Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 13. szám
Egy kis vidéki város. Polgársága - német, rác és görög kereskedők, apró iparűzők - csöndesen tengeti életét, nem törődve, csak a maga mindennapi nyárspolgári gondjaival, amelyek között egy történelmi esemény szenzációjával hat egy-egy országos vásár, világra szóló probléma egy kis utca kikövezése. Apró kurtakorcsmákban, egy-két füstös kávéházban hallgatagon pipázgató vagy semmiségeken veszekedő filiszterek. Az ódon, egyemeletes házak szobáiban, az ablakoknál polgárleányok varrogatnak s szemérmesen, tükörből nézik az utcán járó-kelőket, a csoszogó öregeket, kosaras cselédlányokat, kardcsörtető jurátusokat. Az asszonyok a konyhában szidják a cselédet vagy az udvaron teregetik a fehérneműt.
Banális, üres, egyhangú kis város, amilyen ezer van mindenfelé, amerre német polgárok házat építettek és körülvették magukat nagy, otromba kövekből összerótt falakkal. Mintha megálltak volna az összes órák; évtized számra semmi változás, a fiúk abban a szobában születnek és halnak meg, amelyben az öregapáik születtek és meghaltak, a lányok, alighogy kijöttek mirtuszkoszorúval a fejükön a dunaparti plébániatemplomból, pár év múlva olyanok már, mintha a saját maguk anyái volnának és a saját maguk apáihoz mentek volna nőül. Mintha itten soha többé nem akarna lenni változás, harc, forrongás, fejlődés, új dolgok jövetele - élet. Egy nagy népfajnak egy elszakadt töredéke: elvágva a maga törzsétől, hogy ne kaphasson tőle többé megifjító nedveket, önmagából pedig nem tudva tápláló új gyökereket verni a földbe. Egy város, amelynek csak hétköznapjai vannak, nincsenek ünnepei, amelynek nincs lelke, mert nincs kultúrája, amely néma, mert nincsen irodalma, sem művészete. Német színháza halvány visszhangja a bécsinek, egy-két tengődő újságának semmi színvonala, tudománya egy-két jóravaló orvos vagy tanár dilettantizmusa, sehol semmi nyoma az önálló, élő, a fejlődés csíráival tele szellemi életnek. Ebből a városból nem lesz soha semmi, vagy ha lesz valami, az el fogja söpörni ezt a várost, mert nem belőle magából sarjadzik ki, hanem úgy plántálódik bele kívülről, tőle idegen talajból, akarata nélkül, anélkül, hogy csak észre is venné.
Pest a negyvenes évek elején. Ebben a lomha tömegben feltűnik egy pár különös ember. Egészen mások, mint a bennszülött lakosság, nem elegyednek össze vele, csak élnek közte, idegenül, csak annyira törődve vele, amennyire éppen muszáj. Komoly képű magyar urak: itt telelő falusi birtokos nemesek, vármegyei urak, lassú járású táblabírák, fiskálisok, jómódú, emberséges gombkötők, asztalosok, csizmadiák és egyéb mesteremberek, duhaj jurátusok, diákok. Idegenek, furcsák, de érdekesek a német polgárok szemében; legtöbbjüknek nemesi címere, úri módja vagy hivatala tekintélyt parancsol, faluról hozott büszkeségük, amellyel rá lenéznek, tiszteletet szerez nekik a tekintélyeket szívesen tisztelő pugrisság előtt. Megadatik nekik minden tisztesség, amelyet az ország fölött uralkodó fajta megkívánhat. Csak a jurátusok ne kötnének bele minduntalan a mesterlegényekbe és ne pislognának rájuk olyan szíves szemmel a lányok az ablakból, mikor sarkantyújuk végigpeng a csöndes utcán! Alig pár száz ember ez az egész magyarság - és ez fogja szétrobbantani a város másfélszáz éves rendjét, fel fogja verni a nemzedékek óta megülepedett, poros csöndet, széttöri az ódon városfalakat s a mintegy álmukból ébredő és még káprázó szemeknek kilátást nyit a hatvani kapuból az Alföld felé, egész az erdélyi Kárpátokig, a rozoga hajóhíd és a budai Várhegy fölött egész Bécsig. Ennek a pár száz magyarnak lelkében ködös álom képpen, alaktalanul, de már lassankint bontakozva Budapest forrong, egy főváros, az ország közéletének lüktető középpontja, egy, a maga útjait kereső, kínosan vergődő, hirtelen fellendülő kultúra székhelye, milliónyi embertömegekből kiváló tehetségek, szellemi erőfeszítések, energiák gyűjtőmedencéje.
Annak a néhány könyvolvasó, papirosfogyasztó és vitatkozó magyarnak az elméjében már élnek a gyors léptekkel közeledő új kor eszméi, amikor a német polgárok, a város tulajdonképpeni lakosai nem is sejtik még, hogy ha ők nem tettek egyebet, mint ismételték apáik életét, a fiaik már nem folytatják őket, egészen más életet fognak egészen más környezetben élni, s az ő csöndes, nyugalmas, kérődző életük örökre el fog tűnni a föld színéről. Széchenyi már kiadta jelszavait, a pozsonyi országgyűlésen már két évtizede viaskodott az ellenzék, Kossuth már feltűnt, de ezt Pesten csak az a kis magyar csapat figyelte izgatottan, a bennszülött polgárok még mindig úgy nézték az országgyűlés, az országos politikai eseményeit, ahogy évszázadok óta mindig nézte a magyarországi városok német polgársága: mint valami tőle messzeeső, az ő életét nem érintő, rá nézve közömbös színjátékot. Pest nem volt még színhelye a politikának, amely Pozsonyban székelt, az országgyűlésen.
De székhelye volt már az irodalomnak vagy három évtized óta. Ide gyülekezett vagy ide törekedett, aki magyar író volt vagy az akart lenni. Itt volt az Akadémia, itt voltak a kiadók, a lapok, itt volt egyedül lehetséges, hogy legalább néhány ember úgy-ahogy, meg tudjon élni az írás mesterségéből. Ez is csak kicsinyes kezdete volt az irodalmi életnek; egy-két tengődő napilap, két-három civakodó, vidékies divatlap, egy ideig a Bajza-Vörösmarty-Toldy triász aeropag-tekintélyű Athenaeuma. Az a tizenöt-húsz fiatal ember, aki akkor a lapok körüli irodalmat jelentette, szorosan egymás mellett élt, tudott egymásról mindent, belelátott egymás zsebébe, akarva-akaratlan folyton egymásba botlott. Hát persze, sok volt köztük a civakodás, az irigykedés. Az öregedő Vörösmarty, a szókimondó Bajza, kívül álltak ezen a körön, az ő tekintélyük, koruk, a közélet előkelőségeivel való összeköttetésük nem engedte, hogy belekeveredjenek ebbe a kicsinyes, marakodó életbe; ők jelentették egy pár tollforgató birtokos úrral, Fáy Andrással, Szemere Pállal s a többiekkel együtt az irodalmi élet arisztokráciáját. A többi, a lármás had, csupa közepes tehetségű és készültségű, fiatal és szegény emberből állott, egy Magyarországon még akkor egészen új társadalmi típus jelent meg bennük először: az újságíró.
Ebben az életben jelenik meg egyszerre Petőfi. Koplalásban gyakorlott, kopott vándorszínész, a modora szögletes, a viselkedése faragatlan, de rajta van már a disztinkció: az Athenaeum avatta költővé, Vörösmarty állt be tehetsége első hírnökének. Föllépése nem arra való, hogy megkedveltesse az emberekkel: érzékeny, sértődő, indulatos, gőgös, egész személyét a nyilvánosság elé hajító fiatalember, aki barátságát úgy osztogatja, mint valami fejedelmi kegyet, s aki egy ferde tekintetért mindjárt összevész mindenkivel. Az "úri tempót" nem érti, tehát megveti. De a versei tetszenek a közönségnek; a szerkesztők hamar észreveszik ezt és kapnak rajtuk. 1844. január 11-én már megjelenik az első kritika is a Garay János Regélőjében, s ezt mondja: "A lírai pályán valamennyi felett, kik 1840 óta léptek fel, kiemelendő Petőfi Sándor. Az ő költeményei több álnév alatt saját meglepő jelleműek, mélységben és világosságban egyaránt kitűnők; úgy tetszik, hogy akár az örömet jó humorral (csak hogy itt őrizkedjék a soktól), akár a szenvedést győzi fájdalommal, szóval neki oly életének kell lenni, hol közel van hozzá minden költői anyag s nem kell zaklatni a fantáziát képekért s érzésekért."
A fiatal költő zavartalanul élvezheti a siker első mámorát és édességét, s hosszas hánykódás-vetődés, nyomorgás után végre legalább valamelyes egzisztenciához is jut mint Vahot Imre Pesti Divatlapjának szerkesztője. Vahotnak jó szerkesztői szimatja volt, mikor teljesen lekötötte magának az akkori legnépszerűbb fiatal költőt, aki e mellett még személyes szereplésével is folytonosan éleszthette az érdeklődést maga iránt s így a lap iránt is, amelybe dolgozott. Petőfiben nem volt a legcsekélyebb irtózás sem a nyilvános szerepléstől, nem volt benne semmi abból a szemérmetességből, amely el szereti takarni a világ előtt magánéletét. Ő kereste, óhajtotta a nyilvános szereplés legtágabb és legközvetlenebb lehetőségeit. Egész költői pályáján minden magánügye, egész személye annyira exponálva volt a közönség előtt, mint ahogy a színész személye exponálva van a színpadon. Az önbizalmának nem voltak korlátai, soha egy pillanatra sem ötlött az eszébe skrupulus, hogy amit tesz vagy mond, az vissza is tetszhetik. Ebből folyt a gorombaságig menő türelmetlensége az ellenvéleménnyel és kritikával szemben. Aki nagyon biztos magamagában, az könnyen hajlandó ostobának és gonosznak minősíteni mindenkit, aki nincs tőle annyira elragadtatva, mint ő maga. Kivált, ha ezt a véleményét támogatja a támadók kiléte és a támadás módja.
Petőfit az első támadások a kicsinyes irigykedés és a hírlapi konkurencia zavaros forrásaiból érték. A kis embereknek azt az éhes világát, amely az akkori pesti lapok körül csoportosult, hamar felbosszantotta a közéjük toppant vándorszínész hallatlan sikere s a versenyző divatlapok sápadt irigységgel néztek a Pesti Divatlap kitűnően bevált új akvizícióját. Megjelent a Versek első könyve - zajos, nagy siker. Csakhamar rá a Helység kalapácsa. Ez is tetszett, de már megjött az első rosszmájú kritika a pozsonyi Hírnökben egy Poór Jenő aláírású cikkben, amely a semmit megérteni nem tudó s nem is akaró rosszhiszemű ostobaság valóságos iskolai példája. Csakhamar kiadták a jelszót, amelyet aztán ötvenféle változatban, unos-untig kiabáltak bele a költő és a közönség fülébe. Petőfi tehetségét nem vonjuk kétségbe, de szigorúan meg kell róni póriasságát, mely sokszor aljasságig fajul, bordalait, melyek a borízű duhajkodást terjesztik, pongyola technikáját, amely a műgond hiányából folyik. Több-kevesebb változtatással mind csak ezt mondja, hol nyílt rosszakarattal, hol meg bujkálva, a jóindulatú oktatást affektálva, ami kritika ellene megjelent. S a bíráló cikkek ez áradatában nem találni egy épkézláb megjegyzést, egy helyes megfigyelést a költő egyéniségére vagy költői természetére. Ha Petőfi nem lett volna is olyan türelmetlen a kritikával szemben, akkor sem lett volna csodálni való, hogy olyan goromba szavakkal rázta le magáról a divatlapok kritikusait. A haragot ellene csak szította a Pesti Divatlap azzal, hogy ahol csak lehetett, az émelygésig magasztalta a maga költőjét és rendre közölte a többnyire elég silány versezeteket, melyek szerzői fellengző módon dicsőítették Petőfit. Alig volt száma az akkori Honderűnek meg az Életképeknek, amelyben ne lett volna vagy egy döfés Petőfi ellen; akkor még virágjában volt az a furcsa divat - amit mintha itt-ott fel akarnának újítani ma is -, hogy a lapok számról-számra kölcsönösen lebírálgatták egymás közleményeit, s mivel Petőfi a Pesti Divatlap minden számába írt valamit, hát mindig volt alkalom egy-egy tüskét szúrni bele.
Bizonyos, hogy soha Magyarországon senki nem foglalkoztatta annyit és oly szünet nélküli folytonossággal a nyilvánosságot, mint Petőfi. A vele s szerepével való foglalkozásnak ez az intenzitása az egyedüli, ami az akkori sajtó közleményeiben arra vall, hogy itt egy nagy szellemről van szó. Mert egyébként Petőfi dicsőítőinek épp oly kevéssé volt fogalmuk nagyságáról, mint becsmérlőinek. Bőven aggatták rá a magasztaló jelzőket, de sehol egy szó, amely azt éreztetné, hogy kimondóját egy géniusszal való közvetlen érintkezés ihlette meg. Még olyan okos és fogékony elme is, mint Pulszky Ferenc, amikor szól róla, fogalma sincs Petőfi méreteinek históriai voltáról. Az egyedül komoly számba vehető, irodalmi színvonalon álló kritika, amely Petőfi életében megjelent, az Eötvös Józsefé, tele van ugyan érdekes megfigyelésekkel s Petőfinek a magyarsághoz való viszonyát nagyjából helyesen világítja meg, de szintén olyan hangon van megírva, amelyen megérzik, hogy írója egyáltalán nem érezte meg Petőfi művészetének korszakos nagyságát. Pedig ez a kritika már 1847-ben kelt. Eötvös is bizonyára elcsodálkozott volna, ha valaki anticipálja előtte a mi mai felfogásunkat s fölébe helyezi Petőfit Vörösmartynak s minden más addig élt magyar költőnek. Hogy is hihette volna az előkelő kortárs, hogy az a szögletes modorú, lármás, feltűnően öltözködő, kávéházba járó, újságcsináló fiatalember a legnagyobb és legeredetibb szellemek egyike, akiket a magyar föld valaha nemzett! Az ember külső helyzete, a hely, melyet a társadalomban elfoglal, meghatározza azt a módot, ahogyan munkáját a kortársak mérik. Még az irodalomtól távolélők, a közönségből valók egy-két dadogó, naiv nyilatkozatán érzik leginkább, hogy igazán elteltek a költő nagyságával - nekik nem kellett röstelkedni, hogy a kortársak s tehát önmaguk fölébe is emelik a társadalmilag jelentéktelen, szegénységgel küszködő költőt. Az előtte járó költők, írók, ha szegény emberek voltak is, mégis csak az úri osztályból, a nemességből származtak s annak hangján és lelke szerint írtak. A parasztkorcsmáros fia nem csatlakozott az uralkodó osztályhoz, a néphez fordult s hamar ráalkalmazták a "népies", "népköltő" jelzőket, melyek nem voltak ugyan megrovás-értelműek, de mégis volt valami olyan mellékízük, ami valami alacsonyabbrendűt fejezett ki.
Az 1847. évvel elhallgat Petőfi kritizálása. A költő új szerepben áll elé: teljes erővel a politikára veti magát. Izgalmas rövidségű idő alatt végigcsinálja egy zajos politikai pálya frázisait: jön 1848. március 15-e, a népszerűség szárnyain a fellegekig repül, majd híres versével a királyok ellen heves ellenzést kelt a mindhalálig lojális magyarok közt. "Tény, hogy még a márciusi napokban is a magyar nemzet egyik kedvence voltam... néhány hét s íme, egyike vagyok a leggyűlöltebb embereknek" - írja egy nyilatkozatában. Nem volt igaza, mert nem lett gyűlölt emberré, csak éppen hogy politikai szereplését a maga medrébe szorította az események gyors fejlődése, melyet nem a márciusi ifjak irányították többé. Aztán a bukás a képviselőválasztáson, a haragnak szenvedélyes kitöréseivel, majd a háború Bem oldalán - s egyszerre elhallgatnak a kortársak Petőfiről. Az utolsó szó, amely mint talán még élőről szól róla, 1849. augusztus 7-én, a kolozsvári Szabadságban jelent meg egy rövid tudósításban a segesvári csatáról, amely így végződik: "koszorús népköltőnk, a hőslelkű Petőfi Sándor hír szerint elveszett". A szerkesztő ehhez megjegyzést fűzött: "Nagyszerűbb nemzeti csapás lenne tisztelt barátunk elvesztése, semhogy a valóság esetében eddig hivatalos tudósítást nem kaptunk volna felőle. Minthogy pedig ily tudósításunk maig sincs, alaptalan mendemondának hisszük és valljuk azon hírt."
[+]