Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 12. szám · / · Figyelő
"Ha nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék." Az isteni gyermek, Petőfi mondja ezt abban az agyonidézett Üdvözlöm Önt! megszólítású, egy kicsit titános, de - istenem - hozzája annyira illő, minden betűjében petőfies levelében, amelyet Toldi pályadíjnyertes írójának, a szalontai aljegyzőnek írott.
Valóban nem tudjuk, vajon a magyar parasztság teljes és végleges politikai érvényesülését megelőző ilyen petőfies prelúdiumnak tekintsük-e, hogy fiatal íróink egyre nagyobb kedvvel fordulnak a magyar faluk és magyar parasztok élete felé, vagy mindössze is csak az újszerű tárgynak, az egzotikumnak csábító hatását és keresését lássuk ebben a már-már mohó érdeklődésben. Mert a magyar falunak és a magyar parasztnak az a beállítása, az a - hogy száz évvel menjünk vissza a szóért - rajzolata, amit az utolsó pár év irodalma hozott: valóban egzotikum a közönségre nézve. Mégpedig izgatóbb egzotikum annál, amit egy eddigelé sehogysem ismert fajtának a lelke és élete rendszerint revelálni szokott. Izgatóbbá, érdekesebbé éppen az a körülmény teszi, hogy a népszínmű színtelen-vértelen romantikája és hazug etnográfiája után ez az irodalom húsból és vérből való, emberi szépségekkel és aljasságokkal egyformán telített embereket mutat be; unalmasan hófehér gatyák és lelkek helyett piszkos condrákat és lobogó indulatokat fest; a frissen vasalt bokorugró szoknyákat és figurákat az élettől és szenvedélyektől meggyűrkölt alakok váltják fel benne; a szerelem holdugatásos, parasztiatlan lírája után itt brutális szeretkezések drámája liheg, s az utolsó felvonások lakodalmi tánca helyett olykor földéhes parasztok állati indulatai lobognak.
De legyen bár a népies témáknak ez az erőteljes reneszánsza bizonyos politikai erjedésnek - talán öntudatlan - írói megérzése vagy legyen csak a különös frissességűvé, szinte egzotikummá vált téma csábító és ösztönző hatása: örvendezve látjuk benne mindenesetre az első komoly igyekezetet és törekvést a magyar paraszt becsületes irodalmi ábrázolása után.
Ha mindenáron tisztázni akarnók az irodalmi atyafiság kérdését, kétségtelenül a Móricz Zsigmond nevét kell megemlítenünk. De viszont meg kell állapítanunk azt is, hogy a Móricz Zsigmond parasztjai sem abszolút értékükkel és igaz voltukkal hatottak csak, de azzal is, hogy a népszínmű olcsó és érzelmes romantikájától megcsömörlött közönség ámulva vette észre, hogy - nini! - a magyar faluk életéből nemcsak a lakodalmas etnográfiát, nemcsak a sarkantyúpengető rámás csizmákat, lobogós ingujjakat, gyöngyös pártákat és kivarrt ingvállakat lehet az irodalomba behozni, hanem bagaria és ázottködmön szagú, élő embereket is. A Móricz Zsigmond írásaiból látták meg először az eddig minden hoffmannferenci nemes erényekkel felbokrétázott magyar parasztnak oldhatatlan földszomjúságát, s mindezt oly időben, amikor a diszkreditált népszínmű végképp elvirágozván, már csak Göre Gábor bíró úr és Durbints sógor karikatúrája jelentette irodalmunkban a magyar falut és a magyar parasztot.
Ilyenformán inkább mégiscsak irodalmi hatást, mint politikai megérzést jelent az a körülmény, hogy "Parasztok" címmel két dráma is hever előttünk. Az egyik, a Barta Lajosé néhány előadást is megért már a Magyar Színházban, de a hangos, tapsos sikereket és csengő tantiemeket olyan könnyűszerrel adó pesti publikum ezúttal szeszélyes volt, s a darabot - érthetetlenül - visszautasította. A másik, a Keleti Mártoné mindenképpen könyvdráma. Mind a kettőnek nemcsak a címe, de a témája is egy: mindenik a földért verekedő magyar paraszt sorsával bíbelődik.
A Barta Lajos darabjáról és darabja körül annak idején elmondottak körülbelül tisztázták ennek a nem közönséges kvalitásokat ígérő, sőt mutató fiatal írónak a dolgait. Hogy darabja szinte iskolásan tünteti fel az első drámakísérletek minden ismert, tipikus hibáit; hogy a sokat markolni akarók közmondásos végzete őt is elérte, s hogy - ami furcsán különbözteti meg mindenkitől, mert rendszerint fordítva történik a kezdő drámaíróknál - egész drámát tud konstruálni, de egyes alakokat kevésbé: mind elmondott, ismert dolgok róla. Az is csak a javára írható, ha egy kicsit fiatalosan örül a maga színes és ízes somogyi nyelvének s nem eléggé gazdaságos ebbeli képességének a használatában sem. (Persze, hogy ez is a fiatalság és tehetség irigylendő közös bűne: pazarló gazdaság mindenben, témában, nyelvben, energiában.)
A Keleti Márton darabjában valahogy mintha erősebb akcentust nyert volna a szociális célzat az irodalminál. Írója tehát magára vessen, ha a darab szociális vonatkozása - tendenciáról igazságtalanság volna beszélni - zengőbb hangot kapott, mint a tisztán irodalmi törekvés, pedig nagyon lehet, hogy Keletitől ugyancsak távolállott minden ilyes célzat. Ha - régi jó filológus szokás szerint - összemérnők a két egytémájú darabot, kétségkívül ő húzná a rövidebbet. Nem mernők mondani, hogy azért, mert kisebb írói kvalitás került szembe a nagyobbal. Ez a valószínűleg szintén csak első drámai próba - ha már népi tárgynál vagyunk, ott a magyar közmondás vigasztaló szava a kutya első kölykéről, amely soha se' szép - igazán nem alkalmas a Keleti Márton képességeinek megítélésére. S nem különösen akkor, amikor a maga ízes, gyökeresen paraszti dikciójával megvesztegető Barta Lajos után olvassuk a Keleti Márton színtelen, erőtlen, karakter nélkül való nyelvét, beszédjét, s amikor a Barta pompás, finom meglátású falu- és magyar parasztrajza után Keletinek azt a bátortalanul tapogatózó és fakó - már megint a Bugáték nyelvét kell segítségül hívnunk - népisméjét látjuk. Pedig elgondolva inkább dráma a Keleti témája, mint a Bartáé. A figurái pedig éppenséggel drámaiak s igazán színpadra valóak. Sőt mintha egy kicsit már nem is drámaiak, hanem csak színpadra kívánkozók volnának a Keleti egyik apostolkodó alakja az ő szocialista és tüdővészes fiával egyetemben. Itt már a népszínmű-beállítás romantikája húzza le a darabot, amelynek sajátos keveredését legjobban demonstrálja az a két instrukció, amely az elején meg a legvégén így szól: "A függöny előtt valami szép balatoni dal éneklése hallatszik." Aztán a végén: "A lélekharang szól... villámlás, mennydörgés, kívülről valami szép szomorú balatoni nóta hallatszik"...
Gondolkozásra érdemes jelenség különben, hogy az elvirágzott és diszkreditált népszínmű, amellyel szemben úgy a Barta, mint a Keleti drámája öntudatlanul is hadakozás, mennyire tud még mindig hatni. A népszínmű Finum Rózsija például mind a két parasztdrámában hazajáró lélek, szegény. (Bartánál: Haptákné, Keletinél: Tuliné.) Gonosz Pista is fel-felüti még a fejét: ezek a figurák - úgy látszik - nem akarnak meghalni egykönnyen. Egyébként ez már nem is irodalmi, hanem inkább csak színpadi hatás eredménye nálunk. S Laczkó Gézának, aki a múltkoriban Szentgyörgyi Istvánnal kapcsolatban arról panaszkodott, hogy Móricz Zsigmondnak új - még pedig: régi - színészek kellenek, mert a mai színjátszással az ő magyar alakjai "támolygókká, bizonytalanokká, muzeálisokká válnak" - csak részben volt igaza. Az az új színjátszás, amit az új magyar parasztdrámák számára óhajtott Laczkó Géza, minden más lehet, csak a Szentgyörgyiék - teljes megbecsülés adassék különben az érdemes jubilánsnak - hajdanvaló népszínmű-játékstílusa ne. Kezdő írókat, fiatal tehetségeket így is még mindig károsan befolyásol - sokszor jobb ízlésük és akaratuk ellenére is - a népszínmű. Ha most még a színjátszás népszínmű-stílusa is feléled: igazán bajok lesznek belőle. Márpedig - ha éppen nevekhez kell fűzni a sajnálkozást - kár volna ez Bartáért is, Keletiért is.