Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 13. szám
"Tisztelt Képviselőház! Méltóztassanak megengedni, hogy röviden bebizonyítsam, hogy teljes jogom volt visszarendelni az állomásra azt a vonatot, amely nálam nélkül indult ki Nagyszalontáról. Ne méltóztassanak személyes kérdésnek tekinteni ezt a dolgot, mert ennél nagyobb fontosságú s általánosabb érdekű kázus kevés fordult elő egész politikai pályámon.
Az eset leírásából elhagyom az összes aprólékos részleteket, azoknak a megvizsgálása nem ide tartozik, hanem a bírói eljárás elé. Itt csak azt jelentem ki, hogy nem én késtem le a vonatról, hanem a vonat hagyott el engem. Az történt, hogy el voltam zárva az állomástól, a pálya túlsó oldalán, körülbelül 300 méternyire a felszállási helytől, egy sorompó mögött, s ott kellett vesztegelnem tíz percig, míg bejött a vonat az állomásra; újabb tizennégy percig, míg az az állomáson tartózkodott, összesen huszonnégy percig, s ezalatt az idő alatt a vasúti személyzet súlyos, de jól ismert kötelességmulasztásból semmi kiabálásra és rimánkodásra sem nyitotta fel a sorompót az utasok számára.
T. Ház, ehhez semmit sem kell hozzátenni. Ki nem érzi erre a puszta tény előadására azt az indulatot, amely bennem felgyúlt? Ki nem ismeri azt az elkeseredett, arcpirító, magunkért és egész közéletünkért szégyenkező dühös indulatot, amely most is megreszkettet!... Ismeri azt mindenki, érezte minden polgár, aki valaha csak jegyet is akart váltani a vasúti pénztárnál s látta a jegykiadó gőgös, közönyös, megvető, lenéző arcát; átélte azt mindenki, aki valaha a vasúti személyzet tanácsára, útbaigazítására, ne adj Isten, hogy ingyen szívességére rászorult s így alkalma volt felfogni annak az egyetemes publikumiszonynak a kisugárzását, amely annyira természetes alapszükségletük a "vasutasoknak", akár a lélegzés... De t. Ház, nemcsak a vasúti személyzetet, hanem az összes államhivatalnokokat ugyanez az elementáris érzés tölti el nálunk: "meg kell szüntetni azt az anomáliát, hogy közönséges, sorompón kívüli civilek molesztálják a ketrecben úri módon trónoló államhivatalnok békés nyugalmát!" Aki valaha a postán ajánlott levelet adott fel vagy az adóhivatalban érdeklődött az adókivetése után vagy a bíróságoknál aktát keresett vagy a minisztériumokban kaucióját akarta visszakapni, vagy egyáltalán bárhol, bármilyen formában, bármikor, hivatalos idő alatt vagy után, ismeretlenül, protekciótlanul, bár a legcsekélyebb informatív ügyben baksis-adás lehetősége nélkül volt ráutalva a hivatali személyzet legcsekélyebb szolgálatára: az megért engemet.
Az megérti, mi történhetik másokkal, szegény emberekkel, gyámoltalan öregasszonyokkal, az utasok ezreivel, ha így bánnak velem, azon az állomáson, ahol lelkendezve igyekszik boldog, boldogtalan, hogy előre köszönjön nekem s hogy bármily csekély szívességgel lekötelezzen magának egy nagy befolyásúnak és nem feledékeny természetűnek tartott Valakit. Hiszen méltóztatnak ismerni a magyar közállapotokat!... Az megérti, milyen rendes dolog, hogy a vidéki kis állomásokon még egy ilyen Valaki sem tud a menetrend szerinti időben vonatra ülni! Kivált, ha éjszaka van, sötét van, s a vasúti bakter sunyi önérzettel maradhat várában a sorompó mögött s nevethet a kiszorított utason!
Azt megérti a t. Ház, hogy mikor végre beértem a sötét éjszakában az állomásra és éppen abban a pillanatban, mikor elindult a vonat: indulattal gerjedtem fel, hogy azonnal rendeljék vissza a vonatot!
Aki előtt még soha nem volt a sorompó elzárva, s aki még soha nem nézte a sorompó mögül kínverítékes lélekkel, hogy jön be s hogy megy el előle a vonatja, s aki soha nem vágyott hatalmi szóval megállítani a jogtalan és igazságtalan események sorát: vessen rám követ! T. Ház, az a huszonöt perc, amelyet ott vesztegeltem a nagyszalontai sorompó mögött, előttem megnőtt az egész magyar közigazgatás szimbólumává. Az a huszonöt perc örök iskolai példájává kell, hogy legyen annak: hogy teljesítették kötelességüket a magyar állam hivatalnokai 1911-ig. Az a huszonöt perc a magyar közélet hű képét adja, fókuszba gyűjtve: ott vibrál benne a hivatalnokok aranyzsinóros és rideg, májbajos vagy vértolulásos, de mélyen lenéző arca, az alárendelt személyzet baromi ostobasága s vadállati rossz akarata, s a szegény utasember kétségbeesett vergődése, hogy ennyi akadályon keresztül is eljusson, ahová muszáj, az élet távoli stációira.
Tisztelt Ház, megismerem, hogy nem volt törvényadta, forma szerinti jogom rá, hogy visszarendeljem azt a vonatot: de jogom volt az ős természeti igazság szerint, mint ahogy minden vérsejtnek joga van, hogy az artériákon a kellő időben odajusson, ahova el kell jutnia. És a puszta jogérzésen túl egy nagy, egy mindennél fontosabb nemzeti érdek vitt rá, hogy az indulatsugallta gondolatot végre is hajtsam s személyi presszióval, ha másképp nem megy, akár testi erőszakkal, akár fenyegetéssel vagy ígérettel rákényszerítsem a kézügyben levő hivatalnokot, hogy visszarendelje nekem a vonatot. Tudtam, hogy botrány lesz belőle, akkora botrány, amely az egész országot befutja, amely az egész Európát, sőt nyilván az egész földet bejárja: de ezt akartam is! Igenis, kultúrállamban meg kell buknia, ha miniszterelnök ennél aránytalanul kisebb vasúti botrányt csinál, igenis, a német császár bölcsen és becsületesen tette, ha a fiát a vonatnak egyszerű állomáson-tartóztatásáért megfeddette: ott mindenütt az élet vérkeringése ellen való merénylet volt az ilyen tett. De nálunk meg kell állítani a vonatot, mert a vérkeringés szerve nem szolgálja az életet! Az a szerv őrült mániával valami önálló célnak érzi a létét s úgy tesz, mintha rá nem kényszeríthető szívességből szállítaná a sejteket. Az a szerv, az egész állami intézés szerve, érelmeszesedésben szenved: radikálisan gyógyítani kell! Ezt egyszer már világossá kellett tenni és másképp azt nem tehette meg senki, sem én, sem más. T. Ház, szükséges, hogy botránykozások legyenek, de különösen szükséges ebben az országban, mert itt csak a botrány hangját hallják meg.
T. Ház, itt az ideje, hogy egy olyan reformon vigyék keresztül az országot, amelyre nem kell költségvetési tételeket megszavazni s amelyek mégis boldogabbá teszik az életet ebben az országban, mint számtalan, sok-sok millióba kerülő új intézmény.
Két szóban ki lehet mondani, mi ennek a reformnak a lényege. Ennyi az egész: légy udvarias!
A miniszter ezzel a két szóval lépjen be minden reggel hivatalába és akkor minden főnök és minden alkalmazott ezzel a parancsérzéssel néz ki az életbe, az elébe álló ügyesbajos ember arcába.
Amilyen egyszerűnek látszik első pillanatra ez a kívánság, olyan általános átalakulást fog előidézni az egész államgépezetben: ez lesz az olaj, amely simává, zajtalanná és könnyűvé teszi a járást az összes kerekek és rugók számára s tisztává és eredményessé a munkát, amit a nemzet részére kell végeznie.
És ha annak a ma botrányosnak látszó esetnek, amelyet június 20-án idéztem elő, meg lesz az az eredménye, hogy a közönség tudatára jön nevetséges és végeredményben rettenetes elnyomatásának és elementáris erővel fogja rákényszeríteni a maga kényelmére s nem a maga bajára csinált kiszolgáló hivatalok személyzetét az udvariasságra - (ebben a szóban a mai társadalmi érzés szerint több van, mint az "emberiség", a "kötelességteljesítés", az "ügybuzgóság" kívánságában); ha megtörténik az, hogy a miniszterektől lefelé az utolsó váltóőrig embereket formálnak a hivatalnokokból s ha végeredményben eltölti ezt az országot az a szíves udvariasság, amely más művelt országban magától nőtt ki az életből, s az összes közhivatalnokok által állandó védő és gyámolító szellem gyanánt önti körül még a nyelvet nem értő idegent is: akkor t. Ház, örömmel viselem el azt a büntetést, amelyet a törvény szab ki jogtalan tettemre; mert az én jogtalanságom, amely megtoroltatik, megszámlálhatatlan és megmérhetetlen sok jogtalanságot fog elmosni, amelyekre nincs is megtorlás és orvoslás sehol.
Ezeket kötelességem volt a t. Ház előtt elmondani."
Thukydides után, az eredeti görög szövegből fordította
Móricz Zsigmond