Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 11. szám · / · Figyelő · / · Turcsányi Elek: Kabos Ede: Damajanti · / · Csáth Géza: Új kották
Az új magyar zene történetében különálló és érdekes szerep a Lányi Ernőé. Egy zeneszerző, aki ötven éves korára is fiatal kereső, merő, fejlődő és haladó. Nálunk különösen szokatlan jelenség.
Legújabban megjelent dalfüzetében (op. 207.), "Szeretném, ha szeretnének" [*] eljutott Adyhoz, Gellért Oszkárhoz és Mohácsi Jenőhöz, ahhoz a lírához, amelyet a legfrissebbnek, legmaibbnak érzünk. Ezek a dalok világosan demonstrálják, hogy szerzőjük nem experimentált a modernséggel - mint pl. Farkas Ödön az ő Ady-dalaiban -, hanem mélyen átérezte ezeknek a költőknek a poézisét és a maga nyelvén, őszintén, a saját formáival adta vissza a zongorán és az énekben. Nem operál meggyőződés nélkül összerakott alterált akkordokkal vagy keresett idegenszerű atonális melodikával. Elsősorban egyszerű és világos. Azokat a szövegeket keresi ki tehát, amelyek az ő konstruálási módján jól kifejezhetők.
Ilyenformán, ha a muzsikáját olykor nem is érezzük congenialisnak a szöveggel - az magában véve is becses marad és teljesen kifejezi, hogy így mondjam, a szövegíró és a zeneszerző múzsáinak egymáshoz való viszonyát. Ez pedig mindenesetre érdekes.
A füzetben tíz dal van. Nekünk legjobban tetszik a Tompa Mihály versére írott "Hervad, hervad a föld határa..." című, amelynek melankolikus őszi hangulatát a legegyszerűbb és legelőkelőbb eszközökkel teremtette meg a zeneszerző. E dal egysége mesteri, néhány modulációjában pedig szinte megdöbbent az invenció ereje. Hasonló értékű magyar műdalt ötöt nem tudnánk felsorolni. Kiemeljük a füzetből a két Petőfi- és a két Kiss József-dalt.
[*]