Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 11. szám · / · Figyelő
(Adták a Magyar Színházban. A Janika megjelent a Nyugat Könyvtárban.)
Csáth Géza fölvonult a színpadra s ott is fog maradni. Nem kell elmondania, mert történtetni tud. Nem kell elbeszélnie, mert beszéltetni tud. Ezt első darabja után (mert úgy tudom, a Janika első darabja ennek a fiatal orvosdoktornak) meg lehet állapítani egészen biztosan. Csáth Géza drámaírónak született, s mint ahogy a szobrász szobrokat lát bele a sziklatömbökbe, ő színdarabokat lát bele az életbe. A plaszticitás képessége van meg a kezében, úgy egyes ember, mint emberi történés kialakítása számára. Mégpedig olyan, mint a sebészé, aki nem vésve s mindjárt megcsinálva formál, hanem növeszt. A Csáth történtető módjában van egy kis boszorkányság. (Nem szemfényvesztés; nem fogásokkal dolgozik, hanem démoni erőkkel, azokkal, amik e lélek felszínének alatta guggolnak, összenyomva s földrengetni készen, mint a Klinger Christus im Olympján a Hádeszba lekötött titánok.)
S ha történtető módja plasztikus, beszéltető módja, mint a festők mondanák: anyagszerű. Vagyis: mint ahogy a festőnél a színfolt nem színes hártya, hanem bőr, mely némán megmondja, mi és miből való van és él alatta: Csáthnál a szó, amit embereivel mondat, mind beszélő szó, mely egyféle hangos értelmén kívül némán elmond ezerfélét abból, ami az emberével megtörtént, ami vele történni fog; emberszagú szó, melyről mindegyikről életrajza, természetrajza és helyzetrajza párolog szét annak, akinek száját elhagyta. Egy példán meg lehet ezt éreztetni. A Janika darab azon indul, hogy a Janika hirtelen megbetegszik; a férj, az asszony s a szobaúr tanácstalankodnak és tétlenkednek körülötte - hiába, a gyerek meghal; a kis hivatalnokférj kötelességének tartja, hogy zokogjon, a dzsentribb szobaúr pedig nem bírja tovább s ráordít: "ne bőgj, te marha - az én gyerekem volt!" Ez az első felvonás; a második felvonás; a temetés után indul, otthon, este. A vacsoránál, ahol a szegény férj nekiül, hogy az asszonnyal leszámoljon. S azon kezdi s annak megállapítására veti magát, hogy mikor kezdődött a dolog, mikor történt meg először? November huszadikán? Délután hat órakor? Egészen biztosan? Pontosan akkor?... Mi a végtelen, a groteszken fájdalmas komikum ebben? A mellékzöngék; az elhallgatottságok, amiknek bélyege rajta van e kimondottságon, s amiknek mint komponenseknek, e kimondottság az eredője. Ez a helyzet s ez a pár szó némán, kimondatlanul a következőket kiabálja (egyebek közt, mert mindent, amit mond, nem lehet utána mondani, mert mindent elmond): "Én egy szegény, meggyötrött, megtört teherhordó állat vagyok, aki már rég leszokott arról, hogy érzései s indulatai legyenek - a fene egye meg, hogy most éreznem kell valamit és szembeszállnom, rendeznem, sőt büntetnem, holott már csak megnyugodni, hunyászkodni és engedelmeskedni tudok... Én egy tudatlan, féliskolajárt, újságon és karzaton művelődött ember vagyok, kinek, mivel maga sosem élt, regénypóz képzetei vannak az élet egyes helyzeteiről, s most maga is helyzetben lévén, keservesen fohászkodik neki a póznak, melyet magára nézve kötelezőnek tart... Én egy szegény gyáva kutya vagyok, ki reszketek attól, hogy nekem most fel kell lépnem... Én egy szegény, lusta, megszokottságos lény vagyok, kit a hideg ráz arra a gondolatra, hogy most valaminek meg kell változni... Én egy szegény kispénzű ember vagyok, kinek sejtelmem sincs arról, honnan veszek pénzt és más asszonyt, ha itt igazán szétütnék... Nem akarok szétütni, csak úgy kell tennem, mintha akarnék... Én egy szegény, ordenáré, másodrendű férfi vagyok, aki lelkemben tisztelem ezt a magamnál jobbszagút, akinek szerencséje van a nőknél, aki engem legyőz... Tulajdonképp szeretem ezt a férfit s örülök, hogy tapos rajtam... egyáltalában jó, hogy taposnak rajtam, de az is jó, hogy egy percre, egy helyzetnek egy pillanatnyi adottsága rendjén, fölibük kerülhettem nekik s egy kicsit én taposhatok rajtuk... de csak egy kicsit... s bár legalább láthattam volna, ahogy csinálták... tán a kulcslyukon át... hogy utánuk szimatolhattam volna... valahogy részt véve egy igazi, forró és úri nemiségben, én, kinek csak egy hozzám utálattól hideg asszony óvszeres ölelésében, ennek előtte s néha közben pedig miben? repedtsarkú szolgálók hátulsó lépcső alján való vihogásában volt részem... tehát huszadikán történt? hat órakor? pontban?..."
Mondom, így foszforeszkálnak a Csáth színpadi szavai közben a néma jelentkezések s így gomolyog ki belőlük a történés - mert ugyebár, ez a "november huszadikán? hat órakor? pontban?" azt is elmondja már előre, amit viszont elő is idéz: hogy ebben a hármas menázsban nem lesz változás s a kis Jani halála s a nagy kitudódás után férj, feleség és udvarló továbbra is együtt marad?... Ez a Csáth első darabja - elbizakodott, de biztos beosztású, felsőségesen kemény dolog. Emberismerő ez a fiatal Csáth, aki életet tud kiformálni. Drámaíró.
A Hamvazó Szerda egy merészebb technikájú álomjáték - elsuhanó, mely egy kicsit ki is suhant a formálója kezéből. Hibridebb dolog - mondják is, hogy opera-szövegnek szánta, viszont annyi minden van már formájába is hineingeheimnissolva, hogy nyilván igen szeretheti. A Magyar Színház szeretettel alkalmazkodott mind a két darabhoz; a Janikában Rátkay adja a férjet, ugyanígy anyagszerűen, vagyis mindent megmondóan.