Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 13. szám
Mesélés közben végleg megfeledkeztek a titokzatos eltűnésről és most már csupán a kárvallott asszony tekintgetett körül a szemhatáron, hogy a rettenetesen zuhogó esőben nem jön-e valamerről az elveszett baromfisereg.
Amint mesélt az öreg, egyre nagyobb lett körötte a gyönyörködve hallgatók tábora. Egyik-másik apróság, hogy közvetlen közelből hallhassa a mézszavú beszédet, fölkéredzkedett az ölébe. A fiatalok karáma is megürült lassan, és mire Csi-Taran rátért másik meséjére, a nagy vízen, a tengeren túl levő rengeteg tartományainak magasztalásába, akkorra már az egész telep köréje sereglett.
Dimbi is megjött; kimulatta magát új szerzeményei bámulásában és most már annyira megcsendesültek idegei, gyáva félénksége annyira kitakarodott testéből, hogy megkívánta a színes gyökérrostú kötényt, ami egy asszony derekáról fityegett. Mikor vége lett a mesélésnek, Tjiamis átkarolta Ngawi derekát, a többinek pedig azt mondta, hogy elmennek, megnézik új kunyhójukat. Mosolygón bámult öreg, fiatal az erősség ritmusos mozgásával lépdelő fiatal pár után, de Csi-Taran nehezteléssel a hangjában szólt:
- Romlanak az idők; a mai fiatalok be sem várják, hogy Uttun-Gadeva feleséget válasszon és máris kunyhót építenek.
Tjiamis tekintélye oly nagy volt, hogy még Csi-Taran korholása, még az Uttun-Gadeva tekintélyére való hivatkozás sem kevert egyetlen haragos, elítélő pillantást az utána küldött pillantások közé. Mindenki csendesen állt, de Dimbi nem nyughatott helyén, és Tjiamis és Ngawi távozása után gyorsan a nyomukba eredt. Hamarosan beérte őket és akkor, olyan izgatottan, hogy meztelen keble sebesen járt fel-le, nem törődve azzal sem, hogy ott van Ngawi is, megállította Tjiamist, egy pillanatra szembenézett vele és azután, mintha magába gyömöszölt volna valami föltörő szégyenérzetet, siető, gyors, szaggatott hangon beszélni kezdett:
- Tjiamis! Te holnap Ngawi mellé költözöl, de a mai sötétségkor szabad vagy még. Add nékem ezt az éjszakád!
Tjiamis visszariadt az égő szemű asszonytól, ránézett Ngawira s azután anélkül, hogy válaszolt volna, átölelte a leányt és vissza sem tekintve tovasietett vele. Dimbi meredten állott; megint azt a szégyent, azt a gyávaságot érezte tüzelni arcán, amit az előbb érzett, amikor a tyúk, a kakas, a húsz csibe eltűnésén tanácskoztak. Harag fogta el, dühödten toppantott lábával és visszasietett a táborba, ahol már kizárólag a holnapi istennap eseményeiről folyt a szó. Több asszony éppen azt jelentette be az urának, hogy holnap másikkal költözik össze és a férfiak nagy része egyszerűen beletörődött ebbe. Egyik mégis kapacitálni próbálta asszonyát és a gyerekekre hivatkozott, hogy maradásra bírja a más fészekbe vágyót. Az asszonyt azonban a gyerekek sem ingatták meg és azt felelte, hogy a gyerekek nagyok már és holnap amúgy is bekerülnek a fiatalok karámjába. Ez az asszony a kis Kegiri anyja volt. Kegiri abból, hogy szülei elhagyják egymást, csupán annyit jegyzett meg, hogy holnaptól ő a fiatalok karámjának lakója lesz, és ez olyan gyönyörűséggel töltötte el, hogy azonnal szülői kunyhójába szaladt megkezdeni az átköltözést. Kegiri szülőinek kurta vitatkozásával az utolsó pár is elintézte a házassága dolgát és már minden asszony az új férje oldala mellett állott. A kis Kegiri anyja azonban, amikor szomorkodni látta elhagyott férjét, odament hozzá és hangosan azt mondta: halászatig nálad maradok.
Csi-Taran tapsolt a sok válni készülőnek és azt mondta, hogy annyi szabad asszony közül talán számára is akad; legalább egy sötétségre. Erre azonban nem akadt vállalkozó és Csi-Tarant ez nem is búsította. Azzal vigasztalta magát, hogy Uttun-Gadeva a sok új pártól olyan garmadával kapja az ajándékokat, hogy a fölöslegből bizonyára bőven jut neki is. Dimbi fülét különösen ütötte meg Uttun-Gadeva neve; egy terv fordult meg agyában abban a pillanatban. Megkérdezte:
- Választott már Uttun-Gadeva?
- Uttun-Gadeva csak eső után jön le!
Dimbi az égre nézett; a még mindig vastag tömegű felhő arról győzte meg, hogy az eső jó ideig szakad és ekkor azt mondotta:
- Fölmegyek hozzá. Beszélni fogok vele.
- Mit, Dimbi?
- Isten jött hozzám a halászat előtt - szaladt ki száján a hazugság anélkül, hogy rágondolt volna - és a mennydörgések és a vizek istene nékem adta tudtomra, hogy Uttun-Gadeva kit válasszon.
- Ki az, Dimbi, ki az?
- Majd megtudjátok, majd megtudjátok - és a bosszúra szomjas asszony már szaladt is.
Uttun-Gadeva a barlang egy kis nyílásában lakott és éppen útban volt, hogy lemenjen a táborba, mert az eső már szemelt csupán.
- Uttun-Gadeva, választottál már? - hullott eléje az asszony.
- Nem még!
- Akkor jó!
Az asszony végigsimított homlokán, mielőtt belekapott volna a hazugságába, lehajolt a forrás fölé, s bár nem volt szomjas, ivott, hogy elrejtse pirulását, azután pedig belekapott mondókájába.
- A mennydörgések és vizek istene jött hozzám, Uttun-Gadeva, és nékem mondotta meg, hogy kit válassz feleségül.
- Talán téged? - és a főpap kissé komikus sietséggel húzódott vissza.
- Nem! Uttun-Gadeva, nem! Ngawi lesz a tied.
Sietve lökte ki az utolsó szavakat, mert úgy érezte, hogy a száját perzselik.
- Ngawit?! - a főpap újból hátrált és látszott, hogy küzd magával.
- Igen, Uttun-Gadeva, Ngawit. Ngawit, mert ő most a legszebb leány.
Uttun-Gadeva ingadozott, arra hivatkozott, hogy Ngawit Tjiamis szemelte ki, de mikor Dimbi csábítón ismételgette, hogy Ngawi a legszebb leány, amikor részletezte, hogy Ngawi milyen szép leány, és mikor arra hivatkozott, hogy ő végre mégis hatalmasabb és tekintélyesebb, mint az a hitvány Tjiamis, Uttun-Gadeva akkor megadta magát és széles gesztussal a barlang folyondárfödte nyílásának fordultan mondta:
- Úgy legyen. Ngawi lesz enyém. Mert hiszen a mennydörgések és a vizek istene kívánja így!
Együtt indultak vissza. Az eső végleg elállt már. Leveleken, füveken mindenütt ott csillogott pici szemű utóserege és a levegő hűvös és kábítómód illatos volt. A tenger felől jószagú sópárákat szállított a szelíd déli szél és a végtelen vízbe vesző horizonton vörösen bukott le a nap. Fákról, a füvek közül ezer meg ezer madár csattogta örömteli dalát, a mesgyén smaragdszínű gyíkok szaladgáltak és a bátrabbja felsőtestét szabályos szögben fölemelve, egy pillanatig bátran szembenézett a közelgőkkel.
A távol mocsaraiból az alkonyi csöndben idáig hallatszott a rinocéroszok ordítása és nagynéha hallani lehetett az íbiszek krúgatását is. Uttun-Gadeva és Dimbi gyorsan haladt lefelé, de egy kevéssé nyugtalanul.
Amikor föltűnt a főpap széles alakja, mindenki tiszteletteljesen állott föl. A gyerekek, akik másnap a fiatalok karámjába kerülnek, körülvonalazott területen állottak, közöttük volt a kis Kegiri is, aki hóna alatt pálmalevelekből csavargatott valamit rejtegetett. Külön, körülvonalazott területen állottak a válni készülő asszonyok és a magukra maradt férfiak is. Az öregek akkorra már leültek. Uttun-Gadeva elnézett felettük; egy pillahunyás alatt mindennel tisztában volt és azután Csi-Taran felé fordultan megerősített, kemény hangon mondta:
- A mennydörgések és a vizek istene akaratából tudatom veletek, hogy a mennydörgések és vizek istenének legközelebbi ünnepéig feleségül Ngawit választom.
A hír oly meglepetésszerűen hatott, hogy a nagy tiszteletök sem tudta elfojtani ámulásuk kitörését. Tjiamis pedig olyat szisszent, mintha a lábába anakonda csípett volna. Uttun-Gadeva mindezzel semmit nem törődött és szilárd, kemény hangon most már Ngawinak szólt:
- Ngawi, készülj fel és holnap halászatkor a barlangom előtt légy.
Fölkapta büszkén a fejét és azután elsietett.
Tjiamis dühödten bámult utána; egy agavécserjét addig rugdalt, amíg a lába vérezni nem kezdett és azután körültekintgetett, hogy nem lenne-e a közelben valami, amint kitölthetné rettenetes bosszúját. Egy csemetére esett a szeme és egyetlen rántással kitépte a földből. Elszörnyedve néztek rá, mert az még soha nem történt meg, hogy valaki élőfát pusztítson el, de Tjiamis most semmit nem látott, semmit nem hallott s forgatta dühödten feje fölött a csemetét. Dimbit kereste, mert valami úgy súgta, hogy a csapás csupán Dimbitől származhatott, ám ez csupán sejtés maradt nála és egyetlen pillanat alatt úgy kitakarodott belőle, mint elpusztul idegen, zord tájakon a dél dalos madara. Forgatta feje fölött a csemetét, amelynek nagy súlya kéjes duzzadásra késztette izmait, és amint forgatta, forgatta, öntudatlan vak dühében úgy csapott a vén cinkóniába, hogy annak nagy darabon lehámlott a kérge. Furcsa érzés fogta el és amint újból meg újból rácsapkodott a hatalmas törzsű fára, és amint a fa megrázódott a rengeteg csapások alatt, úgy érezte, a csemetével kezében hasonlíthatatlanul erősebb, hatalmasabb, mint volt azelőtt. Nem is vált meg a csemetétől, amelyről már sejteni kezdte, hogy fegyverré válik a kezében. Éktelen haragjában szűk volt számára a tágas tér, halálos sebet kapott vágyai meggyűlöltették vele az embereket és mintha örökre eltávozna, gyors, dobogó lépésekkel a csemetét odavagdosva egyik-másik fa oldalához, eltávozott.
Félénken néztek utána és Csi-Taran a fejét csóválta. A gyerekek ezalatt a fiatalok karámjába vonuló pajtásaiktól búcsúztak. Még egyszer együtt játszották el megszokott játékaikat: fölmásztak a fák tetejébe és onnan ugráltak guggoló pajtásaik derekára, majd a port tengernek nevezték ki, az egyiknek hallá kellett válnia és azután hálót vetettek rá és ketten-hárman emelték a hátukra, úgy cipelték messzire-messzire, amíg bele nem fáradtak a mulatságba. Sötétedni kezdett és az anyák akkor rost-öveket hoztak karámba vonuló fiaik számára és azok boldogan kötötték derekuk köré a fiatalság jelvényét. A kis Kegiri a játékban nem vett részt és a hóna alatt szorongatott valamire rá-rápislogatva alig várta, hogy bemehessen a fiatalság karámába. Végre megnyitották a kaput: a kiszemeltek büszkén, peckesen vonultak be, a gyermekek pedig félig sírón, félig kíváncsian bámultak a nyíláson utánuk. A kis Kegiri éppen el akarta rejteni kincsét, amikor a karám magas fala fölött sötét tömeget látott repülni, a következő pillanatban pedig melléje suhant Tjiamis, aki a csemete segítségével vetette át magát a magas falon. Első pillantása is a kis Kegiri kincsére esett. Semmit nem bánva a kétségbeesett tiltakozást, egy pillanat alatt lefosztogatta a pálmaleveleket és azután megdöbbent arccal, üveges szemmel meredt a kezében maradt henger formájú, fölül tarajos agyagalkotmányra. Az isten - mormogta és kiejtette kezéből. Az isten mása darabokra töredezett és amikor Tjiamis meglátta ezt, minta rengeteg jelentőségű titok fedeződött volna föl előtte, diadalmasan ordított föl. Nincs isten, nincs isten - kiáltozta vadul és a csemetével fölismerhetetlen darabokra lapította a kis Kegiri kincsét. Egy pillanat alatt ott termett mindenki. Tjiamist nem merték megszólítani és azért a kis Kegirit faggatták, aki el-elcsukló zokogással váltig azt ismételgette: Nem az isten volt, én csináltam. Agyag volt, nem az isten.
Tjiamis senkivel nem törődött. Ngawi mellé lépett, kiszakította a többi leány közül és kivitte a karámból.
- Nincsen isten - ordította odakünn -, nincsen isten. Ngawi az enyém, a kunyhómba viszem. Istent megöltem - istent széttiportam.
A férfiak elkeseredetten, fogcsikorgatva hallgatták az istenkáromlást és amikor látták, hogy Tjiamis rendületlenül viszi Uttun-Gadeva választottját, Ngawit, rávetették magukat, hogy elszakítsák tőle. Ám Tjiamis már megismerte a csemete erejét, és amikor minden irányból közeledtek feléje, derékon ölelte a leányt és körbe suhintotta sivító sebességgel a csemetét. A férfiak csak rohantak Tjiamis felé, de mikor a süvítőn szálló csemete egymás után ötük homlokán ejtett véres sebet, megdöbbentek és a soha nem tapasztalt dolog hatása alatt reszketve hátráltak. Tjiamis boldogan, büszkén, diadalmasan vitte asszonyát és most már a barlangnak fordultan ordította: Nincs isten, nincs isten.
A vérző homlokú embereket Csi-Taran elé cipelték, akik megrendülten, majd megkapva valami belső forróságtól, látnoki ihlettel szónokolta:
- Borzalmas idők várnak a mi szelíd, békességes népünkre. A borzalom költözött hozzánk. Ismeretlen lények magukkal viszik vagyonunkat, a mi vérünk büszkesége meggyalázza istenünket, a mi vérünk büszkesége a halál szolgálatába állott. Óh, jaj nekünk. Jaj szegény, békességes népünknek. A mi csendünk, a mi boldogságunk eltűnt örökre és a mi kunyhóinkba a fájdalom költözik be. Borzalmas idők szállnak szemem elé és a mi csendes, békességes népünkre rettenetes csapások várnak.