Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 13. szám
A költségvetés meg van már szavazva, csak az appropriáció hiányzik belőle, ami törvény erejére emelné a házhatározatot. Az appropriáció pótlására azonban van indemnitásunk, amely inkább felmentés a kormány számára a költségvetés nélkül való pénzügyi kormányzás következményei alól, mint felhatalmazás a kormányzásra.
Parlamentáris életünk maga sem tudja pontos mértékét adni az appropriációnak, amelynek pótlására az indemnitás való. Eddig azonban mindig megkövetelte, s ha ideiglenesen mégis elmaradt, a politikai viszonyok zavarait vonta maga után. De azért mégis joggal soroltuk a parlamentáris viszonyok jelkép jelentőségű tényei közé. Nem tartalmi jelentőség tűzi a költségvetéshez, hanem formai s úgy tűnik fel, hogy a társadalom élete ösztönszerűségből a tudatosságon keresztül az automatikus elintéződések rendszere felé halad, és a feleslegessé váló tényeken így gázol keresztül: előbb formai jelentőségűvé süllyeszti őket.
Lassanként egész új értékelésre térünk át. A differenciálódással jár ez, amely bizonyos jelenségeket meghagy a maguk primitívségében, de a környező viszonyokat megváltoztatva, mégis idegenszerűekké és érthetetlenekké teszi őket. Az állam, mely valamikor egy volt a társadalommal, ma már csak egy szerve a társadalomnak. S a parlamentáris forma már a maga egészében is alig több, mint annak a folyamatnak az emléke, amely a mai államot megteremtette. Az állami élet súlypontja a társadalmi életétől különválva, legelőször a képviseleti rendszerre tolódott át, ma már azonban onnan is tovább haladt az állami élet hivatalos szerveire. S ma már az államnak önálló érdekei és szükségletei vannak, amelyek a társadaloméival gyakran ellentétesek és amelyeknek kielégítése mindig a társadalmi javakból történik, ennél fogva közel is áll ahhoz a ponthoz, ahol a kielégítés már a társadalmi érdekek megcsonkítását jelenti.
Ma valósággal fizetjük az államot s az maga teremti elő magának a pénzen vehető javakat, s munkájának, működésének ehhez a részéhez semmi beavatkozást nem enged a társadalomnak. Sőt az állami életre nézve éppen olyan kívánatos, mint reánk magunkra, hogy a fejlődés ebben az irányban haladjon tovább s a társadalomnak az állammal való együttműködése automatikusan szabályozódjék. S a parlamentáris életnek az indemnitáshoz hasonló jelenségei arra utalnak, hogy ez a szabályozódás már meg is történt s hogy teljessé tételéhez csak formai változások szükségesek.
Erre vall állami életünk gazdasági fele, amely a parlamenttel szemben egyre kevesebb függőséget mutat s amelynek lefolyásához voltaképpen a minisztériumnak éppen olyan kevés köze van, mint a képviselőháznak. A képviselőház beavatkozásának jogát az a fél százalék jelenti, amennyit a koalíciós kormány költségvetésein változtatott a képviselőház; de egyrészt az idén minden változtatás nélkül fogadta el a Ház a költségvetést, másrészt a kormány akkor sem törődött ezzel az alkuval és kedvére utalványozott. A miniszteri befolyás mérlegelésénél pedig arra kell gondolnunk, hogy a költségvetést a szükséglethez képest a hivatalok állítják össze, s hogy a miniszteri beavatkozás már ezért is illuzorius. Másfelől, hogy a miniszter egyben hivatalnok is és a költségvetés alakulására ennél a minőségénél fogva van befolyása.
Az appropriációs javaslat tárgyalása előreláthatólag eltart vagy két hétig, bár a mi ellenzékünk most kiszámíthatatlan, mint minden ellenzék, amely elvesztette a kormányra való kilátásait. Így került rá sor, hogy a letárgyalt költségvetés mellett is indemnitásra szoruljon a kormány. Az, hogy ezt könnyebben megkapja, mint az appropriációt, a politikai pszichológia körébe vág. Az indemnitás mindent biztosít a kormánynak, amit az az appropriációtól várhatna, emennek viszont az országra nézve anyagi jelentősége is van, mert a kormány függőben tartja a függőben tartható intézkedéseket, ha ezzel - a jelszavak erejénél fogva - némi pressziót gyakorolhat az ellenzékre.