Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 13. szám
Egyetlen, hatalmas csoportban mentek a tengerről haza. Elöl az ólmoslábú öregek, akik nehezen bukdácsoltak a mélyzöld fűcsomókon, pedig a vállaikat alig nyomta valami teher. Mögöttük az asszonyok, a férfiak lépkedtek egymás mellett, szerelmes közelségben. Mindnek a vállán óriás, nagylyukú háló s a hálóban széles testű, hosszabb halak. Egyike-másika ficánkolt még s amelyből egykor oly sok jutott nekik, a sós vizet botorul úgy rázták magukról, hogy végigfolyt az a mezítelen derékon, átszüremlett a csípőt fedő övön és végre a meztelen lábszárakon lecsurgott a földre. Alig ért a televény, buja földre, rögtön felszippantotta a nap, amely ma oly forrón sütött, hogy az egyik megjegyezte:
- Ma korán jön az eső!
Az asszonyok, a férfiak néha a másik vállukra lendítették a tehet, amely verítékgyöngyökkel szórta tele a sötétbarna, meztelen, feszülő húsú bőrüket. Súlyos volt a teher, az út mély gödrökkel teli, a nap is rémesen sütött - és mégis boldogan mosolygott valamennyi, sőt egyik-másik szerelmes ölelkezésben haladt a párjával.
- Sokat fogtunk - mondta mosolyogva az egyik és hátranyúlt megtapogatni a szélestestű, hosszú halakat.
- Igen - mondta a második.
- De kell is - mondta a harmadik -, holnap isten napja lesz.
- Isten napja lesz - felelték rá többen és az egész csoporton az a vidámság futott végig, amit olyankor érezni, amikor ünnep előtt áll az ember.
Hallgattak egy darabig; egy öreg szólt először:
- Tjiamisnak köszönhetjük, hogy oly szerencsés volt a fogás.
- Igen, Tjiamisnak. Tjiamis a legbátrabb, a legügyesebb közöttünk.
Tjiamis neve emlegetésére egy öregedő emberpár, amelyik a férfiak, asszonyok és az öregek csoportja között haladt, boldogan összenézett. Összenéztek és azután melegen, biztatón megfogták egymás kezét. Tjiamis neve emlegetésekor egyéb is történt. A leghátul haladó fiatalok csoportjában; itt Ngawi, a szép, ifjú leány égnek emelte a csillogó szemét és azután karját kitárva magához ölelte a levegőt.
A fiatalok csoportja, fiúk, leányok vegyest, igen vidáman ficánkolt. Különösen Tjiamis volt eleven, aki a csoport közepén is olyan öntudatos méltósággal haladt, mintha sereget vezetne a tenger tetejére, dús zsákmány után. Körötte sűrűbb volt a csoport és a körötte lévő fiatalok mindannyia tisztelőn függesztette rá a szemét. Kegiri, a legkisebb közöttük, akit még csak holnap szentelnek halászatra, ez a kis Kegiri volt a legelomlóbb bámulója. Annyi bámulással nézte Tjiamis délceg, büszke testét, hogy szinte megsemmisült, eloszlott benne.
Tjiamis és Ngawi most együvé kerültek. Átölelték egymást, csókolóztak és boldog mosolygással szorongatták egymást. A kis Kegirit igen elégedetté tette ez a jelenet; égnek emelte szemét, két karját a távolból idekékellő barlang felé fordította, amely előtt rengeteg cinkóniák nyújtogatták rengeteg derekukat a magasba és a kis Kegiri ajka imádságot mormolt. Azután beszédbe kapott:
- Holnap lesz a mennydörgések és vizek istenének napja; Tjiamis és Ngawi, holnap ti egymáséi lesztek.
Most mindenki isten napjáról beszélt és a fiataloknak erről az jutott eszükbe, hogy Uttun-Gadeva holnap választ új feleséget. A lányok borzongással kezdtek beszélni erről az eseményről, de végül viháncoló nevetésbe csaptak. Uttun-Gadeva választása mindannyiukra ránehezedett, de mikor a kis Kegiri átszellemülten azt mondotta, hogy holnap lesz a mennydörgések és vizek istenének napja és Uttun-Gadeva holnap választja magának a legszebb leányt, akkor Ngawi a többinél is inkább elkomorodott, Tjiamis szemében pedig a harag csillogott föl.
A csoport békességesen haladt előre. A fehéren izzó fényben árnyékuk egyetlen hatalmas tömegbe olvadt össze és árnyékuk oly tömött, oly sűrű volt, hogy úgy tetszett, lépésről-lépésre ezt is cipelniök kell. Előttük, mögöttük rengeteg törzsű fák zárták be a szemhatárt és sűrűn egymásra simuló, élénkzöld leveleikkel örökkön mozgó eleven falba borultak. A hegy derekából kikéklő, cinkóniákkal körülvett barlang felől hatalmas, gömbölyűnek tetszőn vastag, komorszín felhőtömeg tolakodott az égre, és most olyan vad erejű szél zúgott a völgyön végig, hogy a fiatalabb fák panaszos siránkozással hajladoztak derekukon, az öregebb férfiak pedig meg-megtántorodtak a szél nyomása alatt.
- Ma sokkal korábban jön az eső - mondta az egyik megtántorodott és ez némi félelemmel nézte az egyre növekvő, komor felhőtömeget. A felhő már áthatolhatatlan ködbe fojtotta a barlangot és a szél brutális sikongatással szaladgált a völgyben.
Az eső közelgése gyorsabb haladásra ösztökélte őket s egy-kettő, elértek a Manok partjára. Egymás nyomában, lassan lépegettek át a függő növényhídon. A fiatalok között ráemlékezett valaki, hogy tavaly ezen a helyen ölte magát Numma a Manok árjába, s egy másvalaki azt is tudta, hogy azért tette, mert nem akart Uttun-Gadeva felesége lenni. Tjiamis és Ngawi ölelkezésbe kaptak, a kis Kegiri pedig összeráncolt szemöldökkel mondta: Numma rossz volt, Nummát a mennydörgések és a vizek istene ölte a Manokba.
A Manokon túl erősen hegynek vitt a megkeskenyedett csapás, és itt az asszonyok, a férfiak valósággal vetélkedtek a fiatalokkal, hogy a hegyi út fáradságát kik tegyék könnyebbé az öregekre. És míg vetélkedtek, és míg mindegyik csoport magának követelte az öregek terhét, mint mindennap, a bokrok, rizs, indigócserjék mögül kacagva, kiáltozva előtörtettek a gyerekek, elszedték az öregek hálóit és öten-hatan is belekapaszkodva egybe, megindultak az öregek terhével futva a hegynek. Mindannyiukra boldog mosolygást varázsolt ez a rövidke jelenet és az öregek vidám taglejtésekkel integettek a messzi távolodott gyerekek után.
Ahol lejtőre fordult a hegyi út, szűk völgykatlanba értek. A virágos cserjék, a gyümölcsterhű fák, a hosszú testű füvek színpompájából alig-alig villogott ki a nádfonású, hegyestetejű kunyhók tömege. A gyerekek már a tehertől megszabadultan bujkáltak ki a kunyhók ajtajain és most a férfiakkal, az asszonyokkal - apáikkal, anyáikkal - vitatkoztak a teher cipelésén és nem is engedtek, amíg legalább a háló egyik csücskét kezükbe nem kerítették. A csoport most szétoszlott és néhány percig egyetlen embert nem lehetett látni a kunyhók előtt, amelyek között a hosszú soron véges-végig, teljesen szabad volt az út. Nemsokára egyik öreg a másik után került elő. Összecsoportosultak egy tágasabb téren és ott szép körben leültek egy tízméteres derekú cinkónia köré. A kunyhókból nehéz, rossz szagú füst áradt, a gyerekek itt is, amott is banánt majszolva kergetőztek, azután pedig, mintha csak megérezték volna a hazajövetelt, egy domb mögül előtűntek a különböző fajtájú kakasok, tyúkok, csirkék. A baromficsapat szép rendben, egy csomóban haladt addig a térig, amelyen az öregekkel körülült cinkónia állt, onnan azután különböző irányokban elszéledtek a különböző kunyhókba. A felhőtömeg már betakarta az eget, elfödte a napot is, és az áradó, növekvő hűvösségben kéjesen nyújtóztak az öregek. Egyik kunyhóból bamba, meredt nézéssel jött ki az asszony. Körülvizsgálódott a téren, azután eltűnt egy másik kunyhóban, onnan egy másik asszonnyal jött ki, azután sorra járták a többi kunyhót és minden kunyhó meglátogatásával növekedett a bamba nézésű, érthetetlen dolog elé állított asszonyok csapata. Tanácstalanul állottak és olyan csüggedten, mintha rengeteg csapás érte volna őket. Lassan köréjük gyűltek a kíváncsivá tett öregek, és ezek is tanácstalanul horgasztották le fejüket, amikor az egyik asszony elmesélte, hogy egy tyúkja, egy kakasa és húsz csirkéje nincs sehol. A kunyhósoron végigszállt a hallatlan hír és innen is, onnan is asszonyok, férfiak siettek elő, növelni a tanácstalanok táborát. Senki nem tudta megfejteni, hová tűnhetett a tyúk, a kakas, a húsz csirke, nem emlékezett hasonló esetre senki sem és nem tudott példát mondani erre még Csi-Taran sem, aki pedig egyedül tudta már hitelesen azt a történetet, amikor rettenetes földrengés volt, az eget mindenütt tűz borította, füst gomolygott, tüzes kőeső hullott, amikor nem lehetett többé átmenni a távoli földre, mert közbeékelődött a tenger, és amikor a tenger tornyosodó hullámain kicsiny pálmaleveleken hajókázva megérkezett hozzájuk az isten. Csi-Taran sem tudta és úgy csóválta ő is a fejét, mint aki azt hiszi, hogy ez a rejtélyes, megmagyarázhatatlan esemény a legijesztőbb az ő hosszúra nyúlt életében. Titokvert népként, komor szótlanságba merülten állott a hatalmas csoport. Azután Tjiamis tanácsára mindegyik megindult; fölkutattak minden völgyet, megvizsgáltak minden bokrot, de a tyúkot, a kakast, a húsz csibét nem találták sehol. Csüggedten, félőn tértek vissza az eredménytelen kutatásból, nem mertek egymásra nézni, mert attól tartottak, hogy a másik arcáról leolvassák a titok megoldását, ami pedig most már borzalmasnak, rémes dolgokat jelentő titoknak tűnt föl előttük. Annyira megzavarta őket ez a titokzatos esemény, hogy, amit pedig évtizedek óta napról-napra megtettek, elfeledték fölszólítani Csi-Tarant, hogy meséljen arról a napról, amelyen isten közéjük érkezett. Az érthetetlenség, a titokzatosság súlyától verten lopakodtak vissza kunyhóikba. A téren utoljára már csak egy asszony maradt, aki a találgatás, a keresés ideje alatt folyton karjába temette arcát és kurta kötényét gyáván, reszketően folyton ráborította, a szívére, amely oly lázas hevességgel dobogott, hogy azt hitte, kiszáll testéből és elmondja a tanácskozóknak, a keresőknek, hogy a tyúkot, a kakast, a csirkét énnálam keressétek, az én kunyhóm mélyén keressétek. Dimbi volt ez az asszony: egyedül lakott, régen nem volt férje és éjszakáról-éjszakára másik fiatalhoz lopózott. Lesütött szemmel, karját testéhez szorítva állt és minden pillanatban attól tartott, hogy barlangjából eléje száll az isten és leleplezi őt, leleplezi, hogy a tyúkot, a kakast, a húsz csirkét ő rejtette kunyhója mélyére. Mikor ráeszmélt végre, hogy magára maradt Csi-Tarannal, besurrant kunyhójába és eltűnt fölkeresni legújabb szerzeményét.
A kunyhók füstje lassan elsimult a levegőbe, az eső zuhogni kezdett és közben innen is, onnan is öregek, asszonyok, férfiak, fiatalok lépkedten a nagy cinkónia felé. Az érthetetlen eltűnés még mindig foglalkoztatta őket; arról beszéltek és nem volt semmi másra fülük. Csi-Tarant nagyon izgatta ez: hiányzott mindennapi csemegéje, az isten megérkezésének elmesélése, hiányzott, hogy mesélés közben ma nem melegíti megráncosodott testét az érdeklődő szemek meleg fénye és ezért ő talált módot arra, hogy megszabadítsa a tömeget a kínos titoktól: - Holnap van a mennydörgések és vizek istenének napja, őt fogjuk megkérdezni, én mondom ezt, aki már egyedül ismeri a mennydörgések és vizek istenének megérkezését, és ő megmondja néktek, hová lett a tyúk, a kakas, a húsz csirke.
Öröm, vidámság derült valamennyi arcán és végre Csi-Taran is elégedetten nevetett, amikor a kis Kegiri felszólította:
- Mesélj, Csi-Taran a mennydörgések és a vizek istenének érkezéséről.