Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 13. szám
Chorin Ferencet az utóbbi napokban sokat ünnepelték és üdvözölték - s méltán. Két emberöltőből másfélen át nyilvánosan lenni okos embernek: az a köznek hasznos s az emberének gyönyörűség. Chorin szép és munkás életet élt, minden szentimentalizmus, szavalgatás és idealista póz nélkül - s minden haszon, mellyel ő maga vagy bármely vállalkozása emelkedett s meggyarapodott: nemzeti erőgyarapodással esik egybe. Ez az egészséges erkölcs, ez a gyakorlati hazafiság. Nem meghal Jackson kapitányért, hanem dolgozik és boldogul alatta és számára.
A művészetek története ismer olyan szerencsés egyéniségeket, kik az első ivadéknak azzal voltak vezérei, amiben hasonlítottak hozzá, a másodiknak pedig azzal, amiben az elsőtől különböztek. Chorin ilyen szerencsés egyénisége a magyar közéletnek. Megvan benne a táblabíróság, mellyel a hetvenes évek nemzedéke mintegy varázsigékkel akarta a semmiből elbűvölni az új Magyarországot. De mindig különbözött a táblabíráktól erős gyakorlatiságával, gazdasági kérlelhetetlenségével, s akárhányszor olyan külön helyzetbe került így, melyet jól csak mi értünk, újabb nemzedék. Ez a gyakorlati Chorin az, ki az új Magyarországban olyan természetesen áll vezérlő helyen. Kitűnik, hogy neki mint táblabírónak nem ábrándjai voltak, hanem gondolatai s ezeket nem álmodni akarja, hanem valóra váltani. Nem lármázza a független Magyarországot, hanem Ausztriától függetlenül építeni akar és segít egyet. Ez új dolog nálunk - de Chorin az, aki már negyven éve csinálja, amit persze most veszünk észre, mikor többé-kevésbé mindnyájunkat megtanított rá. A nagy és örök magyar széchenyiségnek mintegy polgári ága és verziója válik programmá a Chorin közképében. S ez ma, a polgárság első gyenge szemnyitásai számára a legaktuálisabb kép Magyarországon.