Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 13. szám
Másnap rendes kerékvágásba fordult a telep élete. Változás mindössze annyi történt, hogy most halászat közben sem engedte el senki azt a bunkót, amit már mindenki magával hordozott. Egy hét múlva megvasalt végű fegyverével, amelynek vasa a folytonos földön hurcolástól hegyesre kopott, egy szép délelőttön Tjiamis szarvast ejtett az erdőben és erre a zsákmányra még az ő erős, a diadalokat természetszerűnek fogadó lelke is hevesen, büszkén dobogott. Néhány nap múlva megcsappant a halászók száma: az erősebb derekú, fürgébb lábú férfiak szarvasűzni mentek. Mind e változások Tjiamis személyével voltak összefüggésben és az üdvös változások okozták, hogy egy héttel a mennydörgések és a vizek istenének pusztulása után már csak az öregek között akadtak olyanok, akik nem engedelmeskedtek teljes meggyőződéssel Tjiamis istentagadó elveinek. Tjiamis szava, akarata uralkodott a telepen; ez az erős, kemény férfi öntudatosan, határozottan vezette népét. Tudta, hogy nagy dolgokra hivatott, bár sejtelme sem lehetett arról, hogy mik lehetnek azok a nagy dolgok, amelyekről pedig érezte, hogy meg kell ajándékozni velük a népét, hacsak nem akarja, hogy újból visszasüllyedjenek az istenimádásba. Egyelőre nem kellett tartania ettől; hogy a Csi-Taran és a Kegiri beígérte csoda, az isten visszatérése sehogy nem akart megérkezni, mindannyian Tjiamis jármába hajtották fejüket. Ez az alázatosság azután lassan imádattá növekedett és a nép már közel volt ahhoz, hogy Tjiamisban új istent állítson magának. Ám Tjiamis valahányszor észrevette, hogy az őt körülölelő tisztelet meghaladja az emberi méreteket, mindannyiszor keményen, kegyetlen haragossággal igazította helyre a megtévelyedettek fejét. Tjiamis nagy dolgokon törte a fejét; néha, amikor a tenger partján állt, úgy elfogta a vágy a távoli, kéklő horizontok után, hogy belereszketett az erős teste. Kunyhójában alig volt maradása; néhány órai alvás után ismét talpra kerekedett és míg a többiek javában aludtak még, ő már régen az erdőt járta. Kóborlásaiban többször elvetődött Kegiri és Csi-Taran rejtekhelyére, de soha eléjük nem lépett. Az elvonultak tanyájáról utóbbi időben állandóan fehér füst kanyargott fölfelé az égnek, és ilyenkor tisztán hallotta Csi-Taran és Kegiri hangos szavú könyörgését, visszatérésre kérlelve az istent. Ilyenkor lenézőn mosolygott, de azok áhítata oly tiszta, oly bensőséges volt, hogy haragra soha nem gyúlt ellenükben. A telepre nem bocsájtotta többé őket, de azért egy éjszaka szép, nagyrafejtett szarvasünőt lopott tanyájukra két kicsikével együtt.
Néha-néha eljárt hozzá Dimbi, de arra nem tudta rávenni, hogy együvé költözzenek. Nem engedte meg azt sem, hogy belépjen a kunyhójába, és amikor emiatt Tjiamis gyanúsítani kezdte, vad szitkokkal bizonyítgatta ártatlanságát. Dimbinek jó oka volt arra, hogy kunyhójába senkit ne bocsásson. Kunyhója mélye telistele volt összelopkodott baromfival. És ez a nagy kincs nemcsak gyönyörűséget, de sok kínt is okozott neki. Ha bámulásukban rájukfeledkezett egy ideig, rögtön ijedten kapta hátra a fejét, nem áll-e a nyílásban valaki asszony, aki ellopott tyúkjait követeli vissza. Dimbi sokat szenvedett a kincse miatt; halászatra már egyáltalán nem járt és ha átsompolygott Tjiamishoz, még az ölelő karok között is rettentő kínokat állott ki, mert állandóan az a rémkép üldözte, hogy az ellopott tyúkok, kakasok kirontanak, szerteszaladnak és a telepen szétviszik hírét az ő tolvajságának. A sok kínlódás azután jó eszmére vezette. Bambusztörzsekből kerítést font kunyhója mögött és odaterelte zsákmányát. Kunyhóját éjszakák idején megnagyobbította és bambuszkerítését, összelopkodott sok kincsét elrejtette a kereső szemek elől.
A telep népe egyre vidámabbá vált. Növekedő, dalolásba csapó vígságukat nem akasztotta meg az sem, hogy az asszonyok majd mindennap jajveszékelve, hajukat tépve szaladgáltak össze-vissza és siratták elveszett tyúkjaikat, kakasaikat. Ezek a folyton ismétlődő eltűnések különösebb módon azért nem nyugtalanították őket. Hiszen elég gazdag volt az a föld, amelyen éltek, hogy minden fáradtság nélkül előteremthették azt, amire egy napról a másikra szükségük volt. Vidámak, rakoncátlanok voltak, olyanok, mint a gyermekek, akik hosszú gyámkodás után megszabadulnak a szigorú, örökösen korholó felügyelet alól. Lassanként dalok keletkeztek közöttük és estenden, ha összegyűltek a nagy cinkónia alatt, Csi-Taran mesélgetése helyett nótázással mulattak. Tjiamis volt az egyetlen, aki többnyire fejlógatva járt közöttük. Ngawi véres árnyéka végleg eltűnt álmaiból ugyan, és most már csak olyankor látogatta meg, ha Dimbi minden könyörgése dacára is, napokon keresztül nem jött megvidámítani kunyhóját. Dimbi makacssága búsította. Dimbin nem fogott könyörgése sem, fenyegetése sem. Dimbi előtt elveszítette a tekintélyét és szomorú volt ez Tjiamisra, mert egyedül Dimbi volt az, aki izgatta testét, vágyra lobbantotta vérét. Talán éppen Dimbi makacskodása volt az ok? Nem tudni, de bizonyos, hogy Tjiamis napról-napra szerelmesebb lett. Szűknek, fojtogatóan szűknek találta a kört, amelyben eddig élt. Néha napokon át barangolt; egyszer álló hétig elmaradt és ekkor különös, bódítón jószagú növényeket hozott egy messze, távoli-távoli völgyből. Elásta a növényt, óraszám leste virulásukat, szívta illatukat és közben folyton Dimbire gondolt. Égtek idegei a kielégületlenségtől és bár egész nap folyton tett-vett, mindig azt hitte, megrozsdásodnak a karjai. A nyugtalanság volt rajta az úr, és csak olyankor volt pillanatokra csendes, megnyugodott, amikor a tenger partjára állt és elnézett a távoli, kéklő horizontok fölé.
Telt-múlt az idő és a telep népe lassan csömört kapott, torkig jóllakott a függetlenséggel. Nem éreztek maguk fölött vezető, irányító kezet és a függetlenség édessége émelyítővé vált szájuk ízére. Most már rabolni kezdtek: sokkal több halat halásztak, semmint elfogyaszthatták volna, napokig űzték a vadat, csakhogy megteljen kunyhójuk és lassan-lassan megszerették, féltették, őrizték azt, amit megszereztek maguknak. Most, hogy mindent a saját felelősségükre cselekedtek, megértették, hogy munka az, amit végeznek és erre becsülni kezdték, amit munkájukkal megszereztek. Dimbi dolga sokkal nehezebbé vált: gyanakodókká váltak és egyszer-kétszer majdnem rajtacsípték a lopáson. Pedig Dimbit sarkallták valósággal a nehézségek. Tjiamisnak sokszor panaszkodott ugyan, hogy mennyivel nehezebb az élet, de azért éjszakánként mindig leste, melyik kunyhóba lopózhatna be. Különösen akkor növekedett tolvajló vágya emésztő szenvedéllyé, amikor heteken keresztül tartott unszolás után Tjiamisnál egyszer mégis megkóstolta a vadhúst, amitől borzongva irtózott. Attól fogva nem volt más vágya: vadhúsra vadhúst halmozni kunyhójában. Lopott is sokat, de ez már fölébresztette a vadhús-zsákmányukra a féltékenységig büszke férfiak gyanakodását is. Nem tudták mire vélni az eltűnéseket, és a legnagyobb baj az volt, hogy senki nem tudott még mesét sem mondani az eltűnések okáról. Tjiamis nem tudott választ adni sürgető kérdéseikre; különben is apatikussá lett. Dimbit egyre jobban szerette és Dimbi miatt a távoli horizontok mind csábítóbban hívogatták. A telep népe végre is elkedvetlenedett, amiért tanács helyett mindig üres kézzel tért vissza Tjiamistól, és végre is úgy határoztak, hogy sötétségkor éberen őrködnek vagyonuk fölött. Igen ám, de ehhez minden kunyhóban kevés volt az ember. Úgy segítettek magukon tehát, hogy az ifjakat kivették a karámból és az ifjúság karámja teljesen elnéptelenedett. Tjiamis nem sokat törődött ezzel. Napok óta amúgy is soha nem látott nagyságú állatokat üldözött. Tudta, fegyverével nem árthat ezeknek a rengeteg testű állatoknak és amúgy is élve szerette volna elfogni őket. Ám ez megint újabb kétség elé állította: nem tudta, mint őrizze meg a rengeteg állatokat. Mikor karám néptelenedésnek indult, mindjárt eszébe villant, hogy a hatalmas állatok őrzésére igen alkalmas hely lenne az ifjúság karámja. Egy napon besüppedt lábai alatt a föld és mély gödörbe bukott. Most már meg volt a csapda is. Újból lombbal födte be a gödröt és azután várta a jó szerencsét. Álló hétig a gödör táján leskelődött, míg egyszer csakugyan belezuhant a rengeteg testű állat. Elefánt volt. Az örömtől elkapatott Tjiamis óvatlanul közeledett feléje, de az elefánt ormányával messzire hajította. Erre észre tért és hazaszaladt összecsődíteni a falu népét. Amikor megtudták az eseményt, nagy izgalommal indultak vadászatra. Siettek és éppen jókor érkeztek, mert az elefánt kikászolódott végre a gödörből. Vad ordításaikkal megfélemlítették a rengeteg állatot, amely esetlenül menekült, amerre szabad utat engedtek neki. Sok fáradtság után bezárták a karámba, az ott maradt ifjakat kiparancsolták onnan és a karám magas tetejéről gyönyörködve nézték a börtönben ijedten forgolódó elefántot. Egy hét múlva végre rájöttek, hogy a karám kitűnő őrző hely és ez azután arra a gondolatra vezette őket, hogy a maguk kunyhójában megcsinálják a karám mását. Négy-öt napon keresztül mindenki bambuszt tördelt és mindenki kerítést tűzködött a földbe. Dimbi ijedten nézte ezt a munkát. Tjiamishoz rohant és addig hízelkedett, míg Tjiamis csakugyan megígérte, hogy megakadályozza a kerítések építését. Ám tekintélye nem volt a régi már. Nem engedelmeskedtek a parancsnak, és amikor fegyverét fogta rájuk, egy csomó csemete fenyegette. Összeverekedtek. Tjiamis diadalmaskodott ugyan, több ember véres fejjel hevert a porban, de a kerítéseket mégis tovább építették és ettől a naptól kezdődően gyűlölték Tjiamist, és úgy tekintették, mint aki az életükre tör. Növelte az ellene való elkeseredést, hogy több asszony, aki a tyúkja, kakasa miatt kesergett, átlopózott tanácsot, segítséget kérni az eltűnések miatt Csi-Taranhoz, Kegirihez. Csi-Taran tudott válaszolni: azt mondotta, hogy isten büntetése mindez.
Isten büntetése! Végigszállt a telepen a hír és minden ember félénken, gyáván ismételgette: Isten büntetése. Tjiamis fülébe is bejutott a hír. Rögtön összecsődítette a népet, megmutatta nekik fegyvere hegyén az isten maradékát, a most már fényesre kopott vasdarabot, elismételgette érveit és még egyszer diadalmaskodott Csi-Taran és Kegiri felett. Ám már most is akadt egy-egy élesnyelvű asszony, aki nem elégedett meg Tjiamis szónoklásával és folyton súgta-búgta: ha nem isten büntetése, adja elő hát az eltűnt tyúkokat, kakasokat, vadhúsokat.
Halászatkor egyszer leszakadt a tömeg alatt a Manok függő növényhídja és egy sereg ember beleveszett az árba. Isten büntetése, isten büntetése, mormolták rögtön és ezzel a minden esetre készen tartott indokolással magyarázgattak akkor is, amikor az elefánt eltaposott két férfit, és amikor az erdőben egy szarvas halálra nyársalt egy gyereket. Isten büntetése! mondták mindenre, és amikor egy napon elmaradt az eső, annyira rettegtek a források vizének kiszáradásától, hogy csapatosan mentek könyörögni Csi-Taranhoz és Kegirihez. Tjiamis küzdött a babona terjedése ellen; csoportba csődítette őket, egyenként beszélt velök és különösen, amikor odahaza azzal fogadták őket, hogy megint eltűnt valami, ismét isten büntetésére járt a szájuk.
Dimbi háza tája lassan-lassan rendkívül megnövekedett. Kunyhóját mind széjjelebb tolta, maga már alig fért meg a sok összelopkodott baromfitól, de azért lopott rendületlenül tovább. Tjiamisnál már egy álló hete nem járt, és a nyugtalankodó Tjiamis tilalma ellenére belépett a kunyhójába. Dimbi baromfiseregét dédelgette és Tjiamis most nem látta ruganyos izmait, kerekülő vállát, gömbölyödő, kifeszülő combjait; Tjiamisnak a rengeteg baromfin akadt meg a szeme. Irtózatos harcot vívott magával. Az asszony, akibe szerelmes volt, az asszony volt az, aki örökös szüntelen tolvajlásaival fejére szabadította a krávallott emberek babonába süllyedését. Percekig nem tudta, hogy mit tegyen és Dimbi annyira gyámoltalanul, annyira megtörten állott előtte! Nem tudta, mit kezdjen vele. Végre is határozott: összeroppantotta Dimbi két kezét. A szeretett asszony csuklóit ujjai kegyetlen gúzsába fonta és azután elcipelte a cinkónia alá. Rövidesen köréjük gyűlt az egész telep. Tjiamis intett és intésére négy-öt ember rohant Dimbi kunyhója felé. Mikor benn voltak, már tudták, hogy mi a tennivalójuk és örömben csillogó szemekkel hajtották kifelé a rengeteg baromfit és cipelték kifelé a nagy tömeg, inkább ár rothadó vadhúst. Tjiamis újabb intésére mindent Dimbi köré tereltek, aki reszketve, könnyes szemmel állt, és amikor a sok-sok, békességesen közeledő baromfiját meglátta, hangos zokogásra fakadt. Tjiamis szólott:
- Látjátok Dimbit. Kunyhójából a rengeteg baromfit, a rengeteg vadhúst ti hoztátok ki. Ő vette el tyúkjaitokat, kakasaitokat, vadhúsotokat. Nem isten büntetése volt. Isten elpusztult, isten itt van a fegyverem hegyén.
A tömeg meggyőzötten bólogatott és haragos, dühös pillantásokkal nézte Dimbit.
- Mit tegyek Dimbivel, aki eltüntette, ami a tiétek volt!
- Öld meg, szúrd át fegyvered vasával! - ordították.
Az eső hullni kezdett, kövér cseppek szakadtak és a hideg esőcseppek észretérítették Dimbit. Kétségbeesetten sikoltozott, amikor megértette, hogy mi vár rá, de utolsó sikoltását megfojtotta Tjiamis torkába döfött vasa és a nap utolsó sugaraiban csillogó vasat vörös színűre festette a ráömlő vér. Dimbi élettelenül hullott a földre és Tjiamis melléje rogyott nagy fájdalmában. Csókolta, amíg vonaglott a teste és a tömeg megilletődötten nézte vezére vergődő fájdalmát. Tjiamis erőt vett magán, Tjiamis fölállt. Reszkettek térdei, de erős hangon kiáltotta:
- Nem isten büntetése volt. Dimbi volt az eltüntető!
Ránézett Dimbi megszelídült, széles arcára. Megelevenedett előtte Ngawi véres teteme, ajka csókot küldött Dimbi kihűlő ajkára és fájdalmában elkeseredetten kiáltotta:
- Halál minden eltüntetőre!