Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 13. szám
Lázár Béla művészetkritikusi tevékenységét olyan időkben kezdette meg, amikor még csak félkézzel lehetett az eleven képek eleven értékeinek szálaiból az őket meghatározó és elhelyező esztétika rendszerét szövögetni, a másik kéz pedig kellett a fegyvernek, a harcra, a hitetlenek, a közönyösek ellen. Azóta a nagy franciák már rég rárajzolódtak a magyar égre; némely nagybányai remény nemzeti dicsőséggé valósult, más meg megállott, lelankadt. Új napok jöttek, új emberek, új harcok. Az új harcok elől félrevonult Lázár, nem küzdött a ma jogáért a tegnap ellen, de nem is csatlakozott azokhoz, akik a tegnappal akarták létesíteni a mát. Megmaradt hűségesen emberei mellett, de nem érezte elég nagy feladatnak, hogy megrajzolja egy nemzedék művészeti törekvésinek kialakulását és kiszámítsa az eredményeket, nem akarta parlagon hevertetni a sok gyakorlatban kinevelkedett taktikai érzékét: arra vállalkozott tehát, hogy a magyar művészet heroldja legyen kifelé és megnyissa az utat a magyar művészetnek Németországba, Olaszországra, a külföldre, új terve szerint magába Párizsba, ha lehet, ékesszólással, ha kell, buzogánnyal. Elindult régi eszményeivel új csatatérre.
Lázár a küzdelemben nem volt egészen magára hagyatott. Az olyan hadi kalandhoz azonban, mint amily Szinyei Merse Pál müncheni bemutatása volt, csak egy, az ő merészségével, temperamentumával bíró ember vállalkozhatott.
Most, utólag könnyű volt ezt a fegyvertényt, mert fegyvertény volt, kevésre becsülni. Szinyei Merse Pál művészete nyugodt, harmonikus, erőteljes, egyszóval szép, ez igaz, és már két év előtt is igaz volt. Csakhogy Szinyei Merse Pál művészete két részből áll. Az egyik rész imaginárius: az erdők szaga, a magyar levegő. a másik rész könnyen foglalódik szavakba: ez művészetének váza, armatúrája, az, amit Münchenben tanult részben müncheniektől és azután a münchenieknél jobban csinált meg. A jobban a fontos. Ha Szinyei csak odáig jutott volna el, ahová fiatalkori barátai érkeztek meg, akkor a negyven év múltával való visszatérés nem lett volna kockázatos. A müncheniek a maguk igazsága mellett tett tanúságként örültek volna a magyar művész eredményeinek. De a magyar művész meghaladta őket, eszközeikkel többet ért el náluk, mintegy kritikát mondott, nem eszközeikről és nem céljukról, hanem arról, ahogyan eszközeiket céljuk elérésére fel tudták használni. Kritikája szép volt, nobilis és megtámadhatatlan, és Lázár diplomáciájának megvan a maga része abban, hogy München mégis fellelkesült Szinyei Merse képein.
Lázárnak nem volt elég a siker: biztosítani akarta az eredményeket. Bizonyára ezért siettette e reprezentatív magyar művész életmunkáját leíró monográfiájának megjelenését, ezért terjesztette elsősorban a német közönség elé könyvét.
A monográfia kettős törekvésű: egyrészt összefoglalja Lázár Szinyei tanulmányának objektív eredményeit, másfelől propaganda irat, amely nem érheti be az ítéletkimondással, hanem előítéleteket is akar ledönteni. A kétlelkűség egész külsőlegesen is megmutatkozik, az illusztrációanyag összeválogatásán. A képekből választott példák abszolút szempontokhoz igazodnak: egyfelől Szinyei művészetének terjedelméről számolnak be, másfelől a végleges eredményekre hivatkoznak. Azonban a húsz műmelléklet közül hat, éspedig a hat első, a szövegben elosztottak nem Szinyei művészetéről, hanem a művész külsejéről tájékoztatják az olvasót. Van közte jó és rossz fotográfia, jó és rossz kép, egy nem túlságosan jellemző rajz és egy egyáltalában nem jellemző mellszobor. Az ember előbb szeretne tiltakozni, de azután eszébe jut, hogy Lázár Béla jó sztratega-volta mellett eredmények tanúskodnak és bizonyára szükséges volt az illusztrációanyag egyharmad részét Szinyei Merse kellő beállítására feláldozni, és ez biztosítja a figyelmes és elmélyedő tanulmányozást a többi műmelléklet számára.
A tudomány tárgyilagosságával közeledett Lázár Szinyei Merse művészetéhez és azután taktikai szempontok szerint fogalmazta meg és csoportosította eredményeit. Tisztán látta, hogy Szinyei Merse életének legérdekesebb részlete a müncheni tartózkodás, a művész látásának, felfogásának első kialakulása, azok a gyönyörűen fogékony és kemény markolású esztendők, amikor egyszerre engedte hatni magára Böcklint és a franciákat és tőlük tanulva olyan képeket festett, amelyek teljesen az ő egyéni jegyét viselték magukon. Gabriel Max mint jó barát mutatkozik be, az ő levelei szerepelnek München hívásaiképp a monográfiában, a jernyei éveket tárgyaló fejezetben: és külön utalás nélkül is jóbarátra való emlékezést keresi majd az olvasó az 1874-i nagy női arcképben, és csakugyan, a művészetének folytonos gyakorlatából kiesett Szinyei itt egy kissé hajlik Max nagy fogyatkozására, ő is hajlandó az alaknak kellemes és tiszta térbe helyezkedését elmélyítés nélkül monumentalizálni és a véletlen által felkínált olcsó hangulatkeltő kellékeket nem utasítja el teljes határozottsággal. Szinyeinek Makarttal szemben való elhelyezkedését is ilyenformán, barátságuk történetének elmondásával jelzi a könyv. Észrevette Lázár a dekoratív törekvéseket is, hiszen egyik képről megjegyzi, hogy a lehullott levelek faliszőnyegnek tűnnek fel, a kopár fák pedig arabeszkeket írnak le az égre.
De az író nem abban látta feladatát, hogy Szinyeit művészetének fokról-fokra fejlődésénél elkísérje, bizonyára tudatosan elégedett meg erre nézve utalásokkal, mert neki az volt a célja, hogy Szinyei Merse művészetét egységes egész képpen mutassa be, azokat a vonásokat emelve ki, amelyek majdnem változatlanul érvényesülnek az ifjúkor nagy akarásaiban és a lehiggadt férfi alkotásaiban. Ez érthető is, hiszen a külföld egy ismeretlen művésszel szemben elsősorban az általa képviselt új értékek iránt érdeklődik, fejlődésmenetével nem sokat törődik.
Lázár Béla szuggesztíven foglalta össze Szinyei Merse művészetének különös ismertetőjeleit. Külön elismerés illeti azért, hogy elsősorban igazat akart mondani és csak azután újat. Nézetem szerint egész helyesen jelölte meg ennek a művészetnek emberi hátterét néhány "élvezem a jó világot és élvezem a rosszat, hiszen az élet oly szép" típusú mondással. Csak az a kár, hogy a természet és művészet viszonyának nálunk ma is különösen aktuális fejtegetésénél általános maradt és nem próbálta gondolatmenetét a szépen meghatározott konkrét esetre alkalmazni.
Remélhetőleg a külföldi közönség olyan méltánylással fogja a könyvet fogadni, mint amilyent Lázár Béla tevékenységével kiérdemelt.