Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 13. szám
Másnap méla szomorúság ült a telepre; megverten, tagjaikat lomhán lógatva és egymáshoz igen közel szorultan ült a nép. Nem mertek elmozdulni kunyhóik közeléből és azt vélték, köröttük mindenütt, mindenben valami rettenetes változás történt. Volt olyan is, aki azt mondotta, hogy a tenger utána ment a mennydörgések és vizek istenének; ezt ugyan senki nem hitte el, de elindulni, megnézni, vajon csakugyan megvan-e még a tenger, azért nem mert senki. Ültek csüggedten, bágyadtan, mint viharvert, erejükfosztott madarak, ültek csüggedten, bágyadtan és minden pillanatban azt várták, hogy valami szörnyűség toppan közéjük s közöttük irtózatos öldöklést visz véghez. Nagy veszélyek gyámoltalan áldozatainak érezték magukat és az elhagyatottság sokakat kínos zokogásra kényszerített. Csi-Taran fejlógatva ült a helyén és egyre azt ismételgette, hogy nem érdemes élni tovább. Az volt a hite, hogy rövid idő múltán valami borzalmas mennydörgés elpusztítja mindannyiokat és azt tanácsolta, hogy mintsem bevárják ezt, inkább öljék magukat a Manok árjába. Tudtam, mindezt előre tudtam, ismételgette folyton.
Köréje húzódtak és látszott az embereken, hogy a sötét, mély kétségbeesés a maguk gyötrődéseit tükrözi. A kárvallott asszony keserűen panaszolta, hogy a csapások az ő tyúkja, kakasa és húsz csirkéje elvesztésénél kezdődtek. Ránéztek a szomorú szemű asszonyra és a keserves panaszkodás után homályos derengésben ébredezni kezdett bennök a sejtés, hogy mind e csapások reájuk nem is csapások. A kis Kegiri lépett közéjük. Valahonnan a hegyek közül jött észrevétlenül és mindannyian úgy vélték, hogy misztikus volt a közéjük toppanása. Körülnézett és hogy nem látta Tjiamist, akitől a tegnap történtek óta valósággal rettegett, beszédbe kapott:
- Én szállni láttam a mennydörgések és vizek istenét. Az égnek láttam szállni és eltűnni láttam a felhők között. Nézzétek az eget, ha örökre elhagyott volna bennünket ő, nem lehetne ily kék, nem lehetne ilyen meleg.
Önkénytelenül követte keze mozgását a tömeg és úgy tetszett nekik, hogy csupán most fedezik föl, hogy az ég ma csakugyan kék, hogy az ég ma csakugyan meleg. Az a misztikus hatás, amit észrevétlen közéjük toppanása okozott, nagyban megnövekedett erre, és amikor azt fejtegette, hogy a mennydörgések és vizek istene újból közéjük jön, akkor az öregek is úgy néztek rá, hogy elsikkadt nézésükből a nagyobb kor tekintélytartása, Kegiri megérezte a ráfüggesztett vágyó tekintetekből, hogy mennyire megnövekedett tekintélye mostan és a tömeg hódolatszerű kíváncsisága csillogó köntöst borított szavaira, amik a lelkében forrongtak.
- A mennydörgések és a vizek istene magasan szállt, egyre magasabbra szállt és én láttam, hogy utat nyitnak előtte alázatosan a felhők. Egyszerre eltűnt, de azért tudom - vissza fog térni. Tudom, hogy visszatér, mert ugyanolyan, volt, amilyen az apám volt, amikor a tengerentúlra kelt. Ő vissza fog jönni, mert ma sötétségkor, álmomban elém is jött és megmondta nekem, hogy vissza fog jönni.
Csi-Taran olyan elragadtatással hallgatta, mintha a szavak mézgyöngyökké váltan csurognának le a torkán. Dimbi pedig fölkiáltott: - Ugye, kis Kegiri, hogy eljött hozzád is az isten. Hozzám is eljött, nékem mondta, hogy Uttun-Gadevának Ngawit kell választania. Én csak ennyit mondtam Uttun-Gadevának és Tjiamis mégis meg akar ölni.
Az asszony most is remegett és amikor befejezte szavát, rettegve nézett körül. Tjiamis nem volt sehol és Kegiri továbbfolytatta beszédét. - Én most elmegyek, arra a helyre megyek, ahol tegnap eljött hozzám a mennydörgések és a vizek istene, és halászattól sötétségig, sötétségtől halászatig folyton könyörögni fogok neki, hogy térjen vissza hozzánk.
Könnyek csillogtak szemében és elragadtatott arcán, gyorsan mozgó tagjain meglátszott, hogy az imént szállta meg agyát ez az ötlet. Már indult is, amikor Csi-Taran megállította:
- Várj, Kegiri, én is veled megyek!
A megilletődött tömegből több ember velök akart menni, de Csi-Taran mindenkit visszariasztott. Dimbi, aki rettegett Tjiamis visszatérésétől, könyörgött legtovább, hogy vigyék magukkal, de Csi-Taran őt is visszautasította. Összefogózva tűntek el az erdőben és amikor egy távoli dombon még egyszer feltűnt alakjuk, körbefogózott a tömeg, hogy eltáncolja a mennydörgések és vizek istenének táncát. Vad recsegést-ropogást hallottak és a következő pillanatban közöttük termett Tjiamis, megakadályozni az istentisztelő táncot. Dimbi ijedt sikoltással menekült, de Tjiamis megfogta és meggyőzte arról, hogy Ngawi haláláért már megbocsájtott néki. Hálából azután Dimbi mindazt elmondotta, ami az előbb történt. Rettenetes düh fogta el Tjiamist, mikor megértette, hogy az isten, Ngawi elrablója végleg még mindig nem pusztult el. Összeharapott fogakkal, fegyverét beleszúrva a földbe, dobogó lépésekkel járt le meg föl s azután kezével maga elé parancsolt a tömeget:
- Az isten elpusztult - mondta -, az isten soha nem tér vissza. Az isten nem is térhet vissza, mert nem is volt isten. Az odafönt, aki a barlangban lakott, ellenségünk volt. Vagy nem ő ölte-e meg Ngawit és Nummát.
Belenézett az emberek szemébe és amikor azok megfélemledetten elfordították fejüket, tovább folytatta:
- Vagy isten volt talán? Hogy hívták az istent? Hogy hívták? Te mondd, meg. Te, Djellea!
A megszólított öreg remegve lépett ki a sorból és fejét meghajtva válaszolt:
- Mennydörgések és vizek istene volt a neve!
- Ugye - ordított Tjiamis és azután diadalmasan fölkacagott. - Ugye? És ki pusztította el a mennydörgések és a vizek istenét? Te mondd meg! Te, Dimbi.
- A mennydörgés! - volt az alázatos válasz.
Tjiamis végignézett a tömegen, haragosan villámló szemével valósággal elbűvölte, valósággal megbabonázta őket, azután pedig rátört a tömegre:
- És ki látta valaha, hogy a szolga ölje meg az urát?! Vajon kit fojtott meg a hálója valaha?!
Nem tudott, nem mert senki sem válaszolni. Féltek is Tjiamistól, de szavai hatása alatt tudták is hogy igaza van. Egy öreg próbálkozott még:
- Kegiri mondta, hogy eljött hozzá a mennydörgések és... - az isten.
- Kegiri nem mondott igazat. Aki elpusztult, nem jön többé vissza.
- Dimbihez is eljött az isten.
- Dimbi - ordította Tjiamis. - Hozzád is eljött az isten?
Dimbi a földre roskadt. A tömegre, majd Tjiamisra nézett és azután a földbe fúrva fejét mondta:
- Nem jött hozzám az isten. Én csak kitaláltam, hogy eljött hozzám az isten. Azért találtam ki, hogy te az enyém légy.
- Lássátok, hallottátok - villant diadalra Tjiamis hangja. - Dimbihez nem jött az isten, Kegiri is csak úgy kitalálta, hogy hozzá eljött az isten. Dimbinek megbocsájtok. Kegirinek és Csi-Tarannak nem bocsájtok meg. És senkinek nem bocsájtok meg, aki Kegirivel, aki Csi-Tarannal beszél.
Megforgatta fegyverét és a súlyos csemete nehéz zúgással szállt a levegőben körbe. Fejhajtóan állott körötte a tömeg és most már nem volt ellenvetése senkinek. Zavarodottan, kábultan álltak, és akik a cinkóniákkal körülvett barlang irányába néztek, dacoló, a veszélyeket kicsinylő pillantással tették azt. Tjiamis kunyhója felé indult és Dimbivel az élén, alázatosan követte a tömeg. Tjiamis hirtelen megfordult, a tömeg ijedten hőkölt vissza. Tjiamis benyúlt az övébe és övéből megolvadt, szeszélyes alakú vasdarabot hajított megvetéssel a földre.
- Ez maradt az istenetekből - mondta, ráköpött és betúrta a földbe.
A tömeg kíváncsian nézte az isten földbetűnő maradványát és mohón lesték a helyet, ahol eltűnt. Tjiamis látta a mohó kíváncsiságot és azért újból kikaparta a lepénnyé nyúlt vasdarabot. Kemény ujjaival összemorzsolgatta, összelapítgatta, ujján körülhajtogatta és azután rácsavarta fegyvere hegyére.
- Isten a csemetém hegyét fogja szolgálni.
Ellenkezés nélkül, sőt már némi mosolygással vették tudomásul ezt is. Tjiamis elégedetten nézte fölcifrázott fegyverét és amint nézte, nézte a csemetét, megvillant agyában egy ötlet.
- Isten semmit sem adott nektek. Istent a saját szolgái pusztították el. Isten tehetetlen volt, isten szolgáival sem bírt, rajtatok hát annál inkább sem segíthetett. Én segítek ti rajtatok.
A tömeg kíváncsian figyelt és Tjiamis a csemetékre mutatott:
- Aki tízszer erősebb akar lenni, az tépjen ki egy csemetét. Tépjétek ki - rivallt a tétován álló tömegre és a csemetékre mutatott.
Engedelmeskedtek és bambán tartották a csemetéket. Tjiamis kezébe ragadott egyet. Lehántotta ágait, letaposta gyökereit és azután derékban kettétörte.
- Csináljátok! - parancsolt rájuk és a tömeg engedelmesen, majom módra utánozta. - Most forgassátok! - Megsuhogtatta, a levegőben körbejártatta fegyverét és a tömeg gondolattalanul, lenyűgözve, majom módon utánozta. Öröm villant mindnek az arcán és valamennyi kedvteléssel suhogtatta a fegyverét.
- Ugye, most tízszer erősebbek vagytok?
Kórusként feleltek rá:
- Most tízszer erősebbek vagyunk.
Tjiamis büszkén, erős testét nekifeszítve az égnek, fölnyújtotta fegyverét és mosolygott, mikor a vascifrázaton színekbe törött a nap fénye. A tömeg imádattal borult eléje, de Tjiamis nem törődött velük és azt is éppen hogy tudomásul vette, hogy az égőszemű Dimbi utána lopózik a házikójába.