Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 11. szám · / · Figyelő · / · Turcsányi Elek: Kabos Ede: Damajanti
Bábjáték-előadást rendeztek minap kedves és ambiciózus emberek (Orbók Loránt, Bevilaqua Béla, Rédey Tivadar, Balassa Imre és társai), kedves és művészies atelierjében Rónai Dénesnek, kedves és intimus körben: szép asszonyok, naiv gyermekek és körmönfont írók előtt. Általán meg volt elégedve mindenki, nevetés, derű, csiklandozás, mosoly volt elegendő. A darabok egyszerűek és mulatságosak voltak (alkotóik: háziszerzők és Moličre úr), a gyermekek és írók nem felejtették el, hogy gyermekek és írók, és mindkét emberfajta naivan és körmönfontan meg volt elégedve.
Mint az illendő is, finom prológ után darabot kaptunk bábjátékban a bábjátékról. Talán tudományosabb volt a megfelelőnél, szatirikusabb az elmésségnél, de Vitéz László megjelent és agyonütötte a tanárt, bajazzo meghalt, komor sírásók elvitték, leadták koporsójára virágos ágaikat bánkódóan Guignot, Pierette és társai, azután a bajazzo feltámadt, könnyzacskóink világrendje helyrebillent. A gyermekek, írók, asszonyok finoman mosolyogtak, nevettek és suttogtak és következett a másik mű (ismeretlen mester alkotása a XX-ik századból és a budapesti korzóról), ismeretterjesztő alkotás: Amerika felfedezése. Persziflázs, népisme, humorkeverék. Azután jött egy rémdráma a legsötétebb Afrikából, minden volt, ami csak kellett: növénygyűjtő és krokodilus, kakambo nevezésű néger és angol globetrotter, volt medve és volt egy rémítő tigris, ki egy lenyelt ébresztő óra okán nyolcóránkénti gyomorgörcsöt kapott. Volt zene is: menüett, csűrdöngölő és Lehár-keringő. Végigkeringtek ünnepien, bohókásan avagy Vágtól összefonódva afrikai Kongo parton medve úr és tigris asszony. Bájos, groteszk mulatság volt. Sajnos a darabnak hamarább vége lett: a hőst alakító bábnak szétesett a feje. Aztán a kedves botcsinálta doktor következett, mi, úgy hiszem, már unalmas lett volna, de a szereplő hang berekedt és gyorsan megjelent a színen Moličre és sírja, az utóbbiban az előbbi megbotránkozóan forogni, peregni kezdett és ezzel a bájos, rokonszenves és vasárnap délelőtti marionett-mulatság befejeződött. Az emberek elszéledtek, mindenki jól, derűsen, íróiasan és gyermekien érezte magát: köszönet a megcsinálóknak érte. De...
-
De azért valami másféle bábjátékot szeretnék, marionette-et művészien, hol nem az a fő, mit mondanak, de mit tesznek és hogyan a bábuk. Szeretnék nagy sorstragédiákat a kicsike színpadon látni, különösképp megrázó lelki bonyodalmait a csöpp lényeknek, kik furán, szegletesen, monoton módra mendegélnek jobbra-balra, tétován, zavartan cselekednek, mintha az élet kellős közepén bukdácsolnának. Zavaros, nagy vonalú mozdulatokat szeretnék látni, zavaros, kesernyés, fanyar marionett-ténfergéseket, a báboknak a villongásait úgy, mint az már az életnek nevezett szokványos holmiban szokásos. Azután a végén jelenjen meg az igazságosztó, a jó, bölcs, kissé brutális, dorongos Vitéz László úr - amint az életben nem szokásos -, kólintsa főbe a rosszakat, náspángolja meg a hetvenkedőket, vigasztalja meg derék cimbora módjára a szomorúkat, a kicsi nőt adja a nyílt férfinak, az intrikust gyömöszölje: legyen már egyszer, ha máshol nem lehet, a háromarasznyi színen úgy legalább, a babák tényleges, jóravaló síkjában legalább jó, derűs, szép az élet.
Avagy szeretném holdfényes mezőn végignézni elefánt fiókák gavotte-ját, kis szerecsen legénykék mulatozását, halk és precieux sétáját apró rokokó emberkéknek az éjszaka kékjében, szeretnék álarcos bált látni, hol elvegyülnek népek és korok köntösei. Azt szeretném, hogy legyen valami hypermarionette-féle, mely kicsinyítve és így élesebben felszínre hozza azt, ami az életben és az emberekben végzetes és babaszerű. Oly marionett-játékra gondolok, mely szimbolizálná azt, hogy a mi életünkben minő nagy része van olyan helyzeteknek, minek címe: "Baba és végzet" lehetne.
Kísérteteket szeretnék látni. Különös, elszunnyadó fényű szobát, nagy, ódon, öblös zsöllyékkel a miniatűr színpaddal szemben, a levegő telítve lenne valaminő titokzatos parfümmel, a férfiak fekete bársonyban, az asszonyok buja, sötét selyemben, a férfiakon halvány ezüstlánc, a nőkön topáz, mely sanda rosszasággal hunyorog, idegeink makrancosak lennének és félénken fülelők mindenféle remegésekre. A színen jönnének-mennének, tennének, állnának fehér és sárga kísértetek, apró, rémes halottak, alólról, távolról zene szólna: olyanféle, mintha egy szomorú élő férfi egy vidám halott szűzzel csókolódzik, a háttérből különös mód dekoratíve virágszerű lényecskék suhannának elő, fantáziánk felverve a környezettől, illattól, babák maszkszerű gesztusaitól, rettenetes ívvel ismeretlen vidékeire lendülne a képzelemnek.
Mit is szeretnék voltaképpen? Magamat, csupán és egyedül mindig magamat a színen. Lényem bábuságának inkarnálódását, azt, ami egy nagyon is tompa, bizonyára májusi és semmi esetre sem magányos estén bukkanhat elő a fenékről. Amely nem szomorú és vidám, nem hideg és nem közlekedő, nem szép, nem finom, nem ostoba és elegáns sem, túl emberi kétségen, töprengésen, malícia és seigneurság határain, azt, ami bennünk a legértékesebb, mert az egyetemességgel leginkább összekapcsol egyéni jellemzőnk, az, ami több az embernél: a Kozmosz marionette-jét.