Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 13. szám · / · Figyelő · / · Karinthy Frigyes: Füst Milán

Ignotus: Budapesttől a Föld körül Budapestig
Pásztor Árpád könyve. Kiadja a Nyugat

Isten foga nyoma egy karéj kenyéren: ez Génua. A ma lehetőségei mint város: ez Berlin. Felhőkarcoló a föld középpontja felé; sznob, ki a Tiberiszt dugdossa, mint szegény rokont: ez Róma.

...E rövidítések az én csinálmányaim; benyomások, miknek bizonyára megvan szubjektív történelmi valószerűségük; az objektív alkalmasint nincs meg, s más történetű más ember nem ismer rájuk. Kérdés: lehet-e a földrajzi világot másképp leírni, mint így, formulákban? S viszont van-e embertül emberhez közös ábécénk e formulák számára? Teméntelen útleírást s kivált városképet olvastam, de mindig meglepetés volt magukba a városokba eljutnom. A hangulatok, melyekből a leírások formuláikat merítik, mindig ismerősek előttem, mert bizonyos számú évek elteltével az ember tapasztalatban tanulja meg a hangulatok teljes ábécéjét. De a városok első intrádára mindig meglepnek - amiből nyilván az következik, hogy előttem ott jártak s tollat fogottak hangulatformái csak egy jó vagy rossz vagy fellengő vagy lesújtott kedvű emberről adtak, ilyesmit szintén próbált felebarátja számára, képet, de nem a városokról, melyekre önkéntelen a maguk hangulatát terítették volt rá. Mint ahogy nem hiszek egyéb, mint benyomásos bírálat lehetőségében, nem hiszek egy útleíráséban sem.

Vannak álomutasok, kik az útleírás ez örök korlátaival tisztában vannak, s tudják, hogy az ember sehol sem lát egyebet, mint amit magával hozott. Ezek művészetet szorítanak ki e szorultságból, mint a görög szobrász a homlokzat-háromszögből, melybe bele kellett komponálnia csoportozatait. Ilyen útleíró legújabban a kedves és meleg Kellermann, s az ő japán útleírásának ezt a címet lehetne adni: Behunyt szemmel, vagy: mi az, amit úgy láttam Japánban, hogy nem néztem oda? Vannak viszont amerikánusai az útleírásnak, kik a magukkal hozás törvényszerűségét úgy használják fel, mint valami sátrat vagy jachtot, melynek védelmében vagy padlóján a legidegenebb pusztaságnak vagy kikötőnek is legközepén is menten otthon vannak. A kettőt pedig egybefogja a költő-újságíró, ki az üzletember biztosságával keresi ki az idegen tornyokat, melyek körül a saját költőlelke madarait röpködteti.

Pásztor Árpád ez a fajta útleíró. Mint ahogy a fél kettőkor megjelenő újság ez időhatárával megszabja írói számára azt a formát, sokban a tartalmat is: a néhány hónap, mely alatt Pásztor Árpád körülszaladta a földtekét, megszabta, hogy minél állapodhasson meg s mennyit érezhessen mellette. Oroszország, Japán és Amerika: e három föld lelke az, ami a lelkére indukcióval hatott s amit olvasójába átzsongat. Hogy melyikét miből hattatta magára: az újságíró hatodik érzékének s a költő divinációjának dolga. Mindenben benne van minden, s mint ahogy Cuvier egy csonttöredékből vissza tudta szerkeszteni a mastodont, a megérző ember a gázlámpa formájából is rá tud következtetni a városra, melynek utcáit világítja, s a polgárságra, mely a részvényeivel börzéz. Oroszország és Kína egy része a vasúti kocsi ablaka mellett fut el a Pásztor leírásában. De itt-ott megáll - itt egy interjú Jasznaja Poljanában (talán az utolsó Tolsztoj-interjú), ott az ázsiai hetivásáron a dorongemelők versengése, kik közé a nagy darab magyar maga is odaáll s leghatalmasabbat pörget a - nem is dorongon, hanem gerendán, s tovamenet érzi, hogy itt legenda marad utána: s az olvasó számára valami egységes lelke csap ki a monomakhosz koronája alá összefogott harminchárom fajta világnak.

Ahol aztán megülhet s megállapodhatik, ott a módja is más. teszem Japánban. Ahogy ebben a világban körülnéz, abban meg éppen az újságíró rendszeresedik benne művésszé. Az ő Japánja egy nagy riport - a fajta, aminővel Luigi Barzini tud epikus lenni s aminővel Jules Huret tudta az első érzékelhető képet írni Németországról. Kivel kell ott beszélnem? ez az első kérdés, mit az újságíró feltesz magában, ha valami nagy esetnek utána utazik. Pásztor is így jár el - kiszámított rendszerességgel. Mit akar majd velem elhitetni s itthon megíratni első politikusuk? Mire tanítják a gyerekeiket? Milyenek az újságviszonyaik? Hogy illesztik életükbe az utcai szerelmet? S elmegy a palotákba, az iskolákba, a szerkesztőségekbe, s el a Josivarába is, a leányok városrészébe, mely azóta különben leégett. S olyan belülről való otthonos megértéssel tudja ezt az egész világot látni és láttatni, mintha csak úgy végszavakban beszélgethetne velük mind e helyekről, akárcsak egy vidéki városról, ahol gyerekkorunkat töltöttük. Úgy beszél velünk, mintha már ismernők mind ez idegenségeket - s ezzel megismerteti velünk s barátságunkba lopja.

Amerikát megint másképp nézi. Itt már járt egyszer, s ami idegensége volt előtte, azon már kicsodálkozta magát. Most magyar szemmel nézte újra s a mi magyar szemünket akarja odafordítani, ahol magyarok keresnek új hazát. Könyvének talán ezeken a levelein rezeg a legtöbb abból a száraz költészetből, mely az agitátor sajátja. Számokat, adatokat, eseteket tud beszéltetni; némán elbeszéltetni, öntudatlanul lázítani. Közben egy derűs és idegen színfolt: egy pompás Edison-portré. Nem ok s nem összefüggés nélkül; ez a vidám és erős ember reprezentálja azt a vidám és erős Amerikát, melynek: a vidámságának s az erejének föltétele, kezessége és táplálója az, hogy tengerentúlról ömlik ide a szomorú gyámoltalanság, kizsákmányoltatásra. Ha Rómában megállsz a Colosseum előtt, érzed, hogy így csak olyan nép építhetett, mely három világrészből rabolt művészeteket, mesterembereket, rabszolgákat s építőmatériát. S ilyen Colosseum a trösztök Amerikája, s Pásztor első leírója, ki ezt a titkát végre felfedi s megérzékelteti.

Új betekintés ez az új világba, s akinek az új ablakhoz oda kéne állnia, az, úgy hiszem, mindenekelőtt a magyar kormány, melynek idestova két Magyarországra kell gondjának lenni. Annyi felől tanulmányozták már nálunk a kivándorlást, csak a kivándorlás helye felől kevéssé - különösen úgy nem, mint Pásztor. Nagy kép helyett jó szem és meleg szív: ezzel új és erős.

Még csak egyet: Pásztor mindig pontosan meg tudja írni, amit akar, s úgy, ahogy akarja. Sehol a tolla nem nyargal el vele, sem szava nem homályos vagy erőtlen ahhoz képest, amit ő világosan és erősen érzett. Akárcsak franciául írna - mert a francia, tudnivaló, az a nyelv, ahogy nem lehet homályosan vagy kuszán írni, mert ez nincs franciául, ez bele ütközik a francia szintaxisba vagy grammatikába. Ahol olyan sok az író s olyan kevesen tudnak írni, mint nálunk, ott ezt nem sértés külön megmondani egy íróról, még az után is, ha megmondták, hogy: író.