Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 13. szám
Az ellentét Prohászka modernizmusa és az egyház hivatalos tanítása között sokkal élesebb, mint első pillanatra látszik és egész jelentőségében csak az fogja megérteni, aki a két álláspont filozófiai gyökeréig nyúl. Az egyház is antiintellektualista igaz, mint Prohászka - ám nem egyúttal antiracionalista is, mert az abszolútum, az isten megismerését az emberi értelem megnyilatkozásának tekinti. Az antiintellektualizmus azonban, vagyis azon irány, amelyhez Prohászka tartozik, a legvégsőkig kergetett antiracionalizmus. Joggal nevezi magát irracionalizmusnak is.
Egyike a legmegdöbbentőbb mélységű forradalmaknak az, amely ma a vallásokon belül folyik és amely például az istenhitet, az akaratszabadságot többé nem az ész a priori fogalmaiból, hanem empirikus kiindulási pontból akarja megépíteni. (Érdekes a kérdés szociológiai oldala is, de ezt most nem akarom érinteni.)
Amióta Kant egy germán isten kegyetlenségével összetörte azt a nézetet, mely a külvilágra vonatkozó objektív ismeretet a priori is lehetségesnek tartotta, más szóval megsemmisítette a racionalizmus azon álláspontját, mely a külvilág törvényeit a tiszta észből - hogy a Claude Bernard kifejezését használjam - "ki akarta találni", és a tudományos babonák sorsára jutatta azt a felfogást, hogy isten fogalma az isten létét is bizonyítja - egyetlen filozófusnak sem volt bátorsága megpróbálni a hitet racionalista alapon rehabilitálni.
Az egyházi skolasztika filozófia továbbra is ragaszkodott ugyan álláspontjához, mely különben egy nagy pogányt, Arisztotelészt vallja apjának, de az egyházon kívül megverten és megalázkodottan húzódott az meg.
Ám ha a priori nem, tapasztalati alapon még kevésbé lehet eljutni az istenhithez vagy a szabad akarat tanához. Empirikus kiindulási pontból csak a szkepszisig lehet érkezni, messzibbre nem.
Teljes világossággal belátták ezt mindazok a nagy modern gondolkodók, akik valami módon mégis szerették volna a hitet és az akaratszabadság princípiumait az emberek számára megmenteni, mert abban a meggyőződésben voltak, hogy nem a tudomány, hanem a hit hozta a nagyobbik értéket az emberiségnek.
A tudományon át azonban a hithez és a szabadsághoz nem vezet út, semmi esetre sem egyenes út. A tudomány nem adhatja fel a determinizmus princípiumát, nemcsak azért nem, mert összes tudásunk ennek az igazolása, hanem azért sem, mert minden tudományos kutatás kiindulási pontja az, hogy van törvényszerűség. Abban a pillanatban tehát, amelyben a tudomány csak egy hajszálnyit engedne a determista álláspontból, vagyis elismerné az indeterminizmust, önmaga létének a gyökereit vagdalná szét.
Höffding írja a vallások filozófiájáról írott könyvében: Ha a létről nem lenne szabad más képet nyernünk, mint amelyet a tudás nyújt, akkor az érték megmaradásának az elve - és ezalatt Höffding a vallást érti - megsemmisülne. A tudomány nem képes önmagából megteremteni a vallásos hitet. A tudomány az alatt a perspektíva alatt néz mindent, hogy a változás csak formai, mely meghatározott egyenletek szerint megy végbe... a tudomány az újban csak a régi új alakját látja, a magasabb fejlődési formában az alacsonyabbat, az azonosság és okság tétele mind nagyobb és nagyobb területen lesz igazolva.
Ugyanezt a gondolatot fejezi ki James; Ha a filozófiában csak a tudomány elvei érvényesülnének, akkor legalább a tapasztalat világában, az életlendület és az akaratszabadság halálra vannak ítélve. Principles of Psychlogy. Chap. 26. Vol. II.
James mégis megpróbálja, hogy az istenhitet a tudomány módszerével igazolja. Filozófiai álláspontját, a pragmatizmust ő maga nevezi egy helyen filozófiai protestantizmusnak.
James próbálkozásának a lényege a következő:
Minden tudomány kiindulási pontja néhány - tovább már nem elemezhető - princípium, amelyből az egyes tudományágak a területükön szerzett ismereteket visszavezetik. Ma az egyes tudományágakon belül ezeknek a princípiumoknak értéke felett nagyon heves viták folynak. A tudósok egy része szerint ezek a végső princípiumok a valóságot, vagyis a természet objektív törvényszerűségét fejezik ki, más szóval igazak. Ezzel a racionalista állásponttal szemben a tudósok egy másik csoportja azt mondja, hogy ezek a legvégső princípiumok csak ökonómiai összefoglalásai a mi mindenkori tudásunknak, amelyek nem a kizárólagos igazságot fejezik ki, mert bármikor felcserélhetjük őket más princípiumokkal, ha ezek hasznosabbaknak mutatkoznak. Igazság csak egy van, ezek a folyton változó princípiumok tehát nem lehetnek igazak, csak hasznosak.
E szerint a felfogás szerint azt a tudományos hipotézist kell igaznak tartanunk, amelyik a leghasznosabb, más szóval - mondja kissé merész logikai fordulattal a pragmatizmus - az a feltevés igaz, amelyik hasznos.
Ha azonban valamely hipotézis igazságának egyetlen kritériuma a hasznosság, akkor - mondja James - isten feltevése is igaz, mert volt-e valaha hipotézis, amely több hasznot nyújtott volna az emberiségnek.
Az okoskodás elég utilitárius és talán érezhető is rajta, hogy a nagykereskedelem hazájában látott napvilágot. Az istenben való hitnek azonban egy tudományos hipotézis rangjára való degradálása nem elégítette ki a mélyen érzőket, nem is szólva James tételének logikai sebezhetőségéről.
Az istenhit tehát most is csak egy új metafizika segítségével kelhetett új életre és ezt a feladatot vállalta - részben a pragmatizmus álláspontját tovább fűzve - Henri Bergson, Prohászka tanítómestere. Gondolatmenetének kápráztató ívelésű pályája hidat próbál verni ész és érzelem - és a modernisták utóbbiban találják a vallás ereit - között.
Az értelem - mondja Bergson - nem képes a szabadságot felfogni, mert az értelem a létért folytatott harcban a környezethez való alkalmazkodás útján fejlődött, az alkalmazkodás pedig kizárja a szabadságot. Az alkalmazkodás az idők folyamán úgy mehetett végbe, hogy az élőlény figyelmét nem a tünemények abszolút tartalmára irányozta, mert ez a folytonos változás, vagyis a szabadság képét nyújtotta - hanem csak azt kereste, ami az örökös változásban állandó. Hogy az élőlény annak a tapasztalatnak, amelyet ma szerzett, holnap is hasznát vehesse, fel kellett tennie, hogy a ma olyan, mint a tegnap volt, hogy a holnap olyan lesz, mint a ma, pedig a valóság az, hogy örökös változás van, hogy egy tünemény nem ismétlődik meg az idők végtelenségéig soha és nincs a természetben két teljesen egyforma tünemény. Ám az embernek nem volt szabad figyelmét a különbségekre irányoznia, csak az átlagot és sablont volt szabad keresnie, hogy alkalmazkodni tudjon, különben elpusztult volna. Ha csak azt nézte volna, ami minden tüneményben egyéni, ha a valóságot, a tünemények tartalmát kereste volna, akkor előbb szerzett tapasztaltait nem lett volna képes értékesíteni, akkor éhen veszett volna. Nem a tünemények folytonos változását mutató abszolútumra irányozta tehát az ember az evolúció folyamán figyelmét, hanem erőszakot téve a különbségeken, az átlagra, más szóval megteremtette magának a determinizmust. Így teremtette meg a fejlődés azt a szervet, melynek feladata a környezethez való alkalmazkodás és amely éppen ezen funkciónál fogva az örökös változást, a szabadságot megérteni nem képes - vagyis az észt.
De van egy út, mondja Bergson, amely megmutatja nekünk a tünemények legmélyebb tartalmát, ahol a folytonos változást - amely a dolgok mélyén végbemegy - közvetlenül átélhetjük. Az ösztön ez, illetve ennek maradványa: az intuíció. Az intuíció, és nem az értelem útján lehet megismerni a dolgok lényegét, a nem materiális világot, a szabadságot.
Ezt a bergsoni álláspontot fogadta el Prohászka. Ezt az álláspontot azonban X. Piusnak Pascendi domini gregis kezdetű enciklikája átokkal sújtja. "Kezdjük a filozófián - mondja az enciklika. - A vallás alapjának a modernisták az agnoszticizmusnak nevezett doktrínát értik. Szerintük az emberi értelem a tünemények törvényeinek ismeretére van korlátozva (t. i. nem az abszolútum megismerésére), vagyis csakis azokra a tárgyakra, amelyek érzékelhetők, ezen túl nem lehet menni. Ezért nem tudják istent megismerni és létét látható dolgokkal bizonyítani. Ebből következik, hogy isten nem lehet a tudomány tárgya. Könnyű belátni, mi lesz ily módon a teológiából, mi lesz a külső kinyilatkoztatás tanából, ami a hit előfeltétele. utóbbival teljesen szakítanak a modernisták és az intellektualizmusban csak egy nevetséges, rég elavult rendszert látnak. Azzal ők persze nem törődnek, hogy a vatikáni synodus kimondotta: "Aki azt mondja, hogy az igaz isten, teremtőnk és urunk az emberi ész világossága által meg nem ismerhető, legyen átkozott." Továbbá: "Aki azt állítja, hogy az isteni megnyilatkozás külső jelekből nem ismerhető meg, és csakis a saját benső tapasztalása útján ismerheti meg az istent, legyen átkozott."
"Az agnoszticizmus azonban - folytatja az enciklika - csak a negatív oldalát képezi a modernizmusnak; a pozitív rész abban foglaltatik, mait vitális immanenciának neveznek. (Positiva, ut aiunt, in immanentia vitali constituitur.) Az átmenet egyikből a másikba a következő: a vallás, mint minden természetes vagy természetellenes tünemény, magyarázatot igényel. Miután azonban minden külső kinyilatkoztatás elutasíttatik, ezt magában az emberben kell keresni; és mivel a vallás az élet egyik megnyilvánulása, a magyarázatot az életben kell keresni. Az élet pedig szűkebb értelemben: az érzelem... ily módon a hit gyökere az öntudatlanba helyeztetik, vagy amint a modernisták mondják: a tudat alá ("in subconscientia"), itt van szerintük a hit gyökere, amelyet az ész felfogni nem képes"
Ez az idézet eléggé megvilágítja az egyház és Prohászka álláspontja közötti különbséget. Az egyház szerint az ész, Prohászka szerint az érzelem, az intuíció az istenhit gyökre. És Prohászka engedni volt kénytelen. Mert egy pogány bölcs, Arisztotelész harmadfélezer esztendővel ezelőtt ellenkező nézeten volt.