Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 12. szám · / · Tersánszky Józsi Jenő: Hitter Lajos, a hetedgimnazista

Tersánszky Józsi Jenő: Hitter Lajos, a hetedgimnazista
6.

Volt még egy kosztosa a Hitter Lajos háziasszonyának, egy Herepei úr nevű kishivatalnok, legényember. Fürge, alacsony emberke. Színész volt azelőtt s összecsavarogta a fél országot.

Sokszor bejött a diákokhoz hivatal után, különösen most, a hosszú nyáreleji délutánokon s mindig teleszivarozta a szobájokat. A két diák ugyan most volt leginkább elfoglalva az év végi nagy ismétlésekkel, s Hitter Lajosnak éppen jócskán lett vón pótolni valója.

De ha Herepei úr bejött, Hitter Lajos rögtön eltolta maga elől a könyvet. A lakótársa bizalmatlan szemmel pillantott fel a munkájából s csak alig motyogott valamit a Herepei úr köszönésére.

- Ugyi, zavarom az urakat? - kukkant rájok rendszerint Herepei úr, csak félig nyitva be azt ajtót, mintha már meg is bánta vón.

Hitter Lajos elibe ment udvariasan s ijedten bizonykodott szinte, hogy dehogy is zavarja. Közben pedig kényszeredett szemeket vetett a lakótársára, aki csak ímmel-ámmal nyújtotta kezét a vendégnek.

Különben a másik miatt Herepei úr is rendesen valami gyerekes ürüggyel állított be hozzájuk; könyvet kért vagy más effélét, de mire az első három szót kimondta, már le is telepedett valahová. Elmenőben pedig többnyire megfelejtkezett az ürügyéről.

Rendkívül szeretett fecsegni s szinte szerelmes volt Hitter Lajosba, hogy olyan érdeklődve hallgatta s megnevette a mondókáit.

Sokat mesélt a színészélete élményeiről hol magasztalón, hol meg legyalázva egész múltját a sárga földig.

- Mert higgyék meg - mesélte például egyszer és mindig így, kettejöknek szólva, de Hitter Lajosra nézve -, hogy az a vidám élet csak mese. Az a vidám nyomorúság, amiről olvas az ember; az ugyan piszkos egy dolog. Eszembe jut valami erről: egyszer - nem tudom már, hogy hol voltam szerződés nélkül. Elég az hozzá, hogy - nem szégyenlem megmondani - úgy koplaltam, mint a kutya. A lábam is kinn volt már a cipőből. Jaj, magok nem tudják, hogy mi ez. Egyszer is, éppen egy vasárnap, sóskenyeret ettem ebédre. Persze, még éhesebb voltam utána. Elővettem egy könyvet, hátha megfelejtkezem az éhségről. Olvasom egy darabig, na oszt' egy helyt eléjött a regényben, hogy a vendég törődötten érkezik valahonnan a csárdába a csaplárosné készíti neki a vacsorát. Amíg elkészült, nekifogtak beszélgetni. Beszélgettek már vagy két oldalon keresztül, én meg ott éhesen csak mind várom; mi lesz már avval a vacsorával. Előre forgattam vagy két lapot, hát a nyavalya törje ki, valami szerencsétlenség jött közbe, vagy mi, és a betyárnak szöknie kellett éhgyomorral. Úgy odavágtam a könyvet, hogy kifordult a sarkából.

Avval felugrott Herepei úr, mutatta, hogy vágta oda s elkezdett nevetni hunyorgón, rángatózva s olyanszerűen, mintha a köhögés fojtogatná.

Irgalmatlan tudott nevetni valamin. Kiveresedett az arca s a végin csakugyan majd megfúlt a köhögéstől. Most a nagy rikácsolás közben hirtelen elkomolyodott:

- Lássa, hogy nevet most rajta az ember?

Ezt a másikhoz fordulva mondta, mert az is kénytelen volt vele nevetni, ha őt látta, és Herepei úr kapott rajta, hogy még egy hallgatót fog magának.

- Pedig milyen rettentő gúnyja ez az életnek - folytatta komolyan, s ezt a komoly hangot is alkalmasint a másik kedvéért öltötte fel, s ilyenkor meglehetősen érzett szavain a régi szavalások íze.

Hanem akármiről folyt is a szó eleivel, a végin rendszerint a nőkre s a szerelemre lyukadt ki a beszéd. Erről talán a legszívesebben tárgyalt Herepei úr a fiúk előtt, s nagyon érdekes dolgokat tudott mondani róla. Izgató, mulatságos és undorító eseteket, akár egy népszerű orvosi könyv. S olyan felsőbbséges, oktató és hányi-veti modorban beszélt a fiúk előtt az ilyesmiről.

Szinte azt lehetett kivenni a szavából, hogy ha ő kiteszi a lábát az utcára, az asszonyok, lányok rimánkodva szaladnak utána, hogy nyújtsa ki értök a kezét.

S a másik is, minden tartózkodása mellett, érdeklődőn fordult feléje ilyenkor. Hanem aztán, hogy Herepei úr kiment, dühösen esett neki újra a magolásnak.

Hitter Lajos még járkált egy keveset fel-alá a szobában vagy bámult ki az ablakon a könyve felett, s ha véletlenül összepillantott a lakótársával, akkor felvonogatta a vállát:

- Hát mit csinálsz véle, ha egyszer bejön? Nem lökhetem ki.

A másik erre csodálkozó képet vágott, mintha nem értené:

- Ki mondta, hogy kilökjed? - és tovább hadarált magában.

Hanem Hitter Lajost fúrta valami ilyenkor, olyasféle, hogy még tartozik valami magyarázni valóval a dolgon.

- Én tőlem itt lehet ugyan - ütötte fel a fejét később újra a másik -, csak hát... az embernek dolga van, hát mit hazudozik itt nekem össze annyit.

- Hát én elhiszem - felelt reá rögtön s egy kicsit indulatosan Hitter Lajos, mert ha hitte, ha nem hitte, nem kereste. Nem is volt köze ennek előtte a dologhoz. Ő szívesen eltereferélt Herepei úrral s utálta ezt a buta, morcos másikat, akinek a világon mindennél fontosabb ez a rongyos tanulás, még a fecsegésnél is.

Különben Hitter Lajos több ízben maga is összekerült Herepei úrral. Egyszer is kinn a fasorban találkoztak, s akkor séta közben szóba hozta előtte a leányt. Azt az estét mondta el Herepei úrnak, mikor egyedül találkozott véle az utcán, hanem természetesen olyanképpen mesélte el az esetet, hogy a leány magával akarta csalni erővel, s ő alig tudta lerázni magáról. - Nem érdemes az ilyen szajhákkal kikezdeni - mondta fitymálón, ahogy Herepei úr beszélt az ilyenek felől - különbeket is kap az ember egy kis utánajárással.

Hanem mikor ezután rápillantott véletlenül Herepei úrra, egy kis gyenge elmosolyodást vett észre az arcán. Zavarba jött egyszerre és bántotta nagyon, mert szinte teljes jóhiszeműséggel volt a füllentésén s megértette a Herepei úr mosolyából, hogy képzelődésnek tartja az egész történetet, még azt is, hogy a leány tényleg hívta őt magával, s amelyre maga előtt is rátartott némileg.

- Megmondhatná akármelyik fiú - tette utána hirtelen s méginkább megzavarodott, mivel gyerekesnek tetszett az önkénytelen, élénk bizonykodás, s folytatni se tudta hirtelenében, aminek magyarázatául kezdte, hogy nem olyan nagy boszorkányság ezt a leányt megkaparintani.

- Jó, jó, hiszen elhiszem én - szól közbe komolyan Herepei úr.

De a diákot még inkább kínozta ez a felelet, látnia kellvén, hogy csupa tapintatosságból eredt. Tehetetlennek s kiszolgáltatottnak érezte magát evvel a tapintatossággal szemben s elkeserítette, hogy legjobb szeretett vón a Herepei úr torkának ugrani s megfojtani a kíméletességével együtt.

Herepei úr nyugodtan szopogatta a szivarját s elkezdett másról beszélni. Hitter Lajosban pedig ideges türelmetlenség reszketett, amint szótalan haladt mellette. Akarta, hogy valamiképp ismét a lányra terelődjön a beszéd s bebizonyítsa Herepei úrnak, hogy nem hazudott.

Mikor első ízben volt együtt Hitter Lajos Herepei úrral, jókedvű, gyerekes fickónak mutatta magát előtte s aztán már nem tudott másként viselkedni vele szemben. Herepei úr magyarázott, neki meg kénytelen-kelletlen ámuló s érdeklődő képpel kellett hallgatnia s alig jutott néha szóhoz. Pedig néha ő is tartogatott magában holmi érdekes mondanivalót. Ha azonban sorát ejtette az elmondásának: akkor sietve, akadozva hadarta el a mondókáját, mintha nemigen bíznék meg benne, hogy megérdemli a Herepei úr figyelmét.

Herepei úr ugyan jószándékú s rábólingató arcot igyekezett vágni hozzá, de azért vehette észre, hogy nem túlságosan érdeklődik s csak a végit várja, hogy ő kezdjen szóba. Utána aztán többnyire egy kis kényszeredett szünet következett, s Hitter Lajos csaknem bocsánatot kért magában Herepei úrtól, hogy ilyen érdektelen együgyűségekkel tartja jól. S az ilyen tereferék után sokszor bosszús volt Herepei úrra.

Most, amikor elváltak, kiváltképp ingerülten ballagott hazafelé. Összerántotta néha szemöldökét és mérgesen nézett a levegőbe:

- Az isten verje meg a marháját - mormogta.

Az ingerültség megnövelte apró kellemetlensége jelentőségét s valami sajátságos óhajtása gerjedt ebből; olyasféle, hogy megrebbentse egyszer valami módon Herepei urat egy gorombasággal, vagy maga sem tudta, hogyan.

Egyszer beszélgetni fognak például. Herepei úr nyugodtan magyarázza valamelyik kalandját. Akkor ő a szeme közé néz keményen s gúnyosan:

- Nézze, kedves Herepei úr, nem vagyok én taknyos kölyök, hogy énvelem maga akármit elhitessen.

Teljes élénkséggel látta képzeletében ezt a jelenetet s gonosz, remegő gyönyörűséget érzett az elgondolásán. S ár csaknem megszánta magában a csúffá tett Herepei urat.