Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 12. szám · / · Szabó Dezső: Jules Laforgue
Első gyűjteménye: Le sanglot de la terre. Ezeket a verseket 18-23 éves korában írta. Csak halála után adták ki. Ez a harminc költemény már kimondja az egész Laforgueot. Tartalmilag alig fog újat mondani többi verseiben. Később meg fogjuk érteni, hogy miért nem bocsátotta szárnyukra ezeket a verseket.
Betegesen kifejlett érzékenység, mely mindenféle életet magáévá tud szimpatizálni, betegesen kritikus intellektus, mely minden életet idegenné taszít: e két vonás teszi kettőssé Laforgue énjét. Az egyik Laforgue éhsége, szomjúsága: szeretet. Dolgok és személyek rokonává képzeli magát. Mindegyre felcsuklik belőle a vágy: bár szeretnének, bár lelkem szerint testvérem volna valaki. Az embereken és a dolgokon keresztül az ismeretlenbe nyújtja bele karjait: hátha van valaki ott, aki megért és szeret, hátha "szív" van a minden élet közepén. A másik Laforgue fél az érzések banalitásától, nem akar az elmúló dolgok balekje lenni. "Tout miroite et puis passe Nous leurrant d'infini par le Vrai par l'Amour." Komikusnak találja az ember-bogár kétségbeesett tipegését, hogy rést találjon, melyen át csápjait a végtelenbe dughatja. Pedig őt bántja leginkább a "soif d'infini martyre". És tréfásan panaszolja:
...mes grandes angoisses métaphysiques
Sout passées "ŕ l'état de chagrins domestiques.
Akiben minden gondolatot ilyen erős érzelmi, minden érzést ilyen erős kritikai reakció követ: az fatálisan egyedülvaló lesz mindenütt. Kétféleképp élhetem magam közösségbe a külvilággal: a megismeréssel vagy pedig az érzéssel. Mindkettő bizonyos odaadást, magamról való megfeledkezést követel. Ha a világot mint képzeteim rendjét nézem: a tünemények szükségszerű kapcsolata, a gyűlölet és szeretet nélkül való univerzum nagyszerű tovahömpölygése elfelejteti velem kis énemet, mely érzésekkel kapaszkodik a tovasikló tüneményekbe. A látvány szükségszerűsége feleslegessé teszi az érzelmeskedést, nagyszerűsége megvigasztal. Ha érzésemmel élem magam a mindennapi tüneményekbe: teljes énemmel játszom a szeretet, gyűlölet, önzés, odaadás játékát. Életem intenzitása az érzésben elfelejteti velem a játék kisszerűségét és mulandóságát. Laforgue-nál ilyen megfeledkezés, ilyen eggyé levés lehetetlen. Erős hajlama van az absztrakcióra, a filozofálásra. De a legelvontabb gondolat is valóságos fizikai fájdalmat okoz neki. Lidércnyomása, hogy az életben csak rendet, de célt és szeretet nem tud találni:
...Je brulais de pleurs noirs un mouchoir réel,
Parceque, débordant des chagrins de la Terre
Et des Frčres Soleils et ne pouvant, me faire
Aux monstruosités sans but et sans témoin
Du cher Tout, et bien las de me meurtrir les poings
Aux steppes du cobalt sourd, ivremort de doute,
Je vivotais, altére de Nihil toutes
Les citernes de mon Amour.
És ez az ember, aki a nagy Kozmosztól is szerető cirógatást vár, nem tudja átadni magát a mindennapi jelenetek melegségének. Mert szeme mindent sub specie aeternitatis néz. Komikus szemében a szerelem eksztázisa és minden emberi érzés, és cél a nagy érzéstelen múlandóság előtt, mely az egyedüli Való. Ez a kritikai önmagára nézés, a dolgok és énje folytonos analizálása idegenné teszik őt ebben az életben, mely emberek folytonos megfeledkezése. A karzat kedves burzsoái testvérekké lágyulnak a közös elérzékenyülésben való nagy nevetésben. Ő, aki önmagával sem tud egy lenni, sohasem asszimilálódhatik egy "közbe". Innen az egyedülvalóság folytonos fájása. De ez a fájdalom nagy gőgös gyönyörűségnek a szülője: rokontalan, egyetlen egy példányban előforduló én vagyok. Az élet fatális előrerendeltséggel lett öntudattá énem formájában, hogy soha nem hallott hangon kikiáltsa céltalanságát.
Első verseiben ez a Moi inédit még sokszor az első romantikusok hajtépésével vagy Richepin-féle Ttitánlaciskodással jelenik meg.
Ez a kiáltás a Richepin torkából is jöhetne:
Non! avec ses Babels, ses sanglots, ses fiertés
L'Homme, ce pou réveur d'un pičtre mondicule,
Quand on y pense bien est par trop ridicule,
Et je reviens aux mots tant de fois médités.
És egy pillantást vetve az univerzum életére, így végzi:
...Qui m'avait donc grisé de tant d'espoirs menteurs?
Éternité! pardon. Je le vois, notre terre
N'est dans l'universel hosannat des splendeurs
Qu'un atome ou se joue une farce éphémčre.
Még mer szavalni és még elég naiv gyönyörűséget: én-t találni a pózban. Meri őszintén megvallani, hogy didereg az élet nagy céltalanságától s nem veszi észre, hogy ezt már sokan és sokféleképp elsírták:
Oh! la vie est troptriste, incurablement triste!
Au fétes d'ici-bas j'ai toujours sangloté.
Vanité, vanité, tout n'est que vanité
- Puis je songlais: ou sont les cendres du Psalmiste?
Még meg tudja ejteni a dolgok szelídsége s Rousseau jóhiszeműségével mondja: L'univers garde un coeur quelqu'part en ses métamorphoses! Hozzá kell jutni ehhez a szívhez, meg kell kapni az élet mélyén levő szeretetet! Szét kell szeretni azokat a korlátokat, melyek elválasszák az élet különböző formáit egymástól. Hiszi, hogy majd kiszabadulhatnak az egyének önmagukból:
Hurlons, parçons la mit, que rien ne se repose
Avan qu'un cri supréme oit trouvé des échos.
Eljön az idő - és naivul lelkesedik ezen a gondolaton - mikor mindenből ki fog törni ez a testvéri visszhang. Az egyénekben elbörtönölt, emberekbe és dolgokba szaggatott élet egységbe fog újra visszatérni s egy nagy szeretetben fogja tudni önmagát:
Oh! l'on finira bien pourtant par nous entendre!
On verra des signaux, et les Soleils on jour
Arrivant des lointains bénis viendront nous prendre
Et nous emporterons dans la fčte d'amour.
-
Oh! spasme universel des uniques vendanges!
Dans la baiser qui fond le tout dans l'Ideal.
Bizonyára az ilyen extázisban még sok van az első romantikusok nagy reménységéből a természet iránt. Pedig szegény Laforgue későn érkezett ahhoz, hogy a természet állandó menedéket adhasson rokonságot kereső lelkének. Midőn a kereszténység kihalt s az Isten megszűnt asylum lenni az élet elől, a természet volt az első menedék. Itt véltek most örökkévalóságra, szeretetre, egységre találni az emberek. Az első romantikusok hatalmas panteizmusa az első foka az irodalmi dekrisztianizációnak. Míg aztán sok szavalás és nagyszerű ditirambusok után észreveszik, hogy amint az isten igen Isten volt: a természet igen emberi nélkül való, hogy megértse a mi emberi szenvedésünket s emberi vigasztalást feleljen rá. Komikusnak, szánalmasnak tűnt fel ölelkezéssel, panasszal rángatózni az érzésnélküli természet előtt. Az ember épp oly izolált lesz a természettel, mint Istennel szemben. Vigny, Laprade, Leconte de Lisle után a fiatal Laforgue-ban is tudatossá lesz ez:
Comme nous sommes seuls pourtant sur notre terre
Avec notre infini, nos miséres, nos dieux.
Abandonnés de tout, sans amour et sans pčre.
Seuls dans l'affelement universel des cďeux.
A romantikusok másik nagy menedéke az irgalom, az emberiség volt. Az első romantikus generáció számára ez a két szó vallásos extázist jelentett. Úgy látszott: talán itt végtelenné élheti az ember magát. És mikor a költő magára ölt minden emberformát, kisírta mindenki könnyét, azt hitte, hogy ő az idők teljessége, hogy benne harmóniás egységbe jön az egymásnak futó emberek világa. Univerzális orvosnak, mágusnak, vátesznek, megváltónak hitte magát. A fiatal Laforgue-nál az ember még: L'homme au front vers l'azur, le grand mandit, le roi. De nem tudja sokáig céllá lelkesedni az emberiséget, mert: l'homme entre deux néants n'est qu'un jour de misčre. De azért még sokszor a világ szívének hiszi magát, melynek hivatása mindenkiért szenvedni:
Je suis le coeur de tout, et je saigne en démence
Et déborde d'amour par l'azur constellé,
Enfin' que tout soir consolé.
Pedig itt is későn érkezett. A gyorsan fejlődő demokrácia csakhamar lehetetlenné tette a romantikusok megváltói illúzióját. A minden eszköz versenyében a költő kijátszottnak érezte magát. Az újonnan felpénzesedett burzsoá zsíros vegetációja még jobban bántotta, mint az arisztokrácia gőgje. Ezt a sok kicsinyes törtetőt, érdektelen zsebmetszőt nem érdemes "emberiséggé" lelkesedni össze. Az irgalom balekségnek vagy untig kihasznált demagóg pórnak tetszett. És Flaubert dagadó erekkel szaval ellene. Gyalázatos lesz minden érzelmesség, mely közösségbe hoz ezzel a csőcselékkel. A művészetbe, objektív művészetbe menekülnek ez elől az élet elől s megindulástalan szemmel próbálják visszatükrözni az élet formáit. De a Parnasse is leéli magát s művészetéből üres technikai virtuozitás lesz.
Végül - és nagyonis akarata ellen - Baudelaire hatása is megkapja az érzékeny gyerek-embert. Különbözni beteges, perverz szenzációkkal s a plebs megbotránkozásában érezni énem intenzitását. Ezt Baudelaire is írhatta volna.
Voici venir le Soir, éloux au vieillard lubrique.
Monchat Mürr accroupi comme un sphinx héraldique
Contemple, inquiet, de sa prunelle fantastique
Marcher "ŕ l'horizon la lune clorotique.
Baudelaire-hatás vonul végig a Rosace en vitrail c. költeményén is.