Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 11. szám · / · Turóci József: Heinse
Vannak minden irodalomban könyvek, melyek a kialakuló kultúrának egy pillanatában egy pár kiválasztott ember lelkiállapotának diadalmas kifejezést adnak s mindig újból felszínre kerülnek, valahányszor új emberek hasonló reményekkel és szenvedésekkel az életnek ugyanilyen forgatagába és hullámzásába kerülnek. Ez leginkább az úgynevezett művelődéstörténeti regényekre vonatkozik, amelyeket csak úgy lehet igazán megérteni, ha a költőt és hazáját az élvezetek boldogságában sem veszítjük szem elől. Ilyen regény Heinse Ardinghellója, melyet csak a históriai műveltség szemével lehet olvasnunk.
A XVIII. század a nagy ellentétek százada. Hogy ha ezt az ellentétességet e túlokos század Itáliájában kevésbé érezzük, ennek csak az őszi hangulat az oka, mely az akkori Itália fölött ragyog. Az ellentétek csak akkor tűnnek valóban szemünkbe, ha idegen kultúrák emberei vonulnak a fenséges déli tájakon keresztül. Ott van például az elegáns Charles de Brossés, aki nagy méltósággal és kedvességgel képviseli az ancien régime francia műveltségét, s akinek levelei élénk rajzát adják a XVIII. századbeli olasz életnek. Egy pillanatra sem feledkezik meg arról, hogy olyan országból származik, ahol az élet kellemes s a társadalom túlságosan hatalmas. Szeme nyílt és tiszta, s még az érzéki gyönyöröket is élccel és szellemes ötletekkel teszi változatosabbakká. Éles esze nem korlátozta fantáziáját, sőt még fokozta is. Hangosan és bátran mondja ki ítéletét még akkor is, ha ez sértené az olaszokat. Tudja s nem is átallja nyíltan bevallani, hogy miért nem szeretik honfitársait. Tudja, hogy egy olyan kultúra részese, amelynek alapja szilárd s szelleme a pezsgőhöz hasonló. Gyönyörködik a művészet remekeiben, de a művelt barbárok csodálkozása nélkül. "A csinos szebb, mint a szép, az élet édes és kellemes, a szellem mindenható s a világ tele van gazemberekkel" - nos, ilyen elvekkel nincs kitéve annak a veszélynek, hogy a szent hegyen bacchánsokra találjon, kik mámoros szemmel tekintenek alá a tengerre és a ködlő szigetekre. Goethére is hivatkozhatnánk, aki Itáliában - amint mondja - csak azt látta, mit éppen látni akart. Azonban untig elég, ha a finom francia törvényszéki elnököt említjük, hogy aztán Heinse-ben nyomban egy más kultúra emberére ismerjünk. Ez az ember egy olyan világból került ide, mely elmerült volt a rousseau-i érzelemáradozás Sturm és Drangjában. A szenvedély, amely Rousseau-ban csak retorika, az élet magasabb és erősebb szenvedélyévé lett benne. Rousseau is járt abban a Velencében, amely később az érzéki Stendhalnak úgy tűnt föl, mint az aranyló őszi boldogság és gyönyörűségek hazája. Amit azonban a genfi polgár (származását sohasem tudta teljesen elleplezni) a gyönyörök városában érzett, ez merőben különböző szellemi fiainak szenvedélyétől. A dél ennek a burkoltan pedáns embernek mindig valami érthetetlen volt. Nincs fogékonyság a városok műkincsei iránt. Ismeretes kalandja a hetyke Lanettával, aki nevetve kiáltja oda neki: Lascia le donne e studia le matematiche!
Heinse azonban részegülten tör előre, mint egy északi barbár, s merészen szívja föl magába e világot. Érzékisége ifjú és erős, s egy mámoros világ szépsége után való szomjúságát a végsőkig fokozta egy szűk, kicsinyes élet szürkesége. Egészen más szemmel nézi a műkincseknek és érzéki gyönyöröknek ezt a világát, mint a finoman és gúnyosan mosolygó francia Brossés. Az Ardinghello egy belső, forrongó élet megakasztott kitörése. E regény olvasása közben mindemellett nem szabad megfeledkezni arról, hogy az ifjú költő a XVI. század második felébe álmodja át azt az életet, melynek utózengései még fülében csengenek s mint olvasónak sem szabad elfelejtenünk, hogy Michelangelo még él fáradtan és elaggottan egy olyan időben, amely már nem tudja harmonikusan kifejezni és ábrázolni az élet ellentmondásait. Heinse históriai szeme gyenge; hőse a XVIII. század lüktető és új nyelvén beszél.
És ez az Itália is - amint felragyog előttünk - a konvenció Itáliája, amennyiben egy temperamentum szemléletében jelenik meg. A szem mámora mindent egyforma szeretettel ragad meg; a bacchánsnak, amint romokat és palotákat tündököltet maga előtt, minden jelen és minden valóság. Az Ardinghello úgy kezdődik, mint egy krónika, s kezdetben furcsán bonyolódnak mesés és kalandos véletlenek ó-itáliai életírások ízlésében és modorában, de nem a meseszövés és mondás naiv kedvében gyönyörködik a költő, hanem inkább a román műformák furcsa találkozásában. És nemsokára el is marad a szerelmi intrikák kusza szövedéke, a köpeny- és kardmotívumok tömege, Róma és Velence műkincsei lesznek a regény igazi hőseivé. Festői fogékonysága és kifejező művészete tengert és szárazföldet egyformán von a maga körébe s szófestményei a képzőművészetekéivel kelnek versenyre.
A reprodukálásnak ez a művészete, mely a szobrokat és képeket beleszuggerálja az olvasóba, hogy szinte testileg is érzi valamennyit, nagyon közel áll az ecriture artiste-hez, amint Heinsét, noha nagyon érzéki, egyáltalában inkább a művészet bírja alkotásra, mint az élet. Nála a tárgyak sokkal nagyobb és szinte fontosabb szerepet játszanak, mint az emberek, s értékes, csillogó edények és kancsók leírása sokkal csábítóbb rá nézve, mint történetek és események analizálása vagy elbeszélése. A Hildegard von Hohenthalban voltaképpen semmi sem történik. Egy karmester s egy ifjú hercegnő alakjaihoz kapcsolódik a regény, mely nem egyéb, mint sok színes és szellemes dialógus, megfigyelés az olasz egyházi zenéről. Pergolesiről és Metastasioról. Heinse utolsó "regénye" az Anastasia, már ennyire sem regény, hanem csak egy paradis artificiel, gazdag és különös sakkjátszmák egymásutánja, sokszorosan megtört fényben, mely könnyű és sziporkázó játékra bírja a játékosok szellemét és képzeletét. Talán itt jelentkezik legragyogóbban az asszociációnak az a művészete (Theophile Gautier, d'Annunzio előtt), mely jelentős képekkel színeket, hangokat és illatokat érzékít meg. Ehhez járul még, hogy a tárgyakhoz vagy jelenségekhez kapcsolódó képzetekben mindig van valami érzéki. Az antik karcsú oszlopok, a görög szépség romjai a keresztyén templomok boltívei alatt olyanok, mint fogságba került szüzek, mint Ifigéniák Taurisban. A játékosnő partnerét játékra tüzeli, mintha egy bacchánsnő ostorozna egy kentaurt tyrzosvesszejével. Az asszonyok, költemények, basreliefek, lukianoszi hetéra-beszélgetések képzeteit keltik föl.
Ha Heinse a görög filozófiáról beszél, nem tud varázsa alól szabadulni, nincs tekintettel olvasójára, aki sokszor nem tudja követni elvont fejtegetéseiben, könyvének a formájára, a költő művészetére, aki nem tulajdoníthat minden részletnek egyforma jelentőséget. Az "Ardinghello" hőse egy barbár, aki azt hiszi, hogy előtte még senki sem ivott a gyönyörök hasonló serlegéből. Barbár és német könyv ez a regény, mert egy fiatalember érzékiségére az általános szépség bíbor köpenyét borítja. Csak egy pár kiemelkedő pontjára utalok ennek a baccháns-egzaltációnak: Szép minden, ami gyönyört gerjeszt. Ami csak fájdalmat csillapít vagy elhárít, az magában véve még nem szép. A legjobb tennivalónk az, hogy ösztöneinket élesítsük és izgassuk. A kiválasztott embert nem korlátozzák szokások és törvények: ezek csak a tömeg számára léteznek, amely nem tud önmagának parancsolni... Minden lény természeténél fogva annyira kiterjeszkedhetik, amennyire hatalma ér. Ne engedelmeskedjetek, amíg urak lehettek... A szépség a mozgás legtökéletesebb harmóniája s a lélek legtisztábban tükröződik benne. A szépségből a lélek legtisztább érzelmei fakadnak... A szépség a lélek legtisztább lakása. Minden korlát elnyomja a természetet s a szépség nem jelentkezhetik a maga különös és teljes varázsában.
Ilyen mondások és kijelentések az emberiség legnagyobb problémáit érintik, de azt az életet, melynek ékszerei, nem lehet velük körülírni és meghatározni. Egy érzéki ember lelkében születhettek, de egy életművész erős és szigorú akarata is létrehozhatta őket. A gondolat mindig függetlenebb, mint az élet maga, amelyben megszületett, s a reflexió mindenhatósága igen könnyen vezethet az élet és a művészet egyoldalú felfogásához. Az epikus költőnek nincsen hideg megfontolásra szüksége, hogy kiválassza azt, ami az alkalomhoz illő. Ez a regény azonban egy túlhevített lelkiállapotból fakadt s belső formálatlanságában is német könyv. Egy ifjú ember rövid időre az istenek asztalához ül s nektárt iszik, és Helénát lát minden asszonyban. A hideg ész hadd bírálja meg a képeket, mik az istenek palotáját díszítik, a költő élni akar, s előtte minden a szépség tengerében foly össze. Ez a tenger meghatározhatatlan távolságban ragyog, s a boldogok szigetére sem nevet a görög ég, ahol a szabad szerelem birodalmát akarják megállapítani. Jellemző, hogy az előadás nyomban elszíntelenedik, mikor le kellene festeni ezeket a boldog szigeteket. Semmi sem egyhangúbb, mint az érzékek mámora. Csak nagy általánosságokat hallunk (pedig egy állam megalakulását kellene látnunk), amelyek egy vad, kétségbeesett vágyakozásból fakadnak, de a szigetek boldog élete felől kétségben hagynak. Az emberi természetben való teljes járatlanság mutatkozik itt és éppen úgy, mint Rousseau-nak az államról való álmában. S az emberi természet jóságába vetett bizalom is jellemző a XVIII. század ifjúságára. A regénynek a hőse, kiben a nők csak a Herkulest látják, nem fejlődik, éppen oly kevéssé, mint istennői, akik a boldogságot a férfiak módjára akarják megragadni. A szerelemben a férfi az alkotó, a teremtő, aki látásának a módját igen gyakran átviszi a nőbe. Heinse csak a bacchánsnőkhöz ért... "S így mind teljesebben és mámorosabban vonulnak be a szent életbe. Az ünnep egyre szentebbé válik, míg végül hatalmasan és erőteljesen térnek vissza valamennyien a fenséges és ragyogó valósághoz." De ez a bacchanál is csak egy epizódja ennek az életnek, ha a hős belső fejlődését vesszük figyelembe. A regény minden alakja túláradó érzéki élete ellenér is csak báb s csak Heinse furor aestheticus-a beszél belőlük. Winkelmannál és Goethénél minden tárgynak és alaknak megvan a maga külön hangulata és sajátos élete. Mi azonban Stendhal és Burckhardt óta jobban ismerjük már a reneszánszot. Tudjuk, hogy az óriási életerő és energiakészlet más kifejezési formákat keresett és más gondolatokat érlelt. A naiv érzéki élet túláradásában is néma, legalábbis nem kiáltó. De a XVIII. századbeli ember, aki Rousseau-val hátrafelé tekint, ösztöneit úgy erősíti, hogy felveszi tudatába azt a világot, amelyet vendégül bebarangol. A modern esztéticizmus, amely csak a szépségben szeretne élni s éppen ezért a l'art pour l'art elvét dicsőíti, az Ardinghellóban is megtalálja egyik előzőjét.
Heinse Ardinghellóját rendszerint a Wieland-féle filozófiai regények csoportjába sorozzák, amelyek annak idején nem ok nélkül vonták magukra Schiller keserű gúnyát: "Pilosoph'scher Roman, du Gliedermann, der so geduldig stich hält, wenn die Natur gegen den Schneider sich wehrt." Mindazonáltal ennek az iránynak legpapirosszerűbb termékeiben is kifejezésre jutott a jelen sötét és félszeg viszonyaiból való menekülésnek a vágya. A kortársak regényeiben azonban ez a nagyság, az életnek a harmóniája, a boldogság után való vágyakozás korántsem oly égő és mindent magába fölszívó, mint az Ardinghellóban. Wieland regényei szép és tetszetős középvonalukkal sok tekintetben hasonlítanak ahhoz a viaszbálványhoz, melyet Heinse regénye előszavában említ: Egy viaszos bálvány, melyre már senki sem vetett ügyet, lobogó tűz mellé került, amelyben nemes kampániai edényeket keményítettek s a melegben olvadni kezdett. Keservesen panaszkodva fordult az elemhez: Lásd, milyen kegyetlen vagy; amannak állandóságot adsz, engem pedig megsemmisítesz.
- Természeted ellen emelj panaszt, mert ami engem illet, én mindig és mindenütt emésztő tűz vagyok - válaszolt a tűz.
Ha Heinse regényét nem is mondhatjuk mindenképpen nemes kampániai edénynek vagy nyugtalan tűznek, mindesetre sok van benne mind a kettőből.
Egy kultúra hatalma mindig abban a fesztelenségben nyilvánul meg, amellyel ennek a kultúrának a képviselői valamely idegen kultúra légkörében élnek és mozognak. Az a képesség, hogy egy idegen kultúra világában a saját magunkéról megfeledkezzünk, meg nem csorbított és akadály nélkül feltörekvő életerőnek lehet a kifejezése, de gyöngeség is lehet, mely aztán mint romantikus sajátság mutatkozik. Már sokszor hangsúlyozták azt, hogy a német nép a históriai látás népe, mely az egyesnek megadja mindig a szellem vagy az érzés szabadságát. A németeknél csak az egyesnek van kultúrája - mondja Nietzsche - , s aki ennek a megállapításnak az igazságát saját magán volt kénytelen tapasztalni, az tudja, hogy mennyi reményt nem valósított meg ez a sokat emlegetett históriai látás. Goethe tintafecsérlő századából Ossiánhoz és Shakespeare-hez menekül, Schiller egy heroikus emberekből áll világot teremt magának, Heinse pedig a felvilágosodás józansága elől a reneszánsz világában keres menedéket, melynek lényegét inkább csak sejtve, mint tudatosan, néha meglepő hűséggel varázsolja elénk. Természetesen a valóságnak olyan megérzése nélkül, mely Goethében volt meg akkor, amikor Cellinit fordította.