Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 12. szám · / · Tersánszky Józsi Jenő: Hitter Lajos, a hetedgimnazista

Tersánszky Józsi Jenő: Hitter Lajos, a hetedgimnazista
8.

Vacsora után csakugyan benyitott Herepei úr a szobába. A másik diák az asztal mellett olvasott s fel se nézett a könyvéből. Vagy három nap előtt összeveszett véle valamin Hitter Lajos, s azóta nem szóltak egymáshoz. Pedig most legalább neki szerette vón elmondani Hitter Lajos, hogy hová készülődik estére. Herepei úr be se jött különben, csak az ajtóból szólott:

- Hát jön, Hitter úr?

- Jaj, igen - ugrott fel erre a diák, mintha csak most jutna hirtelen eszébe, pedig épp az imént kötött új nyakkendőt az alkalomra, mert a régi egy kissé ki volt koszolva a szélin, s mintha kéretni akarta vón még magát Herepei úrral, tétovázni kezdett: elmenjen-e, mikor már pedig a felöltőjét is magára vette s zavarba is jött a színészkedésével, nem tudván hirtelenében valami kifogást találni, amiért ne mehetne.

A piacon találkoztak Gerő Dénessel s még egy másik hivatalnokkal. A piac teli volt sétálókkal s ők is járkáltak még egy darabig. Herepei úr elől ment karba fogózva az idegennel, s egyszer, mikor közvetlenül a hátuk megé kerülnek, hallotta a diák, amint az idegen így szólott Herepei úrhoz:

- Ki ez a fiú veletek?

- Egy kis gimnazista - válaszolta Herepei úr -, nagyon jó kis fiú - és hátrafordult, hogy közeliben van-e a másik kettő.

Valamit dunnyogott erre az idegen s Hitter Lajos titokban kémlelte a Gerő Dénes arcát, nem hallotta-e. Most nem ágaskodott annyira benne az önérzet, hogy megsértődött vón a - kisfiúért. Bátortalannak érezte magát a három idegen, felnőtt ember között s nem merte vón felróni nekik, hogy ilyen hangon beszélnek róla, sőt csaknem hálás volt Herepei úrnak, amiért jó kis fiúnak titulálta.

Egyébként egy csekélyke hiúságfélét is érzett a hivatalnokok társaságában, s a társainak, akikkel találkozott, a kalapját is megemelte a köszönésnél.

Nemsokára aztán elindultak a korcsma felé. Egy kis setét tér szegletében állott a korcsma s nem valami jó híre volt különben. Egy ízben volt már benne Hitter Lajos délután kuglizni, de belül nem látta. Mikor benyitottak a kapuján, újra eszébe jutott a leány, s meg is hökkent egy kissé. Keresztülmentek az udvaron s hátul kerültek be.

Egy kis oldalszobában telepedtek le aztán, amely ajtótalan nyílott a nagy ivószobába, s ezen a is szobán keresztül jártak ki a konyhába, az ivóból meg valami nyitott folyosóra.

A hivatalnokok otthoniasan, kezüket dörzsölve nézegettek széjjel, mint akik helybe értek.

Az ivószobában vastagon úszott a dohányfüst s meglehetős teli volt vendégekkel. Egyik sarkában vagy három asztalnál kártyáztak, mindenféle szemenszedett népség. Toprongyos, szurtos mesterlegények, vigécfélék, zsidók a legtöbben, s különösen a legszélső asztal körül szorongtak sokan. S mindnek olyanszerű volt a háta meg a nyakahajlása, mint a vércséé. Néha összekaptak a játékon s akkor olyan zsivajgás kerekedett köztük, hogy Hitter Lajosnak úgy tetszett, mintha roppant furcsa s teljesen idegen és rejtett élet zsibongna ottan az asztalok körül. Később, mikor odakinn napközben találkozott egyik-másik ott látott alakkal, szinte csodálkozott rajta magában, hogy íme: ez is szokott nappal az utcán járni, mint mások, s nem mindig csak kártyázik éjszaka a lámpafényben.

Egy nő jött be hozzájuk a kisszobába, édeskésen mosolyogva s szó nélkül megállt az asztalnál. Olyan sovány volt, mint egy hegedű s már idősebb lehetett. Ezt már látta egyszer Hitter Lajos, mikor első ízben volt itten, s ez a leány szinte megszemélyesítőjeképp maradt a szemében ennek a korcsmának. Herepei úr feléje fordult székestől s ráveregetett a csípejére bizalmaskodón:

- Adjon, kisasszony, két üveg bort meg egy vizet.

A kisasszony rá se hederített a veregetésre: - Kettőt és egy vizet - bólintott és kiment.

Herepei úr meg a barátai elkezdtek valami hivatalbeli esetről beszélgetni. A diák kirakta a két könyökét szegletes, finomkodó mozdulattal az asztalra és szívta egyik cigarettát a másik után. Éppen szemben ült a tükörrel s lépten-nyomon belepillantott. Lesimította a haját s féloldalt fordítva szájához emelte a cigarettát, közben hirtelen a többiekre pillantva, nehogy észrevegyék. A három hivatalnok ugyan nem sokat törődött vele. egyik-másik szólott néha hozzá egy-két szót, Herepei úr leginkább, de aztán alig várták meg a feleletét. Azért nem unta magát. Úgy volt véle, mintha egészen kényelmes és új állapot lett vón számára az ittülés. A fehér terített asztal sárga boros üvegekkel a lámpafényen, két meztelen keblű, strucctollbóbitás dáma képe szemközt a falon, egy üvegszemű őzfej az ajtó fölé ragasztva s a füst meg a lárma a másik szobából, mindez valami rátartós s előkelő hangulatot keltett a diákban.

Egyszer keresztülment a szobán Klári. Egy feketekávés tálcát hozott egyik kezén, a másikban ügyetlenül a nyakuktól fogva lógatott le néhány borosüveget. Mosolyogva jött s a diákra különösen rámosolygott, mikor megismerte.

- Na lám - gondolta magában Hitter Lajos lekicsinyelve az iménti gyávaságát s mindjárt némi rokonszenvvel volt a leány iránt.

Az egyik hivatalnok megszólította. A leány nevetett, de látszott, hogy most nem ér rá a beszélgetésre. Sokszor hallotta aztán Hitter Lajos a vihogását a másik szobából egy csomó goromba férfihang közül s már kedve lett vón neki is megcsipkedni s évődni véle egy keveset.

Herepei úrék csendesen, ásítozva üldögéltek az összeszokott emberek módjára s nagyritkán nyúlt egyik-másik a pohara után. Összekoccintottak s alig ittak a borból valamicskét.

Egyszer valami zajogás támadt odakinn s a sovány vigyorogva jött be a szobába.

- Mi az, kisasszony? - kérdezte tőle kíváncsian Herepei úr.

A leány elkapott egy széket a szomszéd asztaltól s közibök ült. Elkezdte aztán élénken hátramutogatva magyarázni, hogy kinn az ivóban ül két részeg ember s az egyik az előbb játszani kezdett a kucséberrel. Háromszor veszített, negyedikszer egy doboz cukorkára játszott és szavára fogadta, hogy ha nyer, megeszi a cukrot skatulyástól. Elnyerte csakugyan s bele is harapott. Hanem aztán mégse ízlett neki s hozzávágta az egész pakkot a kucséberhez. Erre a társa komolyan követeli, hogy váltsa be a szavát. S most ezen veszekesznek.

Kimentek mindnyájan megnézni a csetepatét, de akkorra már kibékült a két ember, sőt az egyik már sírni is kezdett a maga magyarázta érzékeny eseten.

Nevetve jöttek vissza az asztalhoz s egyik hivatalnok megkínálta borral a leányt. Hozott magának egy poharat s kedveskedő mosolygással koccintott minddel.

A két részeg ember dolgán megelevenedett egy kissé a társaság és elkezdtek mókázni a leánnyal. Eleinte tűrhetően, később aztán mind szemtelenebb és mosdatlanabb tréfákkal kezdték szurkálni:

- Lássa, kisasszony, ha egy kicsit kövérebb lenne, rögtön elvenném feleségül - szólott erőltetett komolysággal Herepei úr.

A leány nevetett, de érzett a hangján a bosszankodás:

- Mert azt hiszi, hogy én tán elmennék magához, inkább elmennék...

- Zsemlét árulni - kiáltott hirtelen közbe Gerő Dénes - vagy apácának. Itt sokat kell futkosni, azért nem tud magához jönni.

Erre mind elkezdtek rettentőn kacagni. A leány csak ült kelletlen mosolyogva a székin, a frizuráját babrálgatta s néha megkísérelt sértődött arcot vágni s csak megint elmosolyodott. Végre is megsokallta:

- Szemtelen disznók - ugrott fel mérgesen -, nem érdemes magukkal leülni egy asztalhoz és kiment kényesen rázogatva magát.

Erre még nagyobb lett a kacagás.

- Ne is menjen hozzá kisasszony, azért se - kiáltott utána az egyik -, nem ajánlom, mert roppant nagy bitang ez a Herepei.

Hitter Lajos tán a legjobban hahotázott közöttük, bár egy kissé ízetlennek találta a mókákat, s még ott ült köztük és akaratlan is megszánta néha a leányt.

A nagy ivószoba aztán mindinkább megüresedett mellettük, csak a kártyázók zsibongtak szorgalmasan a szegeletben. Két kereskedőforma ember jött be a korcsmába, körülnéztek s bekukkantak a kis oldalszobába is. S mikor megismerték a bennlevőket, beljebb kerültek.

- Na - szólt az egyik köszönés után felrántott szemöldökkel és úgy pattintott a hivatalnokok felé ujjával, mint mikor a kártyát verik az asztalhoz.

Gerő Dénes erre felkelt s a másikhoz is hozzá lökött a könyökével: - Gyerünk na, még játszhatunk vagy két pártit.

- Hagyjátok fenébe már - szólt erre mérgesen Herepei úr -, én nem foglak itt strázsálni benneteket.

Hanem azok csak kimentek mégis. Herepei úr bosszús volt. Rendelt még egy üveg bort s ottmaradtak kettősben a kisszobában. Azon kezdett aztán siránkozni Hitter Lajosnak, hogy ezek mindig így hagyják őt a faképnél ezért a nyomorult kártyáért. Egy darabig fecsegett, aztán valami képes újságot fedezett fel a sarokban s azt kezdte böngészni.

Hitter Lajos kezdett már álmosodni az unalomtól s kiment azalatt a játszókhoz. A hátuk megé állott a falnak támaszkodva s a két hivatalnok édeskeveset törődött véle. Egyszer megpróbált szólni az egyiknek, de olyan kelletlenül fordult hátra, hogy aztán nem mert többet alkalmatlankodni.

Egyetlenegy elázott öreges ember bóbiskolt még egy pohár bor mellett a kártyázókon kívül. Felütötte időnkint a fejét, szólani akart valamit, de hogy nem kapott hozzá hallgatóságot, meggondolta megint a dolgot. A korcsmáros maga is kártyázott egyik asztalnál. A sovány nő szedegette össze az üvegeket, poharakat az asztalról s Klári az egyik sarokból bámult ki álmosan egyedül.

Hitter Lajos néha rávetette szemét, de mikor a lány is visszanézett rá, lekapta róla hirtelen s a gallérját kezdte igazgatni. Egyszer megszólalt Herepei úr a kisszobából:

- Jöjjön be, Hitter úr. Hagyja a pokolba azt a két spillert.

Mikor Hitter Lajos elindult, a leány is megmozdult s ő is az ajtónak tartott s Herepei úr megszólította, mikor Hitter Lajos után belépett. A leány csak rántott egyet a vállán és mosolygott. Valami szemtelenséget mondott aztán neki Herepei úr, arra vihogva vágott vissza s indult ki a folyosóra, csípejét ringatva. Hitter Lajos falánkan jártatta rajta a szemét, de a fejmozdulatában több volt a legénykedés.

- Akarja? - szólt neki hirtelen Herepei úr a leány felé vágva szemével. - Mi?

Hitter Lajos erre zavartan hebegett valamit: - sz' ismerem én ezt, a múltkor ezt mondtam.

- Várjon, majd szólok neki - mondta Herepei úr rá se hallgatva -, mit okoskodik? - s avval utána lomolt a lánynak.

Hitter Lajosnak egyszerre veszedelmesen kezdett el verni a szíve. Belenézett a tükörbe s megrettentnek látta a szemeit. Hirtelen felnevetett és fülelt moccanástalan ki a folyosóra.

Herepei úr bejött aztán nagyon egykedvű arccal és leült melléje:

- Majd. Várjon még egy kicsit.

Teletöltötte a poharakat s elkezdett másvalamiről beszélni. A diák hallgatta, figyelve, szótalan s valami sajátságos érzéssel: mintha ő itt se volna s ez az egész dolog szobástól, Herepei urastól, leányastól együtt valami hihetetlen s különös esetben szerepelne, aminek minden pillanatban vége szakadhat. Érezte néha, hogy a pirosság lassan mászik felfelé a nyakán az arcára, s végigtörölte a homlokát meg a fél arcát.

Egy kis idő múlva a leány megint keresztülment a szobán s Hitter Lajos észrevette, hogy Herepei úr kérdőn int neki a szemöldökével. Klári a kezével legyintett hátra az ajtóból s a fejét is megbiccentette türelmetlen. Erre egy kis kellemetlen szótalanság támad köztük, mintha Herepei úr is zavarba jött vón.

Később ismét a folyosó felől kukkant be a leány, de nem jött be, csak intett a szemével.

- Na, menjen - lökte meg a diákot Herepei úr -, csak menjen utána.

Hitter Lajos felrezzenve mozdult meg erre s egy pillanatra csak bámult félbemaradt, esetlen mozdulattal.

- Menjen hát, mit vár? - sarkallta Herepei úr.

- Csak a kalap... - dadogott révedezve s lecibálta valahogy a fogasról, közben azonban látta, hogy Herepei úr folyton reá néz, el is mosolyodik s indul ő is az ivószobába.

Elbotorkált gyáván az ajtóig s a küszöbön egyszerre felrémlett előtte: Herepei úr megy ki elbeszélni a többieknek, s rajta fognak mulatni valamennyien. Vigyorogva hunyorgatnak egymásra. S ez úgy érte egyszerre, mint a szédülés. Kiáltani szeretett vón egyet s nekifutni a setétnek. Kifordult mégis a folyosóra az ajtófélhez nyomott tenyérrel s a leány egy kissé távolabb várt reá. Féltestére ráesett a lámpafény a konyhajtóból s mosolyogva türelmetlen illegette magát.

Az izgalom visszafújta a lélegzetet a fiú torkába, szédült szinte s a lábai úgy elkezdtek reszketni, hogy ettől is megrémült rettentően.

- Jöjjön, jöjjön - intett vidáman fejével a leány s fütyölni kezdett gyakorlatlan, szakadozott füttyel, ahogy a lányok szoktak.

A diák nevetni próbált, mikor elérte, de nem tudta tovább vinni a szája fintorgatásánál. Minden íze reszketett, hiába küzdött ellene s ez csaknem kétségbeejtette.

A leány előrement s a folyosó setét végin a lépcső aljáról hátranyújtotta neki a kezét. Mégis zökkent egy nagyot a lelépésnél. A lány erre felkacagott s Hitter Lajos szólni akart valamit, de csak heregni tudott rekedten s érezte, mennyire remeg a keze a lányéban, s megijedt attól tartván, hogy még megkérdi tőle, mért vacog úgy. Sőt az is átvillant a fején, hogy a leány még szóba találja hozni az utcán történteket.

Egy kis setét udvari szobába nyitottak be aztán s a leány otthonosan ment előre. Ismerős szag csapta meg a diák orrát az ajtóban, a csonkig égett viaszgyertya szaga, amivel otthon karácsonykor telik meg a szoba.

- Na, szívem - mondta a leány, miután lámpát gyújtott és ráfordította a kulcsot az ajtóra. Különben szüntelen locsogott, mióta csak együtt voltak s egy percig se volt nyugton. S most, mikor a diák olyan komolyan nézett körül a szobában, ő is elkomolyodott. S arról kezdett fecsegni aztán érzékenyen sóhajtva, hogy nem kellett volna neki idekerülnie. Csak az apjáért nem volt maradása otthon s hozzá még valami utálatos asszonyt is kerített a házhoz és meg se esküdött véle.

- Vesse le a kabátját - szólt közben -, a cipőt nem muszáj levetni, nem is igen szokták - s továbbmondta: hogy el akar menni innen, mert itt is megunta már, egy közeli nagyobb városba szolgálni. Aztán a pajtásai felől kezdte kérdezgetni a diákot, a keresztnevökön vagy a diákos gúnynevökön emlegetve őket.

Hitter Lajos nagyon haszontalannak és visszatetszőnek találta ezt a sok karatyolást. Csillapodóban volt már egy kissé a felindulása s valami más formájú izgalom kezdett ébredezni benne. Az ágy szélin ültek közvetlen egymás mellett s a diákban türelmetlen s szinte akaratos gyönyörűséggel feszengett: hogy most övé a leány s akármelyik pillanatban azt tehet véle, amit akar. - Mit jár annyit a szája - gondolta, s szerette vón már megsimogatni a mellét, de mindig úgy került, hogy mire elhatározta, a mozdulata már nem vágott volna össze a beszélgetés hangjával.

Felállt aztán s a levelezőlapokat meg a fényképeket kezdte nézegetni, amivel mindenütt tele voltak ragasztva a falak.

A leány erre kigombolta a blúzát s egy székre lökte. Azután meztelen karjával hirtelen átölelte a fiú nyakát s az arcához dugta a fejét. A diák is átfogta erősen a derekát, az arcát azonban félrefordította a leány vállára, mintha féltené a száját a csókjától.