Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 12. szám · / · Figyelő
Valószínűleg nemcsak kálomista, hanem egy kicsit erdélyi voltunk is hozta magával, hogy mi a Bánffy Dezső báró érdekes, markáns alakjából mindig elevenebbül láttuk és éreztük ki a kálvinista főkurátort, mint a politikust. S most, amikor ez a hibáiban és valamikori tévedéseiben is szimpatikus magyar úr a Bimbó utcai palotából kiköltözött oda, ahol idestova már csak egyedül találhatunk fajsúlyos magyar politikusokat: a Kerepesi úti temetőbe, úgy érezzük, hogy e kiköltözéssel a magyar politikai élet sivár, szomorú arénájánál is nagyobb, pótolhatatlanabb veszteség a magyar protestantizmust érte.
Pótolhatatlannak érezzük és mondjuk a veszteséget, holottan ezt a szót a nekrológok mindenkinek kijutó panegyrisei erősen devalválták, másrészt meg mi magunk is nagyon jól tudjuk, hogy igazában senki, de senki nem pótolhatatlan. S valóban: a radikális magyar politikára, az általános választói jogért küzdők kicsi és heterogén táborára nézve csak súlyos, de nem pótolhatatlan veszteség Bánffy halála. Ami propagatív erőt és hatást képviselt azokra nézve, akik nemzeti skrupulusaik miatt hőkölnek vissza az általános választói jogtól, a Bánffy Dezső minden kétségen felül állott sovinizmusa és lobogó fajszeretete, azokat illetően a halott Bánffy megnőtt és - a múltkoriban találóan írta róla valaki itt ezt a szót: - legendássá váló alakja is ható erő fog maradni a propagálás további munkájában.
A protestantizmusra, s itt is különösebben a református eklézsiára nézve azonban: igazán pótolhatatlan veszteség a "rangidős" főkurátor halála. Pótolhatatlan, mert a kálvinistáknak ő nemcsak példátlan buzgóságú vezére s hivatal szerint is valóságos pápája volt - hiszen a protestáns felekezeteken éppenséggel nem ritkák az extatikus rajongású és hithűségű kurátorok, a fejedelmi alapítványokat tevő patrónusok -, de Bánffy Dezső több volt ennél. Élő lelkiismerete volt a maga eklézsiájának, s ha itt-ott vaskezű autokratasággal kormányozta is azt, még mindig ő volt a példás, tipikus megszemélyesítője e felekezet hagyományos, de már veszedelmesen lehanyatló liberalizmusának. (Már megírtuk volt e helyen egyszer, hogy Bánffynak, a kurátornak liberalizmusa minden időben alatta maradt a politikus Bánffy szabadelvűségének. Micsoda bajok lehetnek a protestáns egyházakban a liberalizmus körül, ha Bánffy a maga sordinált liberalizmusával is szélsőséget jelentett őnálok!) Bánffy Dezső megértette a maga egyházának sajátos misszióját: s a Bocskayak és Bethlenek ősi politikája nyomán utálta az elpuhító békét. Nem mintha a felekezeti háborúságban öröme tellett volna, de mert tudta, erdélyi ösztöne úgy sugallta, hogy az Egyházzal való hipokrita testvériesülés nem a katolicizmus liberalizmusát fogja eredményezni, hanem igenis megöli alapfeltételeiben az ő felekezetét, amelynek - a Bánffy hite szerint is - létjogosultsága csak addig van, amíg fogékonyságát megőrizte minden progresszív mozgalom iránt. És ez különböztette őt meg élesen a szintén főkurátor Tisza Istvántól, aki Nyitrán a katolicizmus jobb kara mellé küzdő balkarnak - olcsó ötlet, de nem lehet elnyomni: talán a maga balkezes politikája nyomán? - a protestantizmust szeretné odaállítani a "szektáriánusok" és "destruktívok" ellen vívandó harcban.
Amikor a főkurátor temetésére a Kálvin tér felé ballagtunk, egy erdélyi kálvinista úr csendesen krónikázgatott az úton. Arról beszélt, hogy néhány évvel előbb feljött a Tisza Kálmán temetésére is. Lesújtva, gyászosan s meghökkenve az akkor már halódó liberalizmus sorsa felett ott gubbasztottak a ravatal körül, amikor egyszercsak felbukkant a tömegben a Bánffy Dezső daliás, öles alakja, piros és egészséges arca, mindig vidám, csillogó szempárja. Úgy riadtunk fel reá - s a monoton, mesélő hang még ma is felcsattant a visszaemlékezésre az erdélyi úr ajkán -, mint valami tüneményre! Hát nincs még baj, még nem veszett el se a kálvinizmus, se a szabadelvűség - gondoltuk. S bizony-bizony, szinte vidámságosan léptünk ettől fogva a koporsó után: hiszen velünk volt Bánffy...
A szertartás után a templomajtóban a tömeg mellém sodorta újból az erdélyieket. Amint az indulásra vártunk egyszer csak a Tisza István alakja került elibünk. Megrántom a krónikázó erdélyi úr kabátját s egy kicsit kajánul odasúgom neki: "Nézze csak, bátyám uram, megismétlődik minden a világon: itt a fiatal Tisza!" Az én erdélyi emberem kedvetlenül legyintett a kezével s fáradtan, fásan mondotta: Az utolsó liberális főkurátor ott van! - s odabökött a koporsó felé, amelyet akkor helyeztek fel éppen a gyászkocsira...