Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 13. szám
A "Nyugat" egyik izgató és érdekes tehetségű költőjének jellemzése közben beszéltünk legutóbb az arisztokrata lírikusról, aki csak a saját fájdalmát tartja jogosultnak: "a" szomorúságról sohasem beszél: "arisztokrata gőggel veti meg, nem akar tudni róla, hogy az objektív életnek tartozéka". Akik e jellemzést - szuggerálva a nagy szeretet és hódolat hangjától, mellyel ama lírikusról szólottunk - általános esztétizálásnak tekintették s feltették, hogy a kritikus általában a líra fő kellékének, értékismérvének tartja ezt az egocentrikus, arisztokrata világfelfogást: - most talán jobban megértik majd az impresszionista kritika (költészetre alkalmazva egyedül lehetséges) módszertelen módszerét: amikor nagy szeretettel és nagy megértéssel szeretnénk beszélni a "Nyugat"-nak egy másik költőjéről, akit lírakiváltó világfelfogásban szembeállítanánk amazzal.
Füst Milán lírája - éljünk e paradoxonnal - objektív. Nagyon érdekes, nagyon tanulságos e megállapítás, mihelyt észbe vesszük, mennyire hozzászoktunk, hogy lírai versekben szubjektív, tehát primitív szemléletet keressünk. Az az érdekes komplexum, mely a megismerésből s annak elvonásából tevődik össze, s melyet objektivitásnak nevezünk: nagyon nehezen gyúló fűtőanyaga érzelmeinknek - ritka s bátor költészet, mely lírává tudja bontani újra. Valahogy úgy kell elképzelnünk, hogy Füst Milán a primitív, szubjektív szemlélettel igen korán végzett: gyötrődő agya nagy erőfeszítéssel csakhamar kikászálódott önmagából, hogy önmagát kívülről, a többi agyak között figyelje: - s az utánakövetkező, lírai korszak már úgy találta ezt az elmét, szemlélő és összehasonlító munkában s így fertőzte meg. Az objektivitásból származott megismerést mélységes szomorúság és kétségbeesés követte. Objektív szomorúság. Itt nem egy vergődő és ijedt lélek panaszkodik váratlan támadásokon: - fegyveres katona áll komoran, aki tudja, hogy harcba küldték, és hogy e harcban el fog esni ő is, mert e harcban mindenki elesik. Nem lehet remélni semmit az élettől: mert maga az élet is reménytelen. A nap százezermérföldes lángjaival unottan érleli ezt a fanyar gyümölcsöt: a földet: - s a költő odaérzi magát egy szőlőhegy tetejére s tudja, hogy nincs menekvés: alatta gömbbé zárul össze a látszólag határtalanba futó messzeség és sehol nem vezet út a boldog végtelenbe, hova áhítozunk. S a kínlódók sokasága reménytelenül nyüzsög a gömbön: összeszorultak, mindig többen lesznek, nem menekülhetnek semerre s kínjukban egymást marják s tépik. skatulyába gyömöszölt bogarak nyüzsgő sokasága. félni és irtózni kell tőlük, nem tehetnek másképp, bántaniok kell egymást.
Ó Uram, engem bántanak
- - - - - - - - - - - - -
Utánam jönnek, üszkösbottal szurkálnak szörnyümódon
- - - - - - - - - - - - -
S tiszta ruhámmal, ujjaimmal ragadós mézfürdőbe lök az Álnok
- - - - - - - - - - - - - - -
Én más lehelletét utálom s gyakorta mosom kezeim -
Mért kell hát érintkeznem, mért kell élnem, mért nem bontják
Hűs tiszta örök ágyam, tiszta angyalok
Vagy mért hogy ebszájjal magamtól mindenkit el nem marhatok?
Füst Milán kivételes lírájának legjellemzőbb vonása ez a megdöbbentő pesszimizmus, mely valami sajátságos, görcsös erőlködésből származik, hogy minden érzése mögé az anyagi, objektív világról való összes megismerését odakényszerítette. Mihelyt az érzés vagy gondolat megszületik: kínzó kényszer formájában jelentkezik azonnal a megismerés: hol és mikor származott e gondolat? Egy ember érzett valamit: egy ember, a földön, a földön, e régi golyón, mely az űrben lebeg.
... e kis bolygócsillagon...
Minden belső tünethez meghúzza a tér s idő összes lehető koordinátáit, hogy abszolúttá tegye: lelkének munkáját úgy képzelem, hogy valahány lépését vagy mozdulatát nyomon kíséri a gondolat: e mozdulat a végtelen űrnek e s eme pontján történt, a végtelen időnek e s eme pillanatában. Így nyer minden kis emberi érzés valami végtelen és nagyszerű perspektívát: kijelölve az abszolút térbe, hol végtelenné s határtalanná növekszik, mint a reflektor fénykúpja, mely egy csillogó kis pontból indul ki a sötétség felé. Figyelnünk kell legkisebb mozdulatunkra, mert végtelen jelentősége van, mihelyt meghosszabbítjuk irányát a földi síkon túl: s mikor szeretőnk füléhez hajolunk, hogy megcsókoljuk - talán azért érezzük azt a belső, rejtelmes remegést, mert öntudatlan énünk látja parányi ívét e mozdulatnak úgy rajzolódni az égre, mint üstököst, százezer mértföldes uszállyal.