Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 11. szám · / · Figyelő · / · Turcsányi Elek: Kabos Ede: Damajanti

Erdély Jenő: Lyra

Feketéből őszült dús hajtömeg alól a legszebb férfiarc fordul felém és fekete szemei szuggesztív erővel fúródnak a homlokomba. Szinte érzem a jelenlétét, pedig a napfényes délelőttön tovarobogó gyorsvonat vörös-plüssös fülkéjében nem ül rajtam kívül senki. Egészen egyedül rohanok fel a bécsi gyorson egy kérkedő kärtnerringi déli séta kedvéért és nincs velem egyéb poggyász, mint egy könyv, amelynek címe fönt olvasható, s amelynek szerzője a legszebb magyar ember: Bródy Sándor.

Alighogy belekezdtem az olvasásba, még csak az előszót olvastam el Dunakeszi-Alag táján és máris ott parázslott velem szemben az a ragyogó két szem, amely másoknak sok mindent elárulhat, de nekem, mióta belenéztem, hódoló tiszteletet parancsol. Szinte babonásan rajongok ezért a szemért és lehet, ez volt az oka annak, hogy az első oldalak után, melyek ősi bujasággal tárják föl soha nem gyengülő erejét, mindjárt ott éreztem magammal szemben az ősz hajú embert, aki fiatalabb kedélyű és gyermekibb rajongású mindnyájunknál.

És ahogy végigsiklottam a sorokon, a vonat meg az egymás után következő állomásokon, egyre erősbödött az alakja is. Hol erről, hol arról az oldalról láttam meg; a lelkének - ennek az ősemberien rafinált misztikumnak - hol ezen, hol azon a kis résén pillantottam be. A könyv a maga sok apró vallomásával egy nagy önarckép, amelyet a rendkívül erős spektroszkóp úgyszólván domborúvá emel ki a papirosról.

Mint valami izgalmas riport, úgy hatott rám az előhang, amelyben a semmeringi kalandját írja le: a július harmadiki revolvergolyót, a hordágyat a bécsi kórház előtt és a krajcáros lapok illusztrált cikkeit. Szemérmes ravaszsággal fordul félre, mikor a szívéről írt cikkét olvastam és őszinte lelkesedéstől pirult el, mikor a Mikszáthról való emlékezésekre került a sor. Szinte izzott, lángolt ezekben; a tűz átcsapott reám is és kinézve a vonat ablakán, szerettem volna megsimogatni a szélben hajladozó búzatáblákat és zöldellő rozstáblákat, melyek valamelyik latifundium dicséretét (alighanem a Széchenyiekét) hirdették. Milyen erős tud lenni ez az ember és milyen olvadóan gyönge is, mint teszem, a szentföldi emlékeiben! A haldokló szamár utolsó örömei elérzékenyítették: ejnye, milyen hevesen a tollára ment az a csepp vér, amely azoknak az ősöknek szívéből maradt meg, akik a Babilon vize melletti siralmakat zokogták a fűzfák mellett...

De el, érzékenység: a vonat Érsekújvárra ért. Ragyogóan szép tavaszi kép ez: az ötperces kapkodás, a csípős szél, amely elhordja a tűző nap melegét és a fanyar cigánybanda, amely lelkes orfeumindulót riszál, bőséges borravaló csalóka reményében. Igazi parlagi magyar hangulat... a kalauzok sípolnak - Rákóczi-induló -, siessünk tovább...

Pesti skiccek következnek, apró rajzok, elmélkedések, amikben pompás, terebélyes regények vannak eltemetve. Sohasem nőnek fává elhullajtott bokor-mivoltukból. A meddőség néhány könnye reájuk hull az "Egy kicsit magunkról" című sorokból, hogy azután egészen helyet adjanak apró újságírói megfigyeléseknek, stúdiumoknak. Meglátszik rajtuk, hogy aki írta őket, már abból az írói generációból valók amelyik napilapoknál kezdte és amelyiknek ifjúkori romantikája nem a borissza dőzsölésekből fakadt, hanem silány feketekávés kávéházi merengésekben múlt el lassacskán.

Még egy kis könnyed megemlékezés az öt fiúról, akiket mindannyian ismerünk, egy kis visszazokogás a kezdőkor napsugaras szenvedéseibe - a vonat elhagyja Galántát, Pozsonyt -, és leteszem a könyvet a szemközti ülésre. A feketén-ősz fej elhomályosul lassankint és eltűnik, a szívemben pedig mint édes halódás, régi rajongások lehiggadt emléke, halványan kiárnyalódik Bródy Sándor egy csudaszép elbeszélésének ezer színpompája. Már ő maga sem emlékezett a címére, mikor érdeklődtem iránta, én sem jegyeztem meg. Egy fiatalemberről van szó benne, aki egy éhes éjszakán az ólombetűk, a nyomtatott újságsorok hatalmába kerül és akiből egy istenien szép koldusszerelem tragédiáján keresztül az a nagy ember lesz, amilyennek álmodta magát. Ez az elbeszélés - emlékszem - mint kurtanadrágos sihedert lázassá lelkesített, olyan boldog voltam akkor, mintha egy barátra tettem volna szert, aki magától fedte föl legtitkosabb érzéseimet. Lehet, hogy ha ma is olvasnám Bródy e munkáját, nem lelkesedném rajta, de akkor... Azt hiszem, az volt Bródy Sándor igazi romlatlan lírája, nem ez a szürkefödelű könyv, amelynek a címlapját nyugodt harmóniájúvá rajzolták, de amelynek belső címlapja - milyen csalódás! - egy tucatnyomda illúziótépő vásári szedése.