Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 12. szám · / · Móricz Zsigmond: Az Isten háta mögött

Móricz Zsigmond: Az Isten háta mögött
Regény
XIII.

Veres tanító úr tett-vett a szobában s nagyon unatkozott. Szeretett volna valami ürügyet kitalálni, hogy elmehessen hazulról.

- Ez az asszony egész megvénült - mondta magában s félszemmel vizsgálta a feleségét. - Az ember elvesz egy fiatal lányt, hogy míg él, mindig legyen körülötte egy fiatal, friss menyecske, osztán tessék.

Az asszony már fel volt öltözve s betegen, fáradtan, hanyagul, csak muszájból takarított. A tót asszony be-bejött s megkérdezte, mit csináljon a főzéssel.

- Bánom is én! Amit akar! - mondta végre türelmetlenül az asszony.

Az ura felhúzta a szemöldökét magasra s mély ráncok gyűrődtek alacsony homlokán.

- Ilyen egy jó asszony - mondta magában -, aki azt mondja az ebédre, hogy csináljon a cseléd, amit akar. Ez kellett nekem éppen. Mikor én már legénykoromban is olyan háztartást vittem, hogy akármelyik házas ember jött el hozzám, mind megirigyelte. Milyen búcsúkat tartottam én, a katolikus kollégák is mind hozzám jöttek. Pedig csak egy magányos úr voltam... Malacom volt, disznóm; volt úgy, hogy tehenet is tartottam; na, egye meg a fene. Késő bánat, ebgondolat. Avval tettem tönkre magamat, hogy megházasodtam.

Az asszony beleült egy karosszékbe s kibámult az ablakon. Nagy, szomorú szemei most nem csillogtak, bágyadtan meredtek az ablakra.

- Majd elintéződik minden. Jön egyik nap a másik után...

- Lelkem - szólalt meg a férje -, megyek egy kicsit a városba.

Bólintott rá, mintha részt venne az életben, pedig csak úgy magától billent a feje. Aztán az ablakra nézett s úgy vonta valami, hogy kivesse magát rajta. Szinte szédült bele. De erőtlen testének egyetlen porcikáját sem bírta mozdítani.

A tanító már a szobában feltette a kalapját; meghúzta elölről, hátulról, hogy jól álljon a fején, botot vett a kezébe és megrángatta a ruháját, mintha azzal rendesebb lett volna.

Egy kis lelkiismereti furdalást érzett, mikor lement a lépcsőn, mintha valami azt súgta volna neki, hogy otthon kellene maradni, beteg az asszony, meg kellene vidámítani. De abban a percben kiverte a fejéből a gondolatot s türelmetlenül igyekezett másra, valami nem kellemetlenre, valami közönséges dologra fordítani a figyelmét.

- Szombat van - mondta magában. - Holnap vasárnap lesz.

Rendes léptekkel haladt át az udvaron, ki a kapun. A sikátoron akart felmenni a nagyvendéglőbe, mert az rövidebb út, de egyet gondolt s kiment a nagy utcára.

- Á, alászolgája, Klein úr! - köszönt vidáman a fiákeresnek. A testes, vörös arcú Klein nagy mozdulatokkal köszönt vissza.

- Hogy van, tanító úr, hogy van! Pardon, még nem is gratuláltam az igazgatói kinevezését! Gratulálom.

A tanító furcsán nézett rá, bántotta a fülét a helytelenül használt grammatikai forma, de jólesett a barátságos megemlékezés.

- Köszönöm. Na, hogy van, Klein úr?

- Rosszul! - mondta a fiákeres és olyan arccal nevetett, mintha ő bérelné a hercegi birtokot, amiből egy hold sincs bérbe adva.

- Hát hogy van a várossal?

- Affene, kérem, nem vagyok én bolond, hogy befuvarozzam a fájukat. Kérem, nekem egy forint huszat kell fizetni a kocsisnak egy napra, meg lakást, meg komenciót, meg azt se tudom, hol a fejem, kérem, akkor én nem fuvarozhatok a városnak prezentbe, majd én negyven krajcárért csinálok nekik egy fuvart. Szépen. Ugyan kérem, éppen olyan banda, mint a többi. Bár mind kitörné a nyakát, mert csak az asszony kell nekik meg a rablás. Csak ugrassák ők egymást ki az ablakon, engem nem fognak beugratni, hogy én adjak egy jótéteményt a városnak.

- Mi az, mi az? Kit ugrattak ki az ablakon?

- No, hát maga, igazgató úr, hol volt? Hisz mindenki arról beszél. Azt a fiatal albírót, aki nem régen van itt a városban. Csinos, magas, elegáns fiatalember...

- Az albírót - szólt megdöbbenve a tanító.

- Igen, a közjegyző az éjszaka hazamegy, kérem, és ott kapja a feleségével az albírót. És kérem, az a szamár fiatalember kapja magát és kiugrik az ablakon és kérem, ott van egy csomó fa, olyan ölfa, és úgy megüti magát, hogy be kellett vinni a kórházba. Úgy, ahogy volt, ingbe, gatyába.

A tanítónak mozgott a szája, de nem jött ki rajta a hang. Csak pislogott. Aztán kezet nyújtott Kleinnek és szaporán továbbment , mintha sietnie kellene valahová.

Néhány lépés után már megcsendesedett. Mire a harmadik házhoz ért, belenyugodott a változtathatatlanba.

Szembejött a polgármester. Köszönt neki.

- Jó napot, tanító úr - mondta a polgármester s kezet nyújtott.

- Alászolgája, polgármester úr.

Az öreg megállott kényelmesen, asztmás fúvással s szólt ilosvai tótos dialektussal:

- Na, megint csak botrány, megint csak botrány. Ide hozják mindenféle idegen fiatal embereket és azok csinálják egy csomó ostobaságot és a város jóhírét teszik tönkre.

- Könyörgöm - szólt a tanító s szemöldökét fontoskodva húzta fel kemény fekete kalapja alá és sűrűn pislogott apró fekete szemeivel -, könyörgöm, tegnap egész délután ott volt nálam ez a fiatal ember, nagyon szolidul viselte magát, mondhatom, nagyon tisztességesen. Ebédeltünk, egy kicsit boroztunk, semmi kifogást nem lehetett tenni. A feleségem is meg volt elégedve vele. Egészen korrekt úri embernek mutatta magát. Hanem, könyörgöm, este, mikor elment, lehetett úgy kilenc óra, könyörgöm, akkor már valami zavart láttam rajta. Mondhatnám, valami furcsaságot.

- Aha, aha.

- Kérem, én éppen azért el is kísértem. És könyörgöm, elmentem vele a doktor házáig, persze! a közjegyzőé a következő hát! Nem akarta, hogy odáig kísérjem! megáll és kezet nyújt és azt mondja: alászolgája.

- Aha.

- Könyörgöm, mikor én hazamentem, még mondani is akartam a feleségemnek: te, ennek a fiatalembernek valami rossz jár az eszébe. Ez egész úgy viseli magát, mintha betörni akarna valahova...

- Aha.

- Meg is halt?

- Nem halt meg!

- Nem? - mondta a tanító s megijedt, hogy most valami kellemetlen pletykát csinált, ami még visszafordulhat.

- Az a baj - ismételte a polgármester -, hogy mindenféle idegen fiatal embereket hozzák ide a hivatalokba, az iskolákba, ezen kellene segíteni. Vannak nekünk derék fiaink, a városban születtek és azok kintelenek messze földön kínlódni és nincs is állásuk, és ide csak szépen idehelyezi a miniszter büntetésből mindenféle egyéneket. Ha azok valamit tesznek, hát kérem, jönnek az újságok és a várost kompromittálják.

Kezet nyújtott s elment. Veres összevonta a homlokát:

- Miért mondtam én ennek, hogy könyörgöm! De szamár vagyok!... Á, polgármester úr, azért nem békülünk! Á, könyörgöm, nem lehet levenni az embert a lábáról...

A trafikosné a másik oldalon kinn állott az ajtóban és integetett a tanítónak. Veres át is ment.

- Jaj, tanító úr, kérem szépen, mi volt ez, istenem! - mondta a trafikosné és összecsapta a kezét.

- Az este nálam volt, kilenc óra lehetett, mikor elment, de mondhatom, semmi kifogást nem lehetett volna ellene tenni...

Össze-vissza beszélt s mindent elmondott, mi történt tegnap délután, csak akkor jutott eszébe megkérdezni, hogy is történt a baj.

Egyszerre ő lett a város középpontja, a legérdekesebb ember. A borbély illő tisztelettel átjött a másik oldalról s úgy hallgatta a beszédét... megállott mellettük a csizmadiamester is, aki bőrkötényben jött végig az utcán, igen tekintélyes presbiteri tag volt, úgy hogy nem lehetett tiltakozni a kíváncsisága ellen. Messziről Máté Pista alakja tűnt föl, most is vadászruhában volt, fegyverrel a vállán s a túlsó oldalról kiáltott Veresnek, hogy jöjjön át.

A tanító el is búcsúzott a csoporttól s azok még együtt maradtak egy kis ideig, míg megtették a szükséges megjegyzéseiket, aztán a trafikosné bement a trafikba, a borbély visszament a műhelyébe, csak a csizmadia állott ott legtovább; meg is mondta a borbély rá, hogy ha egy csizmadia megáll, akkor azt csak bivallyal lehet kivontatni a pozíciójából.

- Hát öregem, hallom, nálatok volt tegnap ez a szerencsétlen flótás - mondta Máté Pista.

- Igen, tegnap ebédtől este kilencig ott volt.

- Most jöttem éppen Druhonyeczről, hallatlan, micsoda dolgok történnek ebben a városban. Hát most mi lesz, az asszonnyal mi van?

- Nem tudok, barátom, semmit.

- Na, gyerünk be egy pohár sörre, majd ott meghallunk mindent.

A kis város csöndes volt. Az utcákra forrón sütött le a nap, de ők, amint a nagy porban előre haladtak s meglátták, hogy a városház tornáca előtt néhány ember álldogál, izgatottan mondták:

- Micsoda forradalom. Barátom, az egész város fel van fordulva!

A tiszti étkezőben már többen voltak. S mindenki kíváncsian nézett Veres tanítóra, mert hiszen már mindenki tudta, hogy tegnap délután nála volt az albíró.

- Hm, hm - szólt Máté Pista. - Tegnapelőtt délután még itt ült, ebben a sarokban. Ugye, Kovács úr! Mindig ott ült abban a sarokban!

- Na, nem ül többet.

- Neem?

- Meghalt!

- Meg!? - kiáltotta fel Máté. Veres Pál újra nyitva felejtette a száját, mint mikor az első hírt hallotta.

Aztán leült egy szó nélkül s csak akkor jött magához, mikor Berta hozta a sört. Felvette a poharat s kiürítette. Jót tett neki a hideg sör.

- Hát ilyen az élet - szólt. - Szegény fiú. Ha rám hallgat, ma is és, sose lett volna semmi baja. Mondtam neki az este, mikor el akart menni, hogy: Albíró úr, ne menjen el. Pityizálunk itt szépen, csendben, magunk közt, mint jó barátok. Azt mondja, hogy "nekem dolgom van!" Ezt mondta, szóról-szóra emlékszem rá, "nekem dolgom van." Este kilenckor? mondom én. Na, ugye, hogy kilenckor ment el, jól emlékeztem. Este kilenckor? "Hát még tegnap elígérkeztem valahova!"

- Á, á! - szisszent fel mindenki.

- Már tegnap elígérkeztem valahová! ezt mondta! Kérem, már tegnap elígérkezett valahová, tudniillik tegnapelőtt!...

- Azt jó tudni! Ez fontos! - mondta egy kopasz veresszőke úr és felemelte a sörös poharát, amely félig volt. Veresnek üres volt a pohara, hát mielőtt tovább beszélt volna, megvárta, míg Berta kisasszony újat adott, már bent volt vele a szobában.

- Az fontos, kérem - folytatta a másik úr -, mert ez megdönti az asszonynak azt a vallomását: a közjegyző maga beszélte el, hogy nem várta, nem is gondolta, hogy elmegy oda az albíró, és hogy nagyon izgatottan ment oda a fiatalember!!! Kérem, ha izgatottan ment, annak az az oka, hogy nagyon is készült valamire!...

- Nem akartam hagyni, hogy elmenjen - folytatta Veres a sör után -, még azt mondtam neki: "albíró úr, nem kell olyan csökönyös lenni, mint a szamár!", ezt mondtam neki: nem kell olyan csökönyös lenni, mint a szamár. Az öcsém is megmondhatja. Az is ott volt.

Kicsit hallgattak.

- Ilyen az emberi sors - szólt egy kövér úr, a városi közgyám. - Sose tudja az ember, mikor hal meg. Az én hivatalomban csupa megrendítő halálesettel dolgozunk. Itt még szerencse, hogy egyik részről se maradt gyerek.

- Hogy-hogy egyik részről sem? Az asszony nem halt meg.

- Hát hiszen még az is meghalhat. Mindnyájan halandók vagyunk - szólt titokzatosan a közgyám. De aztán nem akart titkot tartani; bólongatva tette hozzá:

- Azt megölte az ura.

- A vén trottli - mondta Máté Pista -, barátom, hisz az már nem ember! Nem férfi. Egyszer a vadászaton bevallotta, hogy már három éve nem tett kárt asszonyba!

- Bezzeg nagy kurmacher vót valaha! - szólt nevetve a vörös úr.

- Hát az öcséddel mi lett? - kérdezte egy szemüveges fekete úr Verest.

- Felmentették.

- Hát annak mi baja volt? - szólt bele Máté.

- Semmi - legyintett Veres, és amint ránézett a Bardócz kolléga kíváncsian mosolygó arcára, az jutott eszébe, vajon mire értette tegnapelőtt ez az úr, hogy sajátságos! és hogy mi is volt az éjjel?... Beharapta a szája szélét s hülyén nézett maga elé.

A kopasz vörösszőke úr felnevetett.

- Igazán minden szenzáció csak addig tart, míg nagyobb nem jön. Kis halat megeszi a nagy hal, kis botrányt a nagy botrány. Egy kis diákcsíny volt az egész. Már nem is gondol rá senki. Szegény fiúnak az éjszakájára voltak kíváncsiak a professzorok. Sunyi sorra járta az egész várost, hogy hol volt Veres Laci éjjel kettőtől háromig?

Hangosan felkacagtak.

- Mi a patvar! - kurjantotta Máté Pista s az öklével elébb a fejére, aztán az asztalra csapott. - Fene abba a Sunyiba! Hát még most is olyan indiszkrét? - aztán a barátja vállát rázta meg. - Te, hát az öcsédből is lesz már mégis valami, ha éccaka kettő és három között nem lehet tudni, hol jár!

Veres rábámult s azt mondta magában:

- A feleségem hol volt kettő és három között!

- Mi! Megbutultál, öregem?

A tanító megrázkódott s természetesen elmosolyodott.

Ebben az percben felnyílt a folyosói ajtó s a tót cselédasszony lépett be rajta. Iszonyúan rémült volt az arca s látszott, hogy a gazdáját keresi, de nem látta meg hamar, mert árnyékban ült.

- Mi baj, tetka? - kiáltott rá Veres.

- Jaj, tekintetes úr, a tekintetes asszonka kiugrotta az ablakon.

Mindenki felpattant, csak Veres Pál maradt ülve.

- Odajötte Kalfszkiné naccsága, elmonta, micsoda baj történt éccaka a nagyságos közjegyző uracskánál. Arra a tekintetes asszonka csak kiugrotta ablakon.

Veres tanítónak elmeredt a szeme és lepittyent a szája.

- Én szalatam orvosért és Kalafszkyné naccsága vízzel locsolta a tekintetes asszonkát. És mikor jötte orvos úr, a csodadoktor úr, mondta, hogy nincsen semmi baj, mert tekintetes asszonkának nem lesz semmi baja, olyan szerencsésen este le, csak mintha - követem alásan - segreeste vóna.

Valaki hangosan felkacagott.

Veres Pál oda nézett, aztán felállott, mindenki nevetett és ő is elmosolyodott.

- Na, hát hálistennek... Fizetek kisasszony... Ha az ember kihúzza a lábát hazulról, mindjárt valami baj van otthon.

- Bizony, elég két halott egy napra - mondta az árvagyám. - Ámbár itt sincsen gyerek...

Szegény asszony, de mi jutott eszébe! Milyen égi szerencse, hogy semmi baja se lett! Meghatotta az albíró esete...

Veres Pál még ott állott. Nehezen indult el. Szórakozott volt.

- Kár azért a fiatalemberért - mondta s búcsúzóra megemelte a kalapját. - Bizisten, a nevét se tudom. Ő se tudta az enyémet. Mindig valami Bovari úrnak szólított...

(A regénynek vége.)