijött Matyiért és szigorúan a legnagyobb illedelemre intve, benn az ajtóban pedig már mosolygósan simogatva a kisfiú fejét, bevezette a szobába:

- Ez a fiú. Ez a legkisebb szegény Birike után, ezt te tán még nem is láttad - mutatta be Matyit a nagynéninek -, csókolj kezet szépen Szidike néninek.

Matyi egy cseppet elfogódva teljesítette, de inkább a kíváncsiság miatt.

- Talán, talán már láttam - szólt a nagynéni kedveskésen, mialatt lehajolt megcsókolni Matyinak az iménti mosakodástól friss ábrázatát. - Úgy tetszik ez volt. Nem? Nem is tudom.

- De... de... igen, már egyszer apám mondta - felelt Matyi élénken, hamarosan megbarátkozva a helyzettel -, de... de... még akkor pólyában voltam. - S folytatni is akarta a magyarázatot, mikor valamennyien nevetni kezdtek utána, az apa azonban rendreutasítóan vonta rá a szemöldökét, mert egyébre terelődött közben a beszéd, a nagynéni fiacskájára, aki betegeskedik és csak nagy gonddal hagyhatta otthon.

- Hálát adhattok az istennek, hogy ilyen szép kis eleven fiatok van - sóhajtott a nagynéni s az ölébe karolta Matyit. De az apa pillantása újra kizavarta pár perc múlva a nagynéni öléből, nehogy alkalmatlanságot szerezne neki beszéd közben.

Matyi most nem mert makrancoskodni a vendég jelenlétében, mint máskor, csak az orrát húzogatta félre mérgesen s a nénje székének háta megé kuporodott unatkozva a dívány sarkára. Valahányszor azonban odapillantott a nagynéni, izegni-mozogni kezdett rögtön és eleven kisfiúhoz illően iparkodott ragyogtatni a szemeit.

- Eredj ki játszani, Matyika - szólt rá később az anyja s eközben a nagynéni is felállott a családfő indítványára; hogy járják körül a házat meg a kertet.

Kicihelődtek valamennyien a szobából s Matyi mindenütt ott settenkedett a társaság háta megett, nem kis bosszúsággal a kisebbik nénjére, akinek szabad szüntelen a nagynénin csüngeni s őt bezzeg nem zavarják el mellőle.

A nagynéni mindent a legnagyobb érdeklődéssel szemlélt meg s tele volt dicsérettel mindenen. Végre, mikor visszakerültek a tornácra, a nagynéni megállott a falra akasztott két madaras kalickánál. Az érdeklődést látva, a kisfiú apja leakasztotta az egyiket a falról s magyarázni kezdte: hogy Matyi kerítette a madarakat, nehezen kunyorálva ki az anyja engedelmét s hogy miként fogja itt a szomszédban egy ember ezeket a csízeket télen a bojtorjánbokrokon, egy madaras kalickát téve ki karóra, teletűzdelve tölgyfalép-vesszőkkel.

Matyit egyéb foglalta le eközben. Amíg ugyanis az udvaron járt a társaság, két fiúcska bámult be rájok a kerítésen vizeskorsókkal a karjukon, más utcabeli gyermekek, ennélfogva ellenségei Matyinak.

- Mit bámultok? - ripakodott rájok a kisfiú -, nem mentek el innét! - s mikor nem mozdultak, lehajolt követ keresni, hogy elkergesse őket.

- Te parancsolsz nekem, hogy ne bámuljak, te taknyos - szólt be megvetőn a nagyobbik közülök, de mikor eközben a cseléd átmenve az udvaron megállt a feleselésre, továbboldalogtak, csúfosan a kisfiúra fintorgatva a képüket.

Ekkor vette észre Matyi a kalickával babráló háziakat. rögtön odaszaladt és fürgén furakodott, ágaskodott a társaság körül, hogy észrevétesse magát velök, tulajdonosát a madaraknak.

Ó szerette vón megmutogatni a nagynéninek, de nem merte követelni az apja kezéből a kalickát. Mikor azonban a kisebbik nénje nyúlt hozzá s az apja a kezében hagyta, féltékenyen kiáltott rá egyszerre:

- Teszed le! Te!

- Na, na, mi az! - szólt rá az apja s a másik kalickának is utánanyúlt a falra.

Mikor levette, a madárka kétségbeesetten kezdett vergődni benne:

- Ez kis vadóc még - mondta babusgatón s úgy tartotta arca elé a kalickát, mintha meg akarná nyugtatni a madárkát barátságos tekintetével, aztán visszaakasztotta.

- De ez a kicsi egészen megjámborodott - vette ki a lányka kezéből a másik kalickát s belenyúlt és kivette kezéből a csízecskét:

- Nézzed, fogd meg - nyújtotta a nagynéni kezébe, míg Matyi tapsolva ugrált körülötte a gyönyörűségtől.

A nagynéni óvatosan vette átal és gyengéden, gyügyögtetve simogatta arcához a madárka fejét. Aztán ő akarta visszaereszteni a kalickába.

Hanem mialatt a kalickaajtót piszkálgatták félre útjából, a madárka egyszerre csak kiröppent a markából. Fel egyenest a háztetőre:

- Jesszusom - sikoltott a nagynéni s egy pillanatig valamennyien meglepetve bámultak utána.

- Nem baj, nem baj - jelentette ki a kisfiú apja és visszaakasztotta az üres kalickát.

- De istenem, milyen ügyetlen vagyok - sopánkodott zavartan a nagynéni s miközben tanácstalan forgatta fejét, a kisfiúra esett a tekintete. Hirtelen lehajolt és kezébe fogta az arcát: - Hadd el, izé, Matyika, majd veszünk egy másikat, szebbet - és kérdőn pillantott fel a háziakra: - Ugyebár, lehet még onnan szerezni?

A kisfiú elsőbb maga is csak a száját tátotta a balesetre s csak a nagynéni ijedt, becéző vigasztalására pityeredett el egyszerre.

A háziak minden telhetően iparkodtak megnyugtatni a nagynénit az eset jelentéktelen volta felől és buzgón tessékelték befelé a szobába. Csak a kisebbik lánynak szaladt ki egyszerre vigyázatlan a száján:

- Szegény Matyika.

- Ne kotyogj! - rivallt hátra az anyja suttogó szigorúsággal, s csaknem erőszakkal tuszkolta befelé a kisfiú kiengesztelésén egyre akaratoskodó nagynénit: - Ugyan, lelkem. Ne törődj vele. Majd elintézzük.