Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 12. szám · / · Feleky Géza: Színház
Shakespeare-t és a görög tragikusokat két egymást kizáró végletképp szokás beállítani. Az ellentét szembeszökő, lejegyzésére még kopott, nyúlékony jelszavakat is szabad felhasználni. A görögök egyszerűek, idealisták, Shakespeare bonyolult, naturalista. Shakespeare-t a részletek is érdeklik, szemnek nyilvánvaló a nagy, széles összefoglalás tartalmassága, ez kétségtelen, és nem tagadható az sem, hogy más szerszámokat használ, más technikai eljárás szerint, mint ahogy a görögöknél dívott. De szobrokat farag ő is, akárcsak Szophoklész, szobrokat lát ki a természetből, márpedig az ilyen jó szobrászok száz nemzedéken és évezredeken át is bizony kezüket nyújtják egymásnak. A görög tragédia mögött a görög szobrászat áll felvilágosításul és magyarázatadásra. Shakespeare-nek nincs nincs meg ez a segédcsapata: azok a barokk szobrok, amelyek vele egy időben, ha nem is éppen szigorúan körülötte készültek, törekvéseinek osztályosai ugyan, az ő mozgalmassága, fantasztikuma, az ő pillanatnyisága és dekoratív hajlamai megvannak bennük is, csak itt nem jutottak végleges kifejezésre. Michelangelora nem szabad gondolni. Ez a sculptor fiorentinus a magányosság útjait járhatta, Shakespeare, a jó drámaíró nem szakadhatott el közönségétől.
A görög, a román, a germán dráma antropocentrikus voltánál fogva tulajdonképpen akkor a legtökéletesebb, amikor személyei megjelenésükben legközelebb jutnak a szoborformához, amikor a cselekvés az egyes személyekre vonatkoztatva határozott, éles, rögzíthető mozdulatokban fejeződik ki. A képszerűség, vagyis a miliő erős érvényesülése, a levegő fontos szerepe mint típus, gyöngülést jelent a plasztikus megjelenésű drámához képest, habár itt azért elképzelhetők és vannak is nagyon magasrendű példák.
Reinhardt nem látta meg a görög tragédia plaszticitását és nem látta meg Shakespeare-ét sem, nem látta meg a legcselekedtetőbb rendezői feladatot, az eleven színésztest megfelelő mozgatását, a színészgesztusok kifejlesztését, felhasználását, egymásra vonatkoztatását. Emberek állanak a színpadon, az egyszerű háttér nagynak, súlyosnak mutatja őket, belőlük kell egyre változó elhelyezkedésű szoborcsoportot komponálni úgy, hogy az egyes testeknek elrendezése és a testeknek egymáshoz való elrendezkedése magában is kifejezze, testalakba öltöztesse az akciót.
Nem színekkel és vonalakkal, hanem csak embereknek magukban nézett és egymásra vonatkoztatott elhelyezkedésével lehet látható jelekre átírni a nyugat drámaköltését. Nagy plasztikai lelemény és pontos egyensúlyérzék nélkül rendező nem állhatja meg a helyét: Reinhardtban ilyen képességnek nyoma sincs. Nem is kell színpadi csoportjait, nagyobb tömegei eloszlásának egyensúlyát vizsgálat alá venni. Tehetetlensége kimutatkozik már az egyes alakok mozgatásában is. Még közepes mozgású színészeinek sem adhatott soha csak egyetlen belőle származott ötletet. Talán az alacsonyabb fajta gesztusokkal szemben tud tárgyilagos kritikát gyakorolni, bár még ez sem bizonyos. Jelentéktelen színészeinek mozgásuniformisa ugyan ilyenféle beavatkozásra vall. De aki már látta játszani Reinhardtot, aki nem felejtette el, hogy milyen szürkén, ötlettelenül, mennyire a természetet utánozva, minden lendület nélkül jár-kel a színpadon, az aligha tételez fel benne ilyenféle ellenőrző hajlamokat.
Olyan nagyszerű mozgáslehetőségeket, mint amilyenek Leopoldine Konstantin karcsú testéből bontakoznak elő, tétován felismer ugyan, de fegyelmezni már sehogyan sem tudja őket, stílussá érésüket nem siettetheti.
Ez a pompás, szilaj nő őstalentuma a mozdulatoknak egészen ritka jelenség a mai elvont világban, és ha akad is néhány táncosnő, vele egyenrangú, a színjátszó asszonyok között talán egy sincs hasonló minőségű. Ma nem jól adják Berlinben Shakespeare-t és a görögöket, de lesz majd másképp is. A történelem nem siet, eltékozolt évtizedek nem számítanak.
De Konstantin most érdemelne meg egy igazi, hatalmas dompteurt, egy a Jókai lélekidomárjának családjából való testidomárt, aki a bölcs, biztos ítéletű tanácsadó szerepét töltené be mellette és egyre izgatva fantáziáját, előserkentené belőle a legvégsőbb, a legcsodálatosabb, a legszenvedélyesebb mozdulatokat. A nagyszerű nő nem kész, és mivel nem jött meg embere, talán soha sem fog elkészülhetni: de vannak máris értékes, végleges eredményei. Tud úgy felágaskodni és a magasba emeli karját úgy, hogy egyetlen telt űr öblösödik ujja hegyétől lábafejéig, egészen elvont szépségben és mégis testet határolva. Konstantin ott áll a színpad közepén, majdnem meztelenül, csak néhány selyemszalag ingerkedik sápadt testén, a fémabroncsok, kösöntyűk mutatják hidegen, mereven a forró bőr lélegzetét, a kerek mellek fel-le zihálását. Felébe emelkedett mindenkinek és felemelt magával mindenkit, túl volna mindenen, ha a szeme nem pörkölné kihívóan az ezer férfi arcát. A vágy, a kívánás öltött testet benne, és mégis tompa zuhanással lepattannak róla a vágyakozások, a megkívánások. Mert mozdulata tiszta, nagy, szent szűz, mint maga a művészet: aki úgy mozdul, az megközelíthetetlen, akár a görög reliefek márványtáncosnői.
Ezért a percért érdemes átküzdeni az életet úgy, ahogy a mártírok kereszten és keréken feláldozták életüket azért a percért, amely szélesre nyitotta előttük a mennyek kapujának szárnyait.
Konstantin ilyenkor felér Wegener Ödipuszának nemes részleteivel. Talán kevésbé tartalmas, viszont teljesebb. Reinhardt nála is csak statisztál, talán annyi része sincsen művésznője eseményes nagyságában, mint amekkora érdem a márványlapot megpolírozó munkásnak mégis csak kijut a táncosnő szépségéből. De ha másképp volna is, akkor sem osztozhatna Konstantin kielégülésében, mert a kész mozdulat önkéntelensége egyszerre valószínűtlenné teszi az ösztönzés és irányítás hatékonyságát.
A klasszikus hagyományokon és a nagy északi tragédiák árnyékában nevelkedett rendezőnek öröme voltaképpen csak akkor telhetik munkájában, ha a kompozíció iránt van érzéke és tehetsége, ha nem hiányzik belőle a szobrászlátás ama része sem, amely közös a szobrászatban és az architektúrában. Ha mindig egyensúlyozott, gazdag csoportozat mozog a színpadon, ha néhány ember mozgása felel egymásra óraszám, akkor eljöhet az az érzés nem oly intenzivitással, de hasonló minőségben, mint amellyel Michelangelo szemlélhette a Sixtusi kápolna mennyezetét. Vagyis Reinhardtnak bele kell botlania abba a circulus vitiosusba, hogy akinek nem teljesértékű a törekvése, az nem számíthat valóságos kielégülésre, az pedig, aki nem számíthat valóságos kielégülésre, nem lehet képes teljesértékű törekvésre